Egy váratlan megerősítés – Az orosz területi igényekkel az amerikaiak is számolnak

Posted by

>Március 19-én este került fel a netre Fordulópont? című előző bejegyzésem. Ebben – többek között – az alábbiakat írtam:

Az orosz-ukrán tárgyalások holtpontra jutottak, elsősorban  azért, mert a két fél álláspontja a minden egyébb vitapontnál fontosabbnak bizonyuló területi kérdésekben abszolút módon összeegyeztethetetlen. A Nato-tagság, a semlegesség, a garanciák kérdése, az orosz nyelv státusa mind, mind másodlagos ehhez képest.

Orosz szempontból körvonalazódik két nagyon fontos területi nyereség: a 2014-ben csupán félig vagy még félig sem elfoglalt donyecki és luhanszki tartomány teljes területének az elfoglalása, valamint a Donbasz és a Dnyeper alsó folyása közötti szárazföldi híd megteremtése (Ukrajna politikai térképét lásd itt, az említett szárazföldi híd pillanatnyi területét pedig itt.

Ez azt jelenti, hogy a néhány héten vagy talán néhány napon belül várható mariupoli vereség, és a Délkelet-Ukrajnában harcoló ukrán egységek szintén elkerülhetetlennek látszó bekerítése Putyin számára lehetővé teheti, hogy „győzelemmel” fejezze be a háborút, még akkor is, ha sem Kijevet, sem Harkovot, sem pedig Odesszát nem foglalja el, és az ukrán kormányt sem tudja megbuktatni.

Most még nem tudhatjuk, mekkora lesz az a terület, amely végül is az orosz hadsereg ellenőrzése alá kerül, de ennek valójában nincs is különösebb jelentősége. A lényeg az, hogy minél kisebb a kiterjedése, annál nagyobb annak a valószínűsége, hogy semmilyen béketárgyalás keretében sem fog visszakerülni Ukrajnához – legalábbis egyelőre.

Március 20-án, este 9-kor (ET, vagyis keleti parti idő szerint, azaz nálunk 21-én hajnali kettőkor) került a netre a The Wall Street Journal „exkluzív információkon alapuló” cikke, amelynek a legfontosabb része ez[1]:

Egy vezető amerikai tisztségviselő azt mondta, hogy a jelek szerint több mint három hét kimerítő harc arra késztette Putyint, hogy módosítsa a taktikáját. 

Putyin szándékainak új értékelése értelmében, amelyet a  Biden-adminisztráció vezető tisztségviselői osztanak, a Kreml rá akarja kényszeríteni Kijevet arra, hogy fogadja el az Ukrajna déli és keleti területeire vonatkozó orosz igényeket. Miután a Krímet és a donbaszi térséget már 2014-ben megszerezte, Oroszország be akar biztosítani magának egy „szárazföldi hidat” Oroszország nyugati része és a Krím-félsziget között, továbbá ki akarja terjeszteni a Donbasz fölötti ellenőrzését.  

Putyin stratégiájának az interpretációja nem a hírszerzői közösség formális értékelésének az eredménye, hanem olyan amerikai tisztségviselők véleménye, akik hozzáférnek titkos információkhoz[2], és akik nem állítják azt, hogy ez a stratégia működni fog.   

Természetesen az egybeesés nem teljes, de a legfontosabb dolog, hogy ti. Putyin az ukrán kormányt nem tudja ugyan megbuktatni, de a két donbaszi tartomány teljes területére és arra a bizonyos „szárazföldi híd”-ra vonatkozó területi igényét benyújtja – stimmel.

Ez a stratégia annyiban nyilván nem fog működni, hogy a mostani ukrán kormány az említett orosz területi igényeket nem fogadja el, mint Zelenszkij mai nyilatkozatából is kiderül. De ettől ezek a területek még nem fognak visszakerülni Ukrajnához. Addig semmiképpen, ameddig a jelenlegi kormány és politikai berendezkedés van ott hatalmon.


[1] Michael R. Gordon and Alex Leary: Russia, failing to achieve early victory, is seen shifting to ’Plan B’. WSJ, 2021. márc. 21.

[2] Ezzel kapcsolatban muszáj idéznem – legalább lábjegyzetben – Így jöttünk című 1992. januári írásomat, amelyben az általam vezetett egykori Dunatáj Intézet Limes című belső terjesztésű kiadványát és annak munkatársait mutattam be a Magyar Hírlap olvasóinak:

Hogy kik is vagyunk tulajdonképpen?

Molnár Gusztáv Bukarestből, Bíró Gáspár Brassóból, Gelu Păteanu a Székelyföldről, Takács Ferenc Izraelből, Tóth István Kárpátaljáról, Kovács András és Oxana Moszkvából, Hornyik Miklós Újvidékről került Budapestre. De van három bennszülöttünk is: Pethő Sándor, a szolgálatos filozófus, Szilágyi Imre, a tiszteletbeli szlovén és Hamberger Judit, a torzsalkodó Prága és Pozsony között lavírozó javíthatatlan belga.

Mind, mind amolyan újságolvasók, éterkukacok. Akik örülnek annak, ha a New York Timesban ilyesmiket olvashatnak: „A 2. világháború utáni korszak egyik fontos tanulsága, hogy a kormányhivatalok túlságosan megbíznak a titkos információkban, bármilyen kétes forrásból származzanak is azok, és nagyon csekély mértékben támaszkodnak a nyilvánosan hozzáférhető adatokra és helyzetértékelésekre, amelyek ki vannak téve a nyilvános vitákban természetes kemény kritikának.” (Magyar Hírlap, 1992. jan. 10.) Amikor a cikket újraközöltem az Alternatívák könyve 2014-ben megjelent III. kötetében (199-200.), a fentiekhez az alábbi kiegészítést fűztem a kötet Végjegyzetében:

Ez után nem sokkal jelent meg a kormányhoz közel álló Új Magyarországban [ahol 1991. áprilisa és augusztusa között nekem is megjelent egy cikksorozatom (AK III., 141-172.)] az Állítsátok meg Arturo Gusztit! című aláírás nélküli cikk, amely veszedelmesnek és komolytalannak minősíti “az utcáról a kutatóműhelyekbe besétáló határon túliak”-ra alapozó kuatást. Elképzelhető, hogy a cikk megírásában – vagy az ötletadásban – a Nemzetbiztonsági Hivatal valamelyik akkori munkatársa is segédkezett. (403.)

Mindenesetre nem rossz érzés azt tapasztalni, hogy a nyilvánosan hozzáférhető adatok és helyzetértékelések alapján leszűrt március 19-i következtetést (a korlátozott, de mind stratégiailag, mind lélektanilag fontos délkelet-ukrajnai orosz területi nyereségre alapozott új orosz stratégiára vonatkozóan) megerősíti azoknak az amerikai vezetőknek a véleménye, akik „hozzáférnek titkos információkhoz” (amelyek relevanciáját azért nem becsülném alá).

Geonapló, 2022. 03. 21.
Új Hét