“Mindig tartja valami az eget”

Posted by
Ferber Katalin
>KIlépek a kapun, hét ágra süt a nap, az égen egyetlen felhő sincs: megérkezett Berlinbe is a tavasz. Halló, mondja valaki mögöttem, Egy hölgy, karjában egy másfél év körüli kisfiúval rám mosolyog. Megáll, én ránevetek a kisfiúra, göcög, aztán játszom egy kicsit a csöppnyi kezével, kacag önfeledten, én megköszönöm neki, hogy nevet rám, amin ez a kisgyerek megint kacag.
Ukrajnából jöttünk, mondja töredezett szavakkal a nagymama. Alig tud valamit németül, de Ukrajna hallatán mindent megteszek hogy tudjunk egy kicsit beszélgetni. Látom, hogy szüksége van erre. A közelben laknak-e, kérdezem. Nem, a lányom lakik itt a kisunokámmal. Tovább játszom a kisfiúval, nevet önfeledten, a nagymama sír, én is, de mindketten visszafojtva, nehogy megijesszük a csöppséget. Sétálni indultunk, mondja a nagymama és átölel. Megsimogatom a kisfiút és csak annyit motyogok hogy vigyázzanak magukra. Én hülye
. A tehetetlenség a legrosszabb. Van egy szó, a “háború” amit olyankor használunk, ha nem tudjuk megakadályozni embertársaink menekülését otthonukból, éhezésüket, kisgyerekeik hiábavaló nyugtatgatását, kilométeres gyaloglásaikat, családjuk férfiainak halálát. Háborúnak nevezzük azt a helyzetet, amikor az értelem helyébe az indulat, az elfogadás helyébe a legsötétebb bugyra a léleknek irányít. Háborúnak nevezzük mindazt, ami manapság már milliárdokba kerülő vasakkal, távirányítással is működő gépekkel zajlk. Se aki öl, se akit ölnek nem látható.
Azt mesélte nekem egyszer egy amerikai diák, akinek bátyja “háborúban” volt, hogy testvére kiképzése szimulált gépeken történt a fülhallgatóból pedig a kiképzésre írt heavy metal zene szólt. Irányít, cél, tűz. A gépen. A monitoron. Mint egy videójátékban. Pontosabban a videójátékban. Személytelenül. Háborúnak nevezzük azt a helyzetet, amikor milliók nem személyek többé. Célok.
Megjegyzés
Köszönöm barátaim egyikének e rövid írás címét.