Nyakig a 2. hidegháborúban

Posted by

Kabai Domokos Lajos>
A nyugati világ értékrendjével szembemenő brutális szankciók ellenintézkedésekre késztetnek másokat. Összeállni látszik a kép. Március 10-én este a Heti TV vendége volt Kusai Sándor címzetes docens, aki 22 évet töltött diplomáciai szolgálatban Magyarország nagykövetségein Ázsiában, s többek között nagykövet volt Pekingben. A Külügyi Szemlében megjelent cikkére is utalva fejtette ki, hogy az USA által támogatott kijevi kormány, illetve az Oroszország segítségével harcoló Donyec-medencei szakadárok közötti, a megelőző nyolc éven át tartott proxy-háború már a 2. hidegháború része volt.

Azért használom a múlt időt, mert miként előző cikkemben írtam, azzal, hogy február 24-én az orosz hadsereg közvetlenül támadott meg ukrajnai célpontokat, vagyis a küzdelem fél-proxyvá változott, szerintem, az események új szakasza kezdődött. Moszkva egyik deklarált célja Ukrajna semleges állammá tétele, demilitarizálása. Az Egyesült Államok által az elmúlt csaknem egy évtizedben újjáépített, újonnan létrehozott katonai infrastruktúra és az odavitt hatalmas mennyiségű fegyverzet megsemmisítése. Az orosz vezetők azt állítják: ezek az országuk elleni támadást szolgálhatják. Vlagyimir Putyin szerint nem vihetik bele még egyszer olyan katasztrófába az országot, amibe a szovjet döntéshozók, elsősorban Sztálin, a halogató magatartásukkal belesodorták 1941-ben, a náci Németország hadüzenet nélküli támadásakor.

A másik cél: Ukrajna nácitlanítása, aminek kivitelezhetőségével kapcsolatban az embernek még az előző célhoz képest is nagyobb kétségei lehetnek. De ez magánügy. Az elemzőnek ezzel összefüggésben is csupán az a dolga, hogy ismertesse a moszkvai álláspontot: a Washington által 2014 februárjában megszervezett és finanszírozott kijevi puccs után az ukrán banderista-fasizmus hagyományaihoz visszanyúló állam jött létre. Ennek szembetűnő elemei: a Szovjetunióra támadt hitleri hadsereggel szövetséges, akkori ukrán haderő, az UPA, illetve a különösen kegyetlen, a lakosság különféle rétegeit érintő megtorlásokban, tömeges zsidó-, cigány- és kommunista gyilkosságokban résztvevő más fegyveres szervezetek jelszavainak, jelképeinek mostani hivatalossá tétele, az akkori vezetők hőskultuszának ápolása, az eltelt nyolc évben elsősorban kulturrasszista, s olykor faji indítékokból büntetlenül végrehajtott pogromok, továbbá

az ukránokon kívül minden más nemzetiségűnek másodrendű állampolgári státuszba helyezése a nyelvtörvényen keresztül.

A kijevi hatóságok nagyon is megtűrik a banderisták rendszeres, éjszakai fáklyás felvonulásait, amelyeken nem ritkák a náci és fasiszta jelképek, s az olyan feliratok, hogy „Ukrajna mindenek fölött”, és hasonlók. Akárhogy is viszonyulunk hozzájuk, ezek a tények. Kusai Sándor azonban nem ezekre a részletekre fókuszált, hanem többek között párhuzamot vont az elmúlt évek ukrajnai eseményei, illetve az 1950–1953 között zajlott koreai háború között. Szerinte az úgy volt az első hidegháború része, amiként talán az ukrajnai a jelenlegi másodiknak. Maga is jelezte ugyanakkor, hogy nincs ez a kérdés tudományosan feltárva.

Én, aki életem nagyobbik részét töltöttem az elsőben, azon gondolkodom, hogy talán Hirosima és Nagaszaki amerikai atombombával való megsemmisítésével kezdődött az első. De akkor nem áll meg az a nyugati narratíva, hogy a Szovjetunió agresszivitásának, a bolsevizmus terjedésének megfékezését kellett elérni. (Nem mellesleg, Hitler és szövetségesei is ezzel érveltek.) Minthogy az atombomba bevetésére nyilvánvalóan nem volt szükség ahhoz, hogy Japán kapituláljon, az a következtetés adódik: a tömegpusztítás a moszkvai bolsevik vezetés arra való figyelmeztetését szolgálta, hogy ki lesz az úr a világban.

Ráadásul, nem Sztálin volt az, aki először fenyegető beszédet intézett a volt szövetségesek címére, hanem Winston Churchill. Az Egyesült Királyság korábbi miniszterelnöke, akkor már kétségtelenül magánemberként, de Harry S. Truman amerikai elnök jelenlétében, 1946. március 5-én, az USA-beli Fultonban egyértelművé tette: a Szovjetuniót, s Európának az általa ellenőrzött országait ellenségnek tekintik. Három év múlva létrehozták a NATO-t, a nyugati katonai szövetséget, amit csak hat évvel később követett a keleti tömb hasonló szervezetének, a Varsói Szerződésnek a megalakítása. Ha ebből indulok ki, s miből, ha nem ebből, akkor a vasfüggönyt, bizony, a Nyugat eresztette le. Mindjárt az után, hogy az USA jelentős gyarapodásával véget ért a II. világháború, szinte azonnal be is jelentették a 1. hidegháború nyitányát.

Mindezt azért idéztem fel, hogy gondolkozásra késztessem az olvasót: vajon milyen eseményhez köthetjük ennek a mostani, 2. hidegháborúnak a kezdetét? Ki, és mikor tett olyan bejelentést az elmúlt években, ami Churchill 1946-os megszólalásához volt hasonlatos akár az egyik, akár a másik, netán egy harmadik oldalon?

A fentiek alapján az 1. hidegháború kezdetét 1945. augusztus 6-tól, a Hirosimára ledobott atombomba kioldásától számíthatjuk, megszűnését pedig az 1991 decemberében a Szovjetunió felbomlásához kapcsolódó utolsó eseményekhez. De mikorra tegyük ennek a mostaninak a kezdetét, amiről a címkép szerint a The Guardian már 2014-ben cikkezett, miközben 1991 és 2000 között Washingtonnak nagy és pusztító befolyása volt Oroszországra? Hova tegyük, hogyan szakaszoljuk és értékeljük az 1991-től máig tartó időszak történéseit? Miként minősítsük az USA és a NATO egyes tagjai által az elmúlt évtizedekben indított és viselt helyi háborúkat? Tulajdonképpen kik között zajlik ez a mostani küzdelem? Kik a fő-, illetve a mellékszereplők? Miközben azt érzékeljük, hogy a katonai műveleteket hol másokon keresztül, hol saját haderejüket is bevetve az USA, illetve Oroszország indítja, mi ennek a 2. hidegháborúnak a fő hadszíntere? Melyek a mellékhadszínterei? S főleg, hogyan változhatnak ezek az összetevők a jövőben, beleértve azt is, hogy meddig tekinthető jogos védelemnek valamely fél lépése, s honnantól számít maga is agresszornak?

Egyelőre az nyugati össztűz Oroszországra zúdul, s részben Kínára. Jól érzékelhető – miként ez az 1. hidegháború alatt is történt –, hogy a Nyugat szankciók tömegével sújtja Moszkvát. S persze másokat is: Észak-Korea, Irán, Kuba, Venezuela stb. szerepelnek a listákon. De mintha az USA túllépett volna a korábbi szempontokon. Immár – saját eddigi ethoszával szembefordulva – a kulturraszizmust is eszköztárába vonta. A korlátozások szinte mindenre kiterjednek, ami orosz: Csajkovszkij zenéjére, Dosztojevszkij életművére, illetve a világhírű operaénekesre, Anna Netrebkora, a zongoraművész Gyenisz Macujevre és a világ mai talán legelismertebb karmesterére Szergej Gergijevre. Utóbbiak nem voltak hajlandók a Putyint feltétel nélkül elítélő nyilatkozatra. Hozzá évek óta megalázzák, megalázzuk az orosz élsportolókat, s immár a nácizmust idéző módon a paraolimpikonokat is.

Az 1. hidegháború alatti ideológiai-kulturális fellazítás mára tömény dezinformálásba és a médián keresztüli uszításba csapott át, aminek következtében Nyugaton hovatovább lehetetlen lesz megszólalni oroszul. Sorra érkeznek hírek a magukat az emberi jogok védelmezőiként a szabadság, az egyenlőség letéteményeseként tekintő országokból hogy orosz, vagy csak oroszul beszélő, gyerekeket a tanárok közösítenek ki az iskolákban. Olyan teszteket töltetnek ki német gimnáziumokban, amelyek eleve megkonstruált következtetése, hogy az oroszok kegyetlenek, barbárok, embertelenek. Miként egy helyen írtam: Európa többé nem lesz ugyanaz, amilyennek az én nemzedékem ismerte, hiszen nem kell azt gondolnunk, hogy késni fognak az orosz válaszlépések.

A tulajdon fennen hangoztatott szentségét feladva – a nyugati országokban sorra államosítják az ott élő, állampolgárságot is kapott orosz tőkések vagyonát, zárolják a a bankszámlákat. Erre Moszkva is meghirdette: azokban az üzemekben, étteremláncokban, amelyeket a nyugati tulajdonosok magukra hagynak, az államosítás után, orosz kis- és nagytőkésekkel folytatják a munkát, ahol van, ott a szellemi tulajdonjogokat is kisajátítva. Miután Nyugaton lehetetlenné teszik az olyan, évtizeddel ezelőtt közösen elhatározott és kivitelezett beruházások üzembe helyezését, mint az Északi Áramlat-2 gázvezeték, amivel saját fogyasztói tömegeiknek is közvetlen kárt okoznak, Moszkva az eddiginél is erőteljesebben fordul Peking felé, ahol nagy az együttműködési készség.

A Kreml elkezdett reagálni arra is, hogy a nyugati országokban már hónapokkal ezelőtt kitiltották az orosz tévécsatornák angol, francia, német stb. nyelvű adásait. Mellesleg, ez önmagában is jelzi, hogy a dezinformációs háborúra nagyon is készült a Nyugat, s az már akkor elkezdődött, mielőtt az orosz hadsereg katonai műveletekbe kezdett Ukrajnában. Ezen a téren most ott tartunk, hogy Oroszországban is sorra záratják be az ellenzéki médiumokat. Azzal, hogy büntethetővé tették az ukrajnai hadmozdulatokról független hírforrások használatát, például a New York Times 1921 óta Moszkvában megszakítás nélkül működő irodáját is távozásra késztették.

Ahogy az amerikai internetszolgáltatók Magyarországon is elérhetetlenné tették az orosz elnök, az orosz külügyminisztérium és más ottani állami szervezetek hivatalos honlapját, ugyanúgy kezdi korlátozni az internethasználatot az orosz állam. Már a Facebook betiltása van napirenden. Eközben Lettország pénzbüntetéssel fenyegeti az ottani, jelentős számú orosz kisebbséget, ha oroszországi televíziós adásokat néz. Egyébként Ukrajnában ez már rég tiltva van, bár bizonyára csak részben volt foganatja. Viszont az ellenzéki, oroszbarát csatornákat, a banderista csőcseléknek az újságírók elleni, erőszakkal bőven kísért, követelésére a helyi csatornákat lekapcsolták. A nyugati újságíró szervezetek tiltakozásártól viszont nem hallottam ezek miatt, mint amikor ukrajnai ellenzéki újságírókat gyilkoltak meg máig ismeretlen tettesek. Ennyit a szólásszabadság védelméről és annak korlátairól! Nyilvánvaló, hogy az információkhoz való szabad hozzáférést – ami eddig a nyugati értékrend szerves része volt – mindkét fél korlátozza annak érdekében, hogy az új hidegháborúban az alattvalóként kezelt lakosságot manipulálhassa.

A mostani 2. hidegháborúban a Nyugat más vörös vonalat is átlépett. Az előző időszakból jól ismertük a Szovjetunióval együtt a szocialista országoknak az új technológiákhoz való hozzáférésének korlátozását, például a COCOM tiltólistán szereplő termékekét. Az ilyenekre jó ideje ismét szankciók egész sorát terjesztette ki a Nyugat. Ami viszont egészen új intézkedés: Washington, az általa a II. világháború óta uralt pénzügyi világrendszert is kockáztatva, kiléptette az orosz bankok nagy részét a SWIFT nemzetközi elszámolási rendszerből. Következményei egyelőre beláthatatlanok nem csak a kínai–orosz pénzügyi együttműködés erősödésére, hanem olyan országoknak a formálódó alternatív fizetési rendszerekhez való csatlakozására, mert megrettenhetnek az USA önkényes lépéseitől, amelyek egyébként az ENSZ és más nemzetközi szervezetek működésének megnehezítésére is irányulnak. S ez sem ma kezdődött.

Természetesen, ez messze nem teljes körű áttekintés, hiszen az új hidegháborúval kapcsolatban azt is érdemes felvetni: a tőkéscsoportokat képviselő államok és médiumok milyen ideológiák jegyében mozgósítják az embereket egymás ellen? Kérdés, hogy a látszatdemokráciára épülő világnézet, vagy a putyini megfontolt konzervativizmus, esetleg a konfucionizmus és a maoizmus összegyúrásából keletkező kínai világkép vonzza-e jobban a tömegeket a jövőben vagy egy ma még ismeretlen eszmerendszer? Mindenesetre, továbbra is azért folyik a küzdelem, hogy mely imperialista államok uralkodó körei, milyen felállásban szerezzék meg mások elől a szellemi és természeti erőforrások, a globális piac meghatározó része fölötti ellenőrzést. E tekintetben nem áltathatom azzal az olvasóimat, hogy a jó és a gonosz összecsapása zajlik mostanság, s hogy ha az egyik vagy a másik oldalt támogatja erkölcsileg, esetleg tettekkel, akkor a társadalmi értelemben vett progressziót szolgálja.

Ennek feltétele ugyanis, hogy olyan, alulról építkező erő jelenjék meg a világban, amely a nem formális, hanem valódi egyenlőségen alapuló, a teljes népesség javát szolgálni akaró társadalom megteremtését tűzi ki célként. Ma ugyanis csak az eliteknek, legfeljebb az azokat közvetlenül kiszolgáló rétegeknek áll a zászló, a többiek előbb vagy utóbb megszívják. Természetesen, addig is segíteni kell az ukrán, pontosabban az ukrajnai menekülteket! Tehát, az az emberi, ha úgy tetszik, a krisztusi magatartás, ha a háború által sújtott ottani oroszokkal, ruszinokkal, magyarokkal, románokkal, lengyelekkel, zsidókkal, tatárokkal és másokkal is együtt érez az ember. Ez azonban valahogy elmaradt nálunk is az utóbbi nyolc évben, amikor tízezernyien vesztették életüket az ukrajnai keleten, hogy a pogromokról ne is beszéljek. Jut eszembe, hogy is állunk a rászoruló, innen nézve közel-keleti vagy más menekültekkel, akiket főként amerikai bombák öltek meg és űztek el hazájukból az elmúlt két évtizedben?

CÍMKÉP: A The Guardian 2014. november 19-i számában, vagyis kilenc hónappal a kijevi puccs, a Krím annektálása és az Ukrajna keleti részén kirobbant(ott) proxy-háborút követően, már új hidegháborút vizionált

Bekiáltás blog

%d bloggers like this: