Európában 1952 van és mi megint kívül vagyunk

Posted by
Rusznák Tamás
>Nem ismerjük, és ezért is nem értjük Európát, és már lehet, hogy nem is fogjuk. Európa most újraéli mindazt, amit 1952-ben, de – ha minden így marad – megint Magyarország nélkül. És ez nagyon nagy baj.
“Európában most ismét 1952 van.
Háború vagy béke, éhezés nélkül, a kulcsfontosságú iparágak közös ellenőrzése: az Európai Unió Oroszország Ukrajna elleni támadásával újra felfedezte eredeti céljának lényegét – és olyan kérdésekkel néz szembe, mint hét évtizeddel ezelőtt.
A villamoson találkozol a legérdekesebb emberekkel. Például egy neves belga egyetem nemzetközi politika professzorával, aki hétköznap reggelente velem tart Brüsszel belvárosa felé. A minap elmondta, hogy a diákjaival szerepjátékban szimulálta, hogyan kellene az EBESZ-nek kezelnie az ukrajnai háborút. Szomorú következtetés: “Még ott sem működött”. Éppen ellenkezőleg: a szimuláció során, amelyben a diákok az Európai Biztonsági és Együttműködési Szervezet különböző tagállamait vették át, fokozatosan más szunnyadó konfliktusok is előkerültek: például az oroszok által megszállt moldovai Dnyeszteren túli terület, valamint Grúzia oroszok által megszállt részei körül kialakult a konfliktus.
Bármennyire is szomorú, nem várhatjuk el a multilaterális nemzetközi szervezetektől, hogy véget vessenek ennek a háborúnak. Az ENSZ (miért nem utazott még António Gutérres főtitkár Kijevbe?), az EBESZ, az Európa Tanács (amelyből Oroszország 26 év után szerdán kilépett), mindannyian erőtlenségükről tesznek tanúbizonyságot Európa sötét óráiban.
Vlagyimir Putyin harciassága évtizedeket vet vissza Európát – pontosabban 70 évet, 1952 után, amikor az Európai Szén- és Acélközösség (ESZAK) hatályba lépett, és alapító tagjai, Belgium, Németország, Franciaország, Olaszország, Hollandia és Luxemburg még abban az évben megkötötték az Európai Védelmi Unióról szóló szerződést. Ezzel a modern európai történelem egyik örökös problémáját próbálták megoldani: hogyan lehet felfegyverezni Németországot anélkül, hogy Európa legnagyobb nemzetét katonai fenyegetéssé tennék. A hat állam fegyveres erőinek összevonásával és egy európai hadsereg létrehozásával (ez a projekt néhány évvel később francia belpolitikai okokból meghiúsult).
Az ESZAK célja viszont olyan, amit remélem, minden iskolás gyerek tud: a háborús erőfeszítések szempontjából fontos nyersanyagokat, a szenet és az acélt közösségivé kellett tenni, hogy Németország és Franciaország soha többé ne tudjon visszaélni velük, hogy háborút folytasson egymás ellen.
De ez még nem minden. Az ESZAK közös szabályokat hozott létre arra vonatkozóan is, hogy az európai nehézipar termékei hogyan kerüljenek be az (immár közös) piacra. Ez tette lehetővé másfél évtizeddel később, hogy a német acélipari vállalatok értékesítési kartellt alakítsanak, hogy a globális acéltúltermelés és az ebből eredő válság következményeit úgy tompítsák, hogy az új európai közösség ne robbanjon azonnal romboló versenybe.
A hadsereg kommunitarizálása és a kulcsfontosságú iparágak közös politikai keretei voltak tehát az európai politika vezérmotívumai 1952-ben, a sztálinizmus, a koreai háború és a hidegháború kiéleződésétől való félelem árnyékában. És közös biztonságpolitikai projektek (beleértve az Európai Védelmi Alapot is), közös politikai rend a kulcsfontosságú iparágak, például a félvezetők számára, hogy “szilárdabb gazdasági bázist építsenek”: erről állapodott meg az Unió 27 állam- és kormányfője a múlt héten Versailles-ban.
Putyin háborúja paradox módon segít Európának abban, hogy tisztán lássa céljai lényegét. Brüsszelben, ellentétben a néhány évvel ezelőtti időkkel, most senkinek sem kell eszeveszetten kitalálnia olyan projekteket, mint a nyári időszámítás eltörlése vagy az egységes kézibeszélő-csatlakozó, hogy a kinti emberek kedvében járjon a tagállamokban. Még az “új európai Bauhausról”, amelyről Ursula von der Leyen, a Bizottság elnökének egy elragadtatott tanácsadója beszélt a világjárvány és a Putyin-háború előtti időkben, ma már szerencsére nem hallani. És fogadni mernék, hogy a Bizottság hamarosan olyan intézkedéseket fog javasolni a Közös Agrárpolitika keretében, amelyek megkönnyítik az élelmiszertermelést vagy a gabona és takarmány fokozott importját harmadik országokból (egyébként a Közös Agrárpolitikát 60 évvel ezelőtt azért hozták létre, hogy biztosítsa az európaiak élelmezését).
Béke, munka, egészség, éhezés nélkül: ha megkérdezzük az embereket, hogy mi a legfontosabb számukra az életben, ezek a leggyakrabban előforduló válaszok. Mind a négy szükséglet ma is veszélyben van – akárcsak 70 évvel ezelőtt. Ebben a tekintetben érdemes megpróbálni választ adni arra a kérdésre, hogy mit tenne ma a Közös Egyesítési Terv ötletgazdája, Jean Monnet. Philippe Perchoc, az Európai Parlament kutatási szolgálatának tagja, a bruges-i Collège d’Europe és a Louvaini Egyetem professzora szerdán felidézte Monnet két mondását: “Ő lelkes védelmezője lett volna annak az elképzelésnek, hogy csak erőforrásaink közösségivé tétele teszi lehetővé, hogy túléljük ezt a válságot. És ezt szerette volna kihasználni, hogy továbbvigye az európaiak közösségét.”

Monnet egyik leghíresebb apropójával élve: Semmi sem lehetséges emberek nélkül, semmi sem marad fenn intézmények nélkül.

Címkép: Die Presse, 1952-ről