Miért vált „veszélyes üzemmé” a demokrácia?

Posted by

Marosán György

>A „veszélyes üzem” fogalma olyan gépezetre utal, amelynek az előírttól eltérő, rendellenes működése fokozott veszélyt, nagy kockázatot jelent. Környezetünkben sokféle ilyen berendezés – gáztűzhely vagy repülőgép, vegyi gyár vagy atomreaktor – található, amelyek éppen ezért kitüntetett figyelmet és nagy elővigyázatosságot igényelnek. De hogy jön ide – kérdezheti az olvasó – a demokrácia, amelyet Kövér László nemrég „veszélyes üzemmé” nyilvánított? Végül is a demokrácia hosszú évszázadokon keresztül formálódó „gépezete” olyan kormányzási struktúrát eredményezett, amely megalapozta a társadalom „finomhangolt” működését, és ezzel beteljesítette sokak sokáig csak az álmokban létező reményeit. Az elmúlt évtizedben azonban mintha valami tényleg elromlott volna.

Az USA-ra a múltban többnyire a demokrácia mintájaként hivatkoztak: mindig képes volt – bár időnként csak késésekkel – megoldani a felbukkanó próbatételeket. Ma viszont többen olyan hanyatló birodalomnak tekintik, amely nemhogy a világban egykor betöltött fontos szerepének nem képes megfelelni, de egy polgárháború felé sodródó ország képét mutatja. A demokrácia működési zavarai – a politikai polarizálódás, a kormányozhatatlanság és az állampolgári engedetlenség korábban elképzelhetetlen szintje – azonban még a politika „mintaállamaiban” – Kanada, Hollandia, Svájc, Svédország – is tapasztalhatók. És ez nem tekinthető pusztán a koronavírus-járvány „mellékhatásának” vagy a média által előidézett véleményzavarnak. Lényegében ugyanilyen kép rajzolódik ki a demokrácia állapotát „mérő” – független szervezetek által létrehozott – mutatószámokból.

A „Democracy Index” az elmúlt fél évszázad során folyamatosan javult a világban. Évtizedeken keresztül rendre több volt a javuló, mint a romló demokráciájú társadalom. 1990–1995 között azután – döntően a „rendszerváltások” idején és következtében – ugrásszerűen javult a helyzet. A XXI. századba lépve azonban – rácáfolva a biztató várakozásokra – az indexek romlani kezdtek. Mintha visszavonulót fújt volna a demokrácia. Egyre több, korábban „teljes” demokráciaként jellemzett ország csúszott vissza a „sérült” jelzővel illetett állapotba. Voltak azután, akik innen a hibrid rendszereknek nevezett/csúfolt csoportba süllyedtek, ahonnan – a kiszámíthatatlan külső és fenyegető belső körülmények hatására – megállíthatatlanul sodródtak tovább az autokrácia, sőt a kendőzetlen elnyomást nyíltan felvállaló diktatúra irányába (Global State of Democracy 2021). Mindez mintha igazolni látszana Kövér László megjegyzését: a demokrácia veszélyes üzem.

Pedig a demokrácia és vele szoros kapcsolatban a kapitalizmus kiformálódása Európa sikertörténete volt. Az elmúlt fél évezredben Európa nyugati felén fokozatosan bővültek a piaci kapcsolatok, terjedtek a magántulajdonon alapuló vállalkozások, teret nyert a hatalommegosztás, a parlamentek intézményesültek, és a szabadgondolkozás vitathatatlanná vált. Kontinensünk éppen ezeknek az – intézményi védelemmel ellátott – vívmányoknak köszönhetően ugrott a történelmi „maratonverseny” élére. A folyamatot persze éles politikai küzdelmek, erősödő társadalmi és gazdasági ellentmondások kísérték. A társadalom többségét kényszerek és szenvedés terelte erre a fejlődési pályára. Miközben pedig a folyamat haszon­élvezőinek politikai és gazdasági hatalma folyamatosan nőtt, a változások elszenvedőinek helyzete csak lassan javult.

Egészében véve a XVIII. és XIX. század mégis látványos forradalmakat hozott. Az USA-ban 1776. július 4-én elfogadott Függetlenségi nyilatkozat, az 1789. augusztus 26-án Franciaországban elfogadott Az emberi és polgári jogok nyilatkozata félreérthetetlenül kinyilvánította az emberek egyenlőségét és mindenki jogát a boldog, szabad élethez. Batsányi pontosan jellemezte a korszellemet: „Uralkodjék köztünk Ész, Érdem, Igazság, Törvény, s Egyenlőség, s te áldott Szabadság.” Az „egyenlőség forradalma” ugyan még sokáig csak ígéret maradt a többség számára, de legalább hivatkozási alapként szolgálhatott. A morális szükségszerűséggel felruházott remény és a megélt valóság ütközése éltette az erőszakos forradalom vágyát, a hirtelen irányváltást, alapvető intézményi átalakulást és az uralkodó osztályok hatalmának megtörését.

A valóságban azonban a forradalmak – a viszonyok, a viselkedés és a kormányzás modelljének alapvető megváltozása – fokozatosan, több terület lépésről lépésre történő átalakulásával zajlottak. A változásban alapvető szerepet játszott a politikai forradalom és az ipari forradalom szoros és egymást segítő kapcsolata. A liberális politikai rendszer segítette az üzleti vállalkozások fejlődését, míg a gyarapodó tőkésosztály stabilizálta és tovább szélesítette a politikai és a gazdasági szabadság szféráját. Volt még egy további – rejtettebb, de nem kevésbé fontos – strukturális megfelelés is a liberális politikai rendszer és a részvénytársaságok között. Mindkettő a kormányzás hasonló modelljén alapult: az egyéni döntések helyett testületi döntések, a személyes kontroll helyett a hatalom intézményes kontrollja érvényesült. A végső szót pedig mindkét esetben a választópolgárok/részvényesek mondják ki, akik átruházták ugyan az irányítás és végrehajtás feladatát, de folyamatosan figyelemmel kísérik „tulajdonuk” állapotát, és fenntartják maguknak a jogot, hogy döntsenek megbízottjaik sorsáról.

A rendszer zökkenőmentes működése két alapfeltételen nyugszik. Egyrészt a kezdetektől a megkérdőjelezhetetlen szuverenitáson: az állam a határain belül, a részvénytársaság a törvények szabta keretek között szabadon és kizárólag saját „tulajdonosainak” érdekeire tekintve hozta meg döntéseit. Másrészt elengedhetetlen volt, hogy a választópolgárok/tulajdonosok folyamatosan rajta tartsák szemüket „tulajdonukon”, képesek legyenek helyzetét objektíven megítélni, és azonnal beavatkozzanak, amint problémát látnak. Ennek feltétele a tényekhez való hozzáférés, azok szakszerű elemzése és a racionális mérlegelés volt. Ezt a növekvő iskolázottság és a megkérdőjelezhetetlen sajtószabadság alapozta meg. Ám a múlt század közepén az üzlet világában felbukkant az emberek befolyásolásának különös koncepciója, amely fokozatosan eltérítette a figyelmet a tényekről folyó vitákról.

Ennek jellegzetes példája, amikor a dohányipar – a dohányzás rákkeltő hatásának nyilvánosságra kerülésével – létét fenyegető „veszéllyel” szembesült. A vállalatok először a tények cáfolatával akartak visszavágni. Ám egy marketingguru „hatékonyabb” megoldást javasolt: ahelyett, hogy fáradságos munkával igyekeznének megcáfolni a tudományos eredményeket – ami lehet, hogy éppen igazolja a tudósok állításait –, inkább hitelteleníteni kell a kutatókat és eredményeiket (Proctor, R.: Agnotology: The Making and Unmaking of Ignorance, 2008). Az agnotology az igazság keresése helyett a lejáratására épít. Arra biztat: ne vesződj a tények cáfolatával, inkább alakíts ki olyan benyomást, hogy a tények csak vitatott, nem kellően alátámasztott vélekedések, a kutatók részrehajlóak, vizsgálataikat pedig „gyanús” szervezetek finanszírozzák.

A befolyásolásnak ez a stratégiája az elmúlt évtizedekben általánosan elterjedt, és ez alapjaiban megrendítette a demokráciát. A világ ugyanis időközben alapvetően átalakult. A földet behálózó beszállítási és kommunikációs láncok az emberi társadalmakat fokozatosan komplex és szorosan csatolt rendszerré formálták. Ennek hatására a globális rendszerben felerősödtek az „önszerveződő” folyamatok, amelyek alapvetően új jelenségekhez vezettek. A rendszer aktorai között – általuk nem befolyásolhatóan – szoros kapcsolatok és erős visszacsatolások alakultak ki, amelyekből hálózatok áttekinthetetlen sokasága keletkezett. Ezeken keresztül a hatások megállíthatatlanul terjedtek szét a rendszerben, felerősítve a folyamatosan keletkező zavarokat, ami egyre nehezebben kontrollálható szélsőségekre és a korábban megkérdőjelezhetetlen szuverenitás visszaszorulására vezetett (Cosen, B. et al.: Governing complexity, 2021).

A világ fokozatosan a radikális bizonytalanság szintjére érkezett és kiszámíthatatlanná vált (Kay, J. King, M.: Radical Uncertainty, 2020). Ebben a helyzetben egy korábban felfedezett, de sokáig csak szűkebb területen érvényesülő jelenség – a Dunning–Kruger-hatás – kerítette hatalmába a földlakók nagy részét. A hatás lényege: az áttekinthetetlen világban a hozzáértők elbátortalanodnak megkérdőjelezhetetlen véleményt nyilvánítani, míg a nem hozzáértők tévedhetetlennek gondolják magukat (Kruger, J. – Dunning, D.: Unskilled and Unaware: How Difficulties in Recognizing One’s Own Incompetence Lead to Inflated Self-Assessments, 1999). Vagyis, a kaotikus körülmények között az átlagpolgár mindinkább „magabiztos idiótaként” viselkedik, amit csak fokoz, hogy a médiát elárasztották a hamis információk. A demokrácia végső letéteményesei tehát egyre kevésbé képesek és hajlandók a hamis valóság mögé nézni.

Míg a XX. század végén a „rendszerváltók” vitathatatlan „tervrajzként” tekintettek a demokrácia korábban sikeres társadalmi modelljére, annak működési feltételei a XXI. században alapvetően módosultak:

– a polgárok közvetlen részvétele csökkent az elitek és szakértők rovására,

– egyre nagyobb befolyásra tettek szert a nem választott és felelősségre sem vonható aktorok,

– egyre több lényeges kérdést döntenek el a nyilvánosságtól elzártan, társadalmi felhatalmazással nem rendelkező és nem is ellenőrizhető személyek és csoportok,

– a vélemények végletesen polarizálódtak, nehezebbé vált igazolt információkhoz hozzáférni, és a racio­nális vita is mind ritkább jelenség.

A liberális állam tehát egy olyan autóra kezdett hasonlítani, amelyet egymással megegyezni képtelen személyek vezetnek, mégpedig úgy, hogy az egyik markolja a kormányt, egy másik adja a gázt, és egy harmadik ellenőrzi a féket, egy negyedik működteti az irányjelzőt. A világ pedig egy olyan autópályára emlékeztet, amelyen hol hóvihar, hol özönvízszerű eső söpör végig, és a látási viszonyok egyre romlanak. A következmény: a globális rendszer különböző részei növekvő zavarokkal, az országok pedig súlyos válságokkal birkóznak, mindeközben a kormányzatok működését lefullasztja a vetokrácia, az egymást minden áron akadályozó csoportok vetélkedése. A választások közeledtével nem egyszerűen felforrósodik a hangulat, hanem szabadfogású politikai birkózás veszi kezdetét. Ez a helyzet tette a demokráciát nehezen megelőzhető balesetek által fenyegetett „veszélyes üzemmé”.

Sokan reménykednek, ha a járvány elvonul, visszatér a régi „normalitás”. A társadalmak „gondolkodásmódját” elemző kutatások azonban ennek ellenkezőjére utalnak. A kutatók azt vizsgálták, hogy amikor egy történelmi korszak tömegesen idéz elő depressziót, akkor ennek jelei megmutatkoznak-e a társadalom kollektív „pszichéjében” (Bollena, J. et al.: Historical language records reveal a surge of cognitive distort­ions in recent decades, 2021). Elemezve 125 év (!) angol és más nyelveken megjelent mintegy 14 millió könyvét (!) azt találták, hogy az elmúlt évtizedek szóhasználatában jól azonosíthatók a – korábbi trendből kiemelkedő – kollektív depresszió jelei. Mintha a modern világ polgárain kitört volna a „kollektív őrület”. Hasonló trendet azonosított a társadalom kollektív érzéseit tükröző szóhasználatának vizsgálata is (Scheffera, M. et al.: The rise and fall of rationality in lan­guage, 2021). A Google Ngram adatbázis több millió, 1850 és 2019 között született dokumentumát elemezve azt találták, hogy a köznyelvben a racionalitásra utaló kifejezések – meghatározó vagy következtében – sokáig folyamatosan emelkedtek, míg az érzelmi tapasztalatra utalók – úgy érzem vagy úgy hiszem – fokozatosan csökkentek. Ez a trend azonban az elmúlt évtizedekben megfordult. A XXI. századba átlépve a korábbi, közérdekközpontú és racionális szemléletet az egyénközpontú és alapvetően érzelmi megközelítés váltotta fel. Mindez arra utal, hogy az átlagpolgár egyre kevésbé racionálisan értelmezi helyzetét.

Miközben tehát világunk az egymásra halmozódó válságokkal küszködik, a rendszer irányításához szükséges képességünk mindinkább elmarad a követelményektől. Ez az oka a természeti környezet, a demográfiai és a migrációs trendek, a globális gazdaság és a nemzetközi politika megállíthatatlanul erősödő zavarainak. Miközben egyre erősödik a „krízismenedzsment” alkalmazásának kényszere, a globális rendszer kormányzásának mindhárom szintje is hiányosságokkal küszködik. A „kormánykereket” kezükben tartókat az „ego vezérelt” viselkedés jellemzi, gondolkodásmódjuk beszűkült, és csak hatalmuk stabilizálásával törődnek. Az őket kiszolgáló elitek viszont szélsőségesen polarizálódtak, képtelenek a párbeszédre, és ezzel – szándékaiktól függetlenül – a vetokráciát működtetik. A „végső tulajdonosok” – a vezetőket és a döntéseket előkészítő szakembereket ellenőrizni hivatott polgárok – pedig „magabiztos idiótaként” viselkednek, és nem vesznek tudomást arról, hogy a demokrácia „veszélyes üzemmé” vált. Nos, így készül a XXI. század.

Megjelent az ÉS-ben

Címkép: A chaplini idők fogaskerekei