A despoták gyengesége

Posted by

Egy briliáns, kötelezően olvasandó New Yorker-interjú egy Oroszországgal foglalkozó amerikai tudóssal.

David Remnick
>”Az a sokkoló, hogy annyi minden megváltozott, és mégis még mindig azt a mintát látjuk, amelyből nem tudnak kitörni” – mondja Stephen Kotkin Oroszország-szakértő. Stephen Kotkin az orosz történelem egyik legmélyebb és legcsodálatosabb szakértőinek egyike. Mesterműve a Sztálin életrajza. Eddig két kötete jelent meg – “A hatalom paradoxonai, 1878-1928”, amely a Pulitzer-díj döntőjébe került, és “Hitlerre várva, 1929-1941”. A harmadik kötet a második világháborút, Sztálin 1953-ban bekövetkezett halálát követő időszakról és a totalitárius örökségről szólt .Régóta tiltott archívumokat felhasználva Kotkin olyan Sztálin-életrajzot írt, amely felülmúlja Isaac Deutscher, Robert Conquest, Robert C. Tucker és számtalan más szerző életrajzát. Kotkin kiváló hírnévnek örvend tudományos körökben. A Princeton Egyetem történészprofesszora és a Stanford Egyetem Hoover Intézetének vezető munkatársa. Számtalan forrása van a kortárs Oroszország különböző területein legyen az a kormányzat, az üzleti élet, vagy a kultúra. Egyszerre elvhű és pragmatikus, ugyanakkor jobban együtt él a dolgokkal, mint bármelyik általam ismert riporter vagy elemző. Amióta sok évvel ezelőtt Moszkvában találkoztunk – Kotkin éppen a sztálinista ipari városról, Magnyitogorszkról végzett kutatásokat -, felbecsülhetetlen értékűnek tartom útmutatásait a Putyin-rezsim felépítésétől kezdve az orosz történelemben való gyökeréig. A hét elején beszélgettem Kotkinnal Putyinról, az ukrajnai invázióról, az amerikai és európai válaszlépésekről, valamint arról, hogy mi következik ezután, beleértve a moszkvai palotapuccs lehetőségét is. Beszélgetésünket,  a hosszúság és az érthetőség kedvéért szerkesztettük.

Mind a múltban, mind a jelenben hallottunk olyan hangokat, amelyek szerint a történtek oka – ahogy George Kennan fogalmazott – a NATO keleti terjeszkedésének stratégiai hibája. A nagyhatalmi realista-iskolai történész, John Mearsheimer ragaszkodik ahhoz, hogymost  a szemtanúi vagyunk ennek és nagyrészt az Egyesült Államokat kell hibáztatni. Arra gondoltam, hogy ennek az érvelésnek az elemzésével kezdjük.

George Kennant csak a legnagyobb tisztelettel tudomkezelni John Mearsheimer is óriási tudós. De tisztelettel nem értek egyet velük. Az a baj az érvelésükkel, hogy azt feltételezi, hogy ha a NATO nem bővült volna, Oroszország nem lenne ugyanaz, vagy nagy valószínűséggel közel sem lenne az, ami ma. Ami ma Oroszországban van, az nem valamiféle meglepetés. Nem valamiféle történelmi mintától való eltérés. Jóval a NATO létezése előtt – a tizenkilencedik században – Oroszország így nézett ki: volt egy autokrata. Volt elnyomás. Volt militarizmus. Gyanakvás a külföldiekkel és a Nyugattal szemben. Ezt az Oroszországot ismerjük, és nem tegnap vagy a kilencvenes években érkezett. Ez nem a Nyugat tetteire adott válasz. Oroszországban belső folyamatok vannak, amelyek miatt ma ott tartunk, ahol tartunk.
Sőt, még tovább mennék. Azt mondanám, hogy a NATO bővítése jobb helyzetbe hozott minket, hogy tudjuk kezelni ezt a történelmi mintát Oroszországban, amelyet ma ismét látunk. Hol lennénk most, ha Lengyelország vagy a balti államok nem lennének a NATO-ban? Ugyanabban a bizonytalanságban, ugyanabban a világban lennének, mint amiben Ukrajna van. Valójában Lengyelország NATO-tagsága keményítette meg a NATO gerincét. A többi NATO országgal ellentétben Lengyelország már sokszor szembeszállt Oroszországgal. Valójában azt lehet mondani, hogy Oroszország kétszer is beletörtetörte a fogát Lengyelországba: először a tizenkilencedik században, a huszadik századot megelőzően, majd a Szovjetunió végén, a Szolidaritással. George Kennan tehát hihetetlenül fontos tudós és gyakorlati szakember volt – a valaha élt legnagyobb Oroszország-szakértő -, de nem hiszem, hogy a Nyugat hibáztatása a helyes elemzése annak, hogy hol tartunk.
Amikor Oroszország belső dinamikájáról beszél, eszembe jut egy tanulmánya, amelyet hat évvel ezelőtt írt a Foreign Affairs számára, és amely így kezdődött: “Az orosz külpolitikát fél évezreden át olyan magasra törő ambíciók jellemezték, amelyek meghaladták az ország képességeit. A XVI. században, Rettegett Iván uralkodásától kezdve Oroszországnak több száz éven át sikerült naponta átlagosan ötven négyzetmérföldet terjeszkednie, és végül a Föld szárazföldjének egyhatodát elfoglalni.” A továbbiakban az orosz felemelkedés három “röpke pillanatát” írja le: először Nagy Péter uralkodása alatt, majd I. Sándor győzelmét Napóleon felett, aztán természetesen Sztálin győzelmét Hitler felett. Aztán azt mondja, hogy “ezeket a csúcspontokat leszámítva Oroszország azonban szinte mindig is viszonylag gyenge nagyhatalom volt”. Kíváncsi lennék, hogy Oroszország belső dinamikája hogyan vezetett Putyin alatt a jelenlegi helyzethez.

Egyrészt ott vanegy személyiség, amit nem lehet letagadni, de vannak strukturális tényezők is, amelyek alakítják a személyiséget. Az egyik érv, amit a Sztálin könyvemben felhoztam, az volt, hogy a diktátor szerep, az orosz hatalom irányítása a világban, azok között a körülmények között és azokban az időkben, tette Sztálint azzá aki volt, és nem fordítva.
Oroszország figyelemre méltó civilizáció: a művészetek, a zene, az irodalom, a tánc, a film területén. Minden téren mélyreható, figyelemre méltó hely – egy egész civilizáció, több mint egy ország. Ugyanakkor Oroszország úgy érzi, hogy “különleges helye” van a világban, különleges küldetése. Keleti ortodox, nem nyugati. És nagyhatalomként akar kitűnni. A problémája mindig is nem ez az önérzet vagy identitás volt, hanem az, hogy képességei soha nem feleltek meg törekvéseinek. Mindig is küzdött azért, hogy megfeleljen ezeknek a törekvéseknek, de nem tudott, mert a Nyugat mindig is erősebb volt.

Oroszország nagyhatalom, de nem A Nagyhatalom, kivéve azt a néhány történelmi pillanatot, amit az imént felsoroltunk. Amikor megpróbálnak felzárkózni a Nyugathoz, vagy legalábbis kezelni az Oroszország és a Nyugat közötti különbséget, kényszerhez folyamodnak. Nagyon súlyos államközpontú megközelítést alkalmaznak, hogy megpróbálják az országot előre és felfelé emelni annak érdekében, hogy katonailag és gazdaságilag is felvegyék a versenyt a Nyugattal, versenyezzenek vele. És ez egy ideig működik is, de nagyon felületesen. Oroszországnak van egy gazdasági növekedési hulláma, és kiépíti a hadseregét, de aztán természetesen falba ütközik. Ezután egy hosszú stagnálási időszak következik, amikor a probléma csak súlyosbodik. A probléma megoldására tett kísérlet csak ront a problémán, és a szakadék a Nyugattal szemben egyre szélesedik. A Nyugat rendelkezik a technológiával, a gazdasági növekedéssel és az erősebb hadsereggel.
Ennek a dinamikának a legrosszabb része az orosz történelemben az orosz állam és a személyes uralkodó összemosása. Ahelyett, hogy megkapnák a kívánt erős államot, amely kezeli a Nyugattal szembeni szakadékot, és a legmagasabb szintre tolja és kényszeríti Oroszországot, ehelyett egy személyi rendszert alakítanak ki. Diktatúra leszk, amely általában despotizmusba torkollik. Egy ideje már ebben a kényszerhelyzetben vannak, mert nem tudnak lemondani a kivételesség érzéséről, arról a törekvésről, hogy a legnagyobb hatalom legyenek, de a valóságban nem tudnak megfelelni ennek. Eurázsia egyszerűen sokkal gyengébb, mint az angol-amerikai hatalmi modell. Irán, Oroszország és Kína nagyon hasonló modellekkel próbálják utólérni a Nyugatot, próbálják kezelni a Nyugatot és ezt a hatalmi különbséget.

Mi az a putyinizmus? Nem ugyanaz, mint a sztálinizmus. És biztosan nem ugyanaz, mint Hszi Csin-ping Kínája vagy az iráni rezsim. Mik a sajátos jellemzői, és ezek a sajátos jellemzők miért vezettek oda, hogy meg akarja szállni Ukrajnát, ami egyedülállóan ostoba, nem is beszélve a brutális cselekedetről?

Nos, a háború általában téves számítás. Olyan feltételezéseken alapul, amelyek nem igazolódnak be, olyan dolgokon, amelyeket igaznak hiszünk vagy igaznak akarunk hinni. Persze, ez nem ugyanaz a rendszer, mint Sztáliné vagy a cáré. Hatalmas változások történtek: urbanizáció, magasabb szintű oktatás. A külvilág átalakult. És ez a sokk. A sokk az, hogy ennyi minden megváltozott, és mégis látjuk ezt a régi mintát, amelyből nem tudnak kiszabadulni. Egy autokrata van hatalmon – vagy nevezzük már despotának -, aki teljesen egyedül hoz döntéseket. Másoktól is kap tanácsokat? Talán. Nem tudjuk, hogyan néz ki belülről. Odafigyel? Nem tudjuk. Hoznak neki olyan információkat, amiket nem akar hallani? Ez valószínűtlennek tűnik. Azt hiszi, hogy jobban tudja, mint mindenki más? Ez nagyon valószínű. Hisz a saját propagandájának vagy  saját konspiratív világképének? Ez is valószínűnek tűnik. Ezek csak feltételezések. Nagyon kevesen beszélnek Putyinnal, sem  oroszok, sem külföldiek.

Ezért úgy gondoljuk, de nem tudjuk, hogy nem kapja meg az információk teljes skáláját. Azt kapja, amit hallani akar. Mindenesetre azt hiszi, hogy ő a felsőbbrendű és az okosabb. Ez a despotizmus problémája. Ez az, amiért a despotizmus, vagy akár csak a tekintélyelvűség, egyszerre mindenható és törékeny. A despotizmus megteremti saját bukásának körülményeit. Az információk egyre gyengébbek. A talpnyalók száma egyre nő. A korrekciós mechanizmusok egyre kevésbé működnek. És a hibák sokkal nagyobb következményekkel járnak. Putyin, úgy tűnik, azt hitte, hogy Ukrajna nem igazi ország, és hogy az ukrán nép nem igazi nép, hanem egy nép az oroszokkal. Úgy vélte, hogy az ukrán kormány puhány. Elhitte, amit a saját hadseregéről mondtak neki, vagy amit hinni akart, hogy az olyannyira modernizálódott, hogy nem katonai inváziót, hanem villámpuccsot tud szervezni, hogy néhány nap alatt elfoglalja Kijevet, és vagy bábkormányt hoz létre, vagy a jelenlegi kormányt és elnököt kényszeríti arra, hogy aláírjon néhány papírt. De gondoljunk csak a prágai tavaszra, 1968 augusztusára. Leonyid Brezsnyev beküldte a Varsói Szerződés tankjait, hogy megállítsák az “emberi arcú szocializmust”, Alexander Dubček kommunista reformmozgalmát. Brezsnyev folyamatosan azt mondta Dubčeknek: Hagyd abba! Ne csináld ezt! Tönkreteszed a kommunizmust. És ha nem hagyod abba, akkor bejövünk. Brezsnyev bemegy, és Dubčeket és Csehszlovákia többi vezetőjét elviszik Moszkvába. Nem kell bábkormányt alakítani. A Kremlben Brezsnyev megkérdezi Dubčeket, miután beküldték a tankokat és elfogták, hogy most mit csináljanak? Nevetségesnek tűnik, és nevetséges is volt. De természetesen minden elszámolási hibákon és félreértéseken alapult. Így hát visszaküldték Dubčeket Csehszlovákiába, és ő maradt a hatalomban [1969 áprilisáig], miután a tankok bevonultak, hogy leverjék a prágai tavaszt.

Egy másik példa az, ami 1979-ben Afganisztánban történt. A Szovjetunió nem szállta meg Afganisztánt. Hanem puccsot hajtott végre Afganisztánban, különleges erőket küldött a fővárosba, Kabulba. Meggyilkolta az afgán vezetést, és beiktatott egy bábot, Babrak Karmalt, aki csehszlovákiai száműzetésben bujkált. Teljes siker volt, mert a szovjet különleges erők nagyon jók voltak. De persze úgy döntöttek, hogy az új rezsimnek szüksége lehet némi biztonságra Afganisztánban. Ezért mindenféle katonai ezredet küldtek be, hogy gondoskodjanak a biztonságról, és végül egy lázadással és egy tízéves háborúval végződött, amelyet elvesztettek.

Ukrajnával kapcsolatban azt feltételezték, hogy az Afganisztán sikeres változata lehet, de nem így történt. Kiderült, hogy az ukrán emberek bátrak; hajlandóak ellenállni és meghalni a hazájukért. Nyilvánvalóan Putyin ezt nem hitte el. De kiderült, hogy “a televíziós elnök”, Zelenszkij, akinek a háború előtt huszonöt százalékos volt a népszerűsége – ami teljesen megérdemelt volt, mert nem tudott kormányozni -, most, a jelen helyzetben kiderült, hogy kilencvenegy százalékos a népszerűsége. Kiderült, hogy van vér a pucájában. Hihetetlenül bátor. Ráadásul békeidőben nem jó ötlet, ha egy tévéműsort gyártó cég irányít egy országot, de háborús időkben, amikor az információs háború az egyik cél, ez mesés dolog.

A legnagyobb meglepetést Putyin számára természetesen a Nyugat okozta. Az összes ostobaság arról, hogy a Nyugat dekadens, a Nyugatnak vége, a Nyugat hanyatlóban van, hogy a világ többpólusú, Kína felemelkedése és így tovább: mindezekről kiderült, hogy nem igazak. Az ukrán nép bátorsága, az ukrán kormány és annak elnöke, Zelenszkij bátorsága és okossága arra késztette a Nyugatot, hogy emlékezzen arra, ki is ő valójában. És ez sokkolta Putyint! Ez a téves számítás.

Hogyan definiálná a “Nyugatot”?

>A Nyugat intézmények és értékek sorozata. A Nyugat nem egy földrajzi hely. Oroszország európai, de nem nyugati. Japán nyugati, de nem európai. A “nyugat” jogállamiságot, demokráciát, magántulajdont, nyitott piacokat, az egyén tiszteletét, sokszínűséget, a vélemények pluralizmusát és minden más szabadságot jelent, amelyet élvezünk, és amelyet néha természetesnek veszünk. Néha elfelejtjük, honnan származnak. De ez a Nyugat éppen ez. És ez a Nyugat, amelyet a kilencvenes években – véleményem szerint helyesen – az Európai Unió és a NATO bővítésével kiszélesítzettünk, és most újjáéledt, és úgy szállt szembe Vlagyimir Putyinnal, ahogyan sem ő, sem Hszi Csin-ping nem várta. Ha azt feltételezte, hogy a Nyugat csak úgy össze fog omlani, mert hanyatlik, és elfut Afganisztánból; ha azt feltételezte, hogy az ukrán nép nem valódi, nem nemzet; ha azt feltételezte, hogy Zelenszkij csak egy tévészínész, egy komikus, egy kelet-ukrajnai oroszul beszélő zsidó – ha mindezt feltételezte, akkor talán azt gondolta, hogy két nap vagy négy nap alatt beveheti Kijevet. De ezek a feltételezések tévesek voltak.