Ne várjuk meg, míg Miskolc, Hatvan, Pesterzsébet panelnegyedeit lövi

Posted by

Bojár Iván András

>Még hogy a történelem nem ismétli önmagát?! Hát Putyin nem épp ugyanúgy, ugyanazon az órán idított támadást Ukrajnával szemben, nem ugyanolyan áldozathibáztató, az agressziót az ukránok rovására író kommmunikációval kezdte, ahogy Hitler ugrott neki Lengyelországnak 1939 szeptember 1-én? Hát, de. Pont úgy tette. Azóta is a támadás gyalázatos kifordításának különféle kommunikációs alfajait böfögik föl moszkovita polgártársaink.
Sajnos hajlamos vagyok hinni ukrán politikusok, polgármesterek és civilek figyelmeztetéseinek. Ne higgyétek, hogy Putyin, ha leigázza Ukrajnát, majd megáll! Figyeljetek inkább olyan fegyelmezetlen hőbörgők, de Putyin cezaropapi misztikus és pánszláv küldetéses tervét pontosan értők nyilatkozatára, amilyen a nyiltan fasiszta Zsirinovszkíj,  (ne téveszd össze Zelenszkijjel) aki egy beszédében hátborzongató orosz célokat és a Nyugat vesztét előlegző jövőt festett fel. Az felér egy hitleri tervvel. És sajnos, ha nem hunyom be a szememet, sőt minél többet és mélyebben kívánok megérteni Putyin történelmi öndefíniciójából, az a vágy, amit ma egy elsővonalas orosz politikus a nyilvánosság elé tehet, felér egy III. világháborúval is.
Ukrajna háborúja gyakran juttatja eszembe az 1936-39 között zajlott spanyol polgárháborút. A II Világháború előszobáját. Belháborús magánügy formájában de már majd’ az egész világ önkéntesei ott sorakoztak Ibéria városaiban, falvaiban. Idegen nemzetek fiai lelték halálukat a spanyolok és spanyolok közt zajló ádáz öldöklésben. Igazi hatalmas háború volt milliónyi veszteséggel, civiláldozatok százezreivel. A háttérben ott feszült egymásnak először a náci Németország és Szovjetoroszország. Amikor aztán 1939 áprilisában a népnyúzó Franco tábornok győzelmével végetért, Spanyolország pedig majd’negyvenévnyi rémálomba dermedt, a háborús helyzetekben magukat kiművelt falánk és gátlástalan nagy államok felkészültnek érezték magukat “a végső” összecsapásra. Négy hónap csönd volt csupán. Ma három hétnyi orosz-ukrán háború után minden másképpen látszik és kap értelmet, mint egész eddigi életemben. A II. világháborúval semmiféle “végső” állapot nem égett ki, mint egy korsó a kemence tüzében. Csupán az addigi vágyak, célok, kényszerek, történelmi vagy egyéni politikai ambíciók odázódtak el. Mostanáig.
Tegnap találkoztam az első gyászjelentésel, amely egy Ukrajnában civil áldozatként elhunyt magyarországi oktatót búcsúztatot. Márciusban indult volna az egyetemi kurzusa. Ezt most lefujják, mert a háború már a budapesti egyetem falain belülre ért.
Halljuk meg az ukránok, halljuk meg a lengyelek és szlovákok, szláv szomszédaink szavát és ne hagyjuk, hogy Putyin Európa határaihoz érjen. Ha miatta újra le kell játszanunk azt a meccset, ami Putyin értelmezésében félbeszakadt 1945-ben, majd 1989-1991-ben méginkább, akkor azt a fantasztikus honvédő Ukrajna harcának megsegítése révén játszuk le Putyin vesztére, s ne várjuk meg, amikor már Miskolc, Hatvan, Pesterzsébet családiházas vagy panelnegyedeit lövi.