Diák voltam Moszkvában

Posted by

Szatmári István

….. a hetvenes évek második felében. Főiskolai hallgató, mérnöknek tanultam. Nemrég érkeztem, sok mindent nem értettem még oroszul, ezeregy ismeretlen szó, de a közlendők lényege már eljutott hozzám. Egy szemináriumi szobában ültünk vagy húszan-harmincan, energikus fiatal nő magyarázta a tudományos kommunizmust. Mindenkinek kötelező volt tanulni és vizsgázni tudományos kommunizmusból. Biflázni. A végletekig, szavakig, pontokig, vesszőkig lecsupaszított áltudományos kommunista hittant kellett bemagolnia mindenkinek, Lenin műveket kijegyzetelni s visszamondani a vizsgákon, ezzel mintegy hitet tenni tanai mellett.

Ez az egész katyvasz, amire államok épültek, amiből tanárok ezrei éltek, amiben sokan hittek, később a szemem láttára látványosan összedőlt és megszégyenülten eltűnt. Hiányérzetem van amiatt, hogy ez a másokat ujjból szopott elveivel megerőszakoló oktondi kommunista társaság, amely leszerepelt, amelynek – mint kiderült – nem volt igaza, amelyet megcáfolt a történelem, csak úgy zsebre tett kézzel, nyugodtan levonulhatott a színről. Senki sem mondott nekik egyetlen ejnye-bejnyét sem. Nyugdíjasként ülnek a tévé előtt, néhányan szerepelnek is benne, elfeledve egykori életüket, tevékenységüket, mintha nem is lett volna. Sőt, áldozatnak állítják be maguk előtt magukat. Nincs bocsánatkérés, nincs meghasonlás, nincs megigazulás. Kudarc van, lassú tönkremenés, bukfenc.

Ez a nő úgy nyomta nekünk a szovjet propaganda-szöveget – hiszen ez volt a fő cél – ahogy a libát tömik. Szovjet diáktársaim szájtátva hallgatták. Az érzelmekre próbált hatni. Elmesélte, hogy Nyugat-Németországban verik a gyerekeket, hogy Európa nagyvárosaiban nincs csatornázás, mert soha nem is volt, és más efféle tudálékos butaságokat, mint ahogyan a tévében is csinálták. Szidták a Nyugatot és dicsértek a Szovjetuniót. Amikor a csatornázás hiányáról beszélt, rám kérdezett: „Ugye István?” Nem válaszoltam. Mit is válaszolhattam volna erre a blődlire? Ha valaki tudta is, mi van Európában, az tartotta a száját, mert szélvihar ellen értelmetlen tenni bármit is. A lényeg az volt, hogy a Nyugat lelketlen és elnyomó, a Szovjetunió emberszerető. A Nyugat elmaradott, mert babonák és homályos vallások foglya, a Szovjetunió a tudomány talaján áll, a társadalom egy célért küzd, nem feszítik szét individualizmusok, az egyszerű emberek szabadon alkotnak a tőkések elnyomása nélkül, ezért a szovjeteké és a szocializmusé a jövő. Ha pedig valaki megzavarja békés építőmunkájukat, annak odacsapnak, megvan hozzá minden eszközük. Nem csak hallgatni kellett ezt, hanem a katekizmus előírásainak megfelelően a nő kérdéseire – felállva – megfelelő válaszokat is kellett adni. Hogy mit makogtam össze, már nem emlékszem.

A Szovjetunió brezsnyevi ideje pergett akkor ott: egyhangúan folydogáló hétköznapok, a dolgok mindenki által ismert menetében, világos lehetőségek és perspektívák, illetve ezek hiánya. Az élet alapszabálya volt: nem kiemelkedni, elviselni, örülni, hogy nem rosszabb a helyzet, megpróbálni kialakítani az elviselhető, élhető kereteket, lehetőleg nem adva fel magadat. Baráti kört kialakítani, azokkal ünnepeket rendezni, együtt enni-inni. Internet nem volt, computerek nem voltak, minden ablakból szólt a tévé, a híradó, az esti mese bevezető zenéje, az addigra elterjedt magnókról Viszockij és a Beatles „Obladi obladája”. A totális propaganda légkörében nagy szerencse volt rábukkanni egy tisztánlátóra, akivel egyáltalán érdemes volt szót váltani. Aki nem az óvodától fogva bele programozott kliséket szajkózta, mint élettörvényt: hogy tavasszal elolvad a hó és a nők gyermeket szeretnének.

Ránk, külföldiekre gyanakvással néztek, látták, hogy mások vagyunk. Másként beszélünk, öltözködünk, viselkedünk. Kevésbé félünk. Egy csapatba tartoztunk velük, de mégsem pendültünk velük egy húron. Olyan könyveket olvashattunk, olyan filmeket nézhettünk, amire nekik esélyük sem volt (eh, az a szörnyű Aczél elvtárs). Ugyanakkor tudták: kicsik vagyunk, tőlük függünk, viszonylagos függetlenségünk bármikor eltörölhető, visszavonható. Ez leereszkedővé és büszkévé tette őket. Ma is sok orosz vallja, függetlenül attól, hol él, Moszkvában, Vlagyivosztokban, az USA-ban, Angliában vagy Izraelben, hogy „hol vannak ezek a kis senkik a nagy és erős „mi”-hez képest?”. A gyermekkori felprogramozás máig működik.

Aztán meghalt Brezsnyev, akit a propaganda jóságos és biztos vezetőként állított elénk. Egyszer egy étteremben felismertem a mellettem ülőben Brezsnyev személyes testőrét, egy magas kágébést, aki később Gorbacsovot is őrizte. Abból a néhány szóból, amit elmondhatott, nem egy mindenható Isten, hanem egy szélütött, öreg sajnálni való bácsika bújt elő a körülötte tekeredő kicsinyes intrikákkal. Esendőség, gondolattalanság, primitív vágyak lábszaga.

Abban a társadalomban nem volt lehetőség a különállásra. Aki nem azonosult, az ellenséggé vált, akivel szemben el kell járni.

Mostanában, amikor több hete folyik Oroszország háborúja Ukrajna ellen, hallgatva, nézve az orosz propagandát, úgy érzem, visszarepültem 40 évet. Akkoriban például azt hazudta a szovjet propaganda, hogy az USA fejlesztette ki és eresztette rá a világra a HIV vírust. Most azzal ijesztgetik a tévénézőket, hogy az USA laboratóriumokkal vette körül Oroszországot, ahol orosz-specifikus biológiai fegyvert fejlesztetett!

Az ország az autokráciából gyorsan siklik át diktatúrába. A háború, ahol emberek halnak meg naponta százával, letépte az álarcokat, ez már a beolvasás, a „tudod mi vagy te?” ideje. Bezárják a független véleményt kifejteni merőket, hazafiatlannak és árulónak titulálják, várható az internet lekapcsolása, vagy az orosz internet szegmens ellenőrzött működtetése. Egyre-másra hagyják el Oroszországot az értelmiségiek, mint annak idején Thomas Mann Németországot. Azt hirdetik a propagandisták, hogy az oroszok emberszeretők, felszabadítják a világot az erkölcstelen és elnyomó háttérhatalmak, a liberális USA és Brüsszel tűrhetetlen uralma alól. Amelyekre Orbán és hű fegyverhordozója, Peti is oly sokszor panaszkodott az orosz vezetőknek. Az orosz társadalom egy közös célért küzd, a fejét újra felemelő nácizmus ellen – mondják. Oroszország biztonsági garanciákat követel, ugyan úgy, mint Hitler követelte az életteret. Ha valaki nem hagyja, hogy megtegyék, amit meg kell tenniük, annak odacsapnak. Meg van hozzá minden eszközük.

Atomfenyegetés – a brezsnyevi Szovjetunió (az Orosz Birodalom kommunista formája) – Gorbacsov (törekvés az emberarcú szocializmusra) – Jelcin (törekvés a demokráciára) – Putyin (törekvés az Orosz Birodalom világhatalmi szerepének visszaállítására) – atomfenyegetés. A kör bezárult. Ez van.

Budapest, 2022.március 19. Szatmári István