Háborús felelősség

Posted by

03. 07.

A február 24-én elkezdődött ukrajnai háborúról több okból sem írtam eddig. Hogy elsősorban miért nem, azt egy Clausewitz-idézettel[1] próbálom meg érzékeltetni:  A háború nem olyan akarati tevékenység, amely a mechanikus művészetek módjára holt anyagra vagy az ideális művészetekhez hasonlóan az élő, de engedelmes és formálható emberi értelemre és érzelemre hat, hanem olyan akarati megnyilvánulás, amely élő, de visszaható szervezet ellen irányul.

Mivel a háború „élőerők közötti összeütközés”[2], amelyek mindegyike hat és visszahat a másikra, nemcsak előreláthatatlan folyamat, de eleve más természetű, mint az „engedelmes és formálható emberi értelem és érzelem”, amely szabadon latolgathatja az esélyeket – mindaddig, amíg bele nem ütközik a háború tényszerű (véres) valóságába. Ettől kezdve viszont már erős késztetés szorítja arra, hogy valamelyik oldal mellett állást foglaljon, és ezzel az állandóan változó helyzet elfogulatlan elemzését alárendelje az eseményekkel kapcsolatos morális ítélkezésnek.

Íme egy ilyen morális állásfoglalás, csak úgy találomra[3]: Ha valaha is kételkedtünk benne korábban, a válasz most már világos. Vlagyimir Putyin megmutatta a világnak, hogy az amerikai – és egyáltalán a nyugati – hatalom nélküli világ nem egy jobb világ.

Elnöksége kezdetén Joe Biden kijelentette, hogy korunk meghatározó küzdelme a demokráciák és az autokráciák közötti harc lesz. Ez magasröptű retorika volt, de nem volt-e több ennél? Mit is jelent valójában az, hogy megharcolunk egy ilyen harcot?
Oroszország aggressziója aláhúzta, miért volt Bidennek igaza, és hogy az autoritárius politika – és maga az autoritárius eszme – miért jelent akkora veszélyt a békére és a stabilitásra. Oroszország egyetlen ember, Vlagyimir Putyin meggondolatlansága és uralma miatt lerohanta a demokratikus Ukrajnát. Az Ukrajna mögött lelkesen felsorakozó országok szinte kivétel nélkül demokráciák, az Egyesült Államokkal az élen. Amerika kiábrándító és őrjítően képmutató, ahogy külföldön viselkedik, de az Egyesült Államok és Putyin Oroszországa közötti morális ekvivalencia gondolata nevetséges. És ha egyáltalán beszélhetünk egy jobb világról, akkor még az antiimperialisták is abban a furcsa helyzetben találhatják magukat, hogy ne csak a Nyugat, hanem a nyugati hatalom hosszú távú fennmaradásában reménykedjelenek és azért imádkozzanak. (Kiemelések tőlem – M. G.)     

Az ilyen eszmefuttatásokkal nem sokra megyünk, már ha meg akarjuk érteni, nem a háborút, hiszen azt nem lehet, hanem annak lehetséges következményeit. Itt ugyanis megint az ismerős intellektuális létszférában vagyunk, amelyben – a morális ítélkezés kényszerzubbonyát levetkőzve[4] – újból szabadon kószálhatunk.  Mivel az amerikai világhegemónián alapuló globális és regionális status quo tarthatatlansága már ennek a blognak az elkezdésekor, sőt bizonyos értelemben már 2001-ben evidencia volt számomra, „most”, vagyis a február 24-e utáni időben  – az ukrajnai háború legkézzelfoghatóbb következményeként – „csupán” a geopolitikai status quo tényleges megváltozását, illetve e már régebb óta tartó változási folyamat felgyorsulását kell majd szemügyre venni.

02. 08.

Dmitry Peskov, a Kreml szóvivője az orosz-ukrán tárgyalások mai, harmadik fordulóját megelőzően, közölte a Reutersszel, melyek azok a feltételek, amelyek teljesítése esetén Oroszország „hajlandó azonnal leállítani a katonai műveleteket”: Be fogjuk fejezni Ukrajna demilitarizálását. Ukrajna szüntessen be minden katonai akciót, és akkor senki sem fog lőni. Iktassák be az alkotmányukba, hogy Ukrajna semmiféle blokkhoz sem akar csatlakozni. Arról is beszéltünk velük, hogy ismerjék el: a Krím orosz terület, Donyeck és Luhanszk pedig független állam. Mi nem akarjuk elvenni őket Ukrajnától. Donyeck és Luhanszk nem akar Ukrajnához tartozni. Ennyi az egész.  Ami Ukrajna többi részét illeti, Ukrajna független állam, amely úgy rendezi be az életét, ahogy akarja, de semleges marad.   

Ez az ultimátum felvet egy érdekes kérést. Mi lett volna, ha a Biden-adminisztráció elfogadja (és egyben elfogadtatja az ukrán kormánnyal is) a semlegességet? Nem lehetett volna ezzel a háborút megelőzni?     Robert J. Service, az oxfordi St. Antony’s College professzor emeritusa és a konzervatív Hoover Institution munkatársa[5] az orosz szimpátiákkal igazán nem vádolható Wall Street Journalben közölt[6] egy interjút, amelyben – többek között – ezeket mondta:

Az ukrajnai orosz invázió két hatalmas stratégiai melléfogás [blunder]  következménye volt, mondja Robert Service. Az első 2021 november 10-én történt, amikor az Egyesült Államok és Ukrajna aláírta  a Stratégiai Partnerségi Chartát[7], amely kihangsúlyozta, hogy Amerika támogatja Kijevnek azt a jogát, hogy az Észak-Atlanti Szövetség Szervezetéhez csatlakozzon. A paktum minden korábbinál valószínűbbé tette, hogy Ukrajna végül is csatlakozni fog a Nato-hoz – ami Vlagyimir Putyin számára elfogadhatatlan volt. „Ez volt az utolsó csepp a pohárban” – mondja Service. Az Oroszország ún. különleges katonai hadműveletével kapcsolatos előkészületek azonnal elkezdődtek.

A novemberi megállapodás egyértelműsítette azokat a lazább biztosítékokat, amelyeket Ukrajna az öt hónappal korábbi Nato-csúcson kapott, hogy ti. a tagság nyitva áll az ország számára, amennyiben teljesíti a felvételi kritériumokat. Service a Nyugatnak ezeket a lépéseit „zűrzavaros problémakezelés”-ként jellemezte, amennyiben a Nato-kérdésben felbátorította Ukrajnát, de arra már nem gondolt, hogy ezt a Moszkvától való tektonikus elmozdulást hogyan fogja majd Putyin bevenni. „Egyáltalán nem készítették fel az ukránokat arra a negatív válaszra, amelyet tudnivaló volt, hogy kapni fognak.”             

Végül is, mondja Service, Ukrajna „egyike azoknak a veszélyes zónáknak Vlagyimir Putyin mentális univerzumában, amelyekbe nem érdemes beletévedni, ha nem tisztáztad előre, mi lesz a következő lépésed”. A Nyugat legalább 2007 óta tudta ezt, amikor az orosz vezér egy olyan beszédet tartott a Müncheni Biztonsági Konferencián, amely – Service szavaival – „dühödt kirohanás volt az ellen, hogy Ukrajna valaha is a Nato tagja legyen”.    

A másik [háborúhoz vezető] stratégiai tévedés [error] az volt, hogy Putyin alábecsülte a riválisait. „Megveti a Nyugatot, és azt, amit ő nyugati dekadenciának lát – mondja Service. – Elhitte, hogy a Nyugat pusztulásra van ítélve, mind politikai, mind kulturális értelemben.” Arról is meg volt győződve, hogy a Nyugat vezetői „gyenge minőségűek és vele összehasonlítva tapasztalatlanok. Végül is ő már 20 éve hatalmon van”.     

Putyin elbizakodott kalkulációja szerint az invázió „gyerekjátéknak tűnt nemcsak Ukrajna, hanem a Nyugat tekintetében is”. Négy éven keresztül „az orránál fogva vezette Donald Trumpot”, és azt hitte, Angela Merkel visszavonulásával a Nyugat kormányos nélkül maradt. „Ezért volt nagy meglepetés számára, amikor rádöbbent, hogy szándéka ellenére egyesítette a Nyugatot, hogy pontosan az ellenkezőjét érte el annak, amit akart.” Service Putyint „meggondolatlannak és középszerű figurának” nevezi, és nevetségesnek tartja azt a nézetet, hogy „valamiféle zseni” volna. Miféle orosz vezető az – teszi fel a kérdést –, aki „lehetetlenné teszi egy német vezető számára, hogy elkerülje a német hadsereg felfegyverzését”?      

A második hetébe lépő inváziót illetően Service pesszimista. Biztosra veszi, hogy egy hosszan tartó háborúnak nézünk elébe, amely Ukrajna leigázásával fog végződni. „Putyin meg fogja nyerni a háborút – mondja –, de elveszíti a békét.”  

Hogy a Nyugat hosszabb távon is egységes marad-e, nem utolsó sorban  Németország újrafegyverkezése miatt is, és hogy a békének lesz-e Ukrajnában, illetve Európában egyáltalán nyertese, azt majd meglátjuk. De az mindenképpen tény, hogy Putyin a háború egyik okozója volt. Mint ahogy az is, hogy a háborús felelősség megoszlik Oroszország és a Nyugat, Putyin és Biden között. A szó konkrétabb értelmében az előbbié, valamivel elvontabban nézve az utóbbié a nagyobb felelősség. Putyin ugyanis az adott helyzetben egyszerűen nem tehetett mást, mint hogy a háborús fenyegetéshez, majd a tényleges háborúhoz folyamodva érje el az Oroszország szempontjából egyértelműen hátrányos geopolitikai status quo megváltozását (ami általában amúgy is háborúk következtében szokott megtörténni). Joe Bidennek azonban megvolt rá a lehetősége, hogy kiegyezzen Putyinnal, anélkül, hogy ez Amerika stratégiai érdekeit különösebben érintette volna, de nem tette meg. Pedig még az is elképzelhető, hogy egy ilyen békés megoldás éppenséggel növelte volna az Egyesült Államok globális geopolitikai mozgásterét, amennyiben Oroszországot nem Kínához, hanem a Nyugathoz, mindenekelőtt Amerikához közelíthette volna.


[1] Carl von Clausewitz: A háborúról. I. Budapest, 1961. 144.

[2] I. m. 145.

[3] Shadi Hamid: There are many things worse than American power. The Atlantic, 2022. márc. 6.

[4] A morális ítélkezés felfüggesztése csupán a háborúra mint „a tragikus alapszövedékű emberi lét” – sajnos – természetes jelenségére, és nem az esetleges háborús bűnökre vonatkozik. (Az idézett rész Muraközy Gyulának A pelopponészoszi háborúhoz írt Utószavából való. Európa, Budapest, 1985. 708.) Az ukrajnai háborúra való rendkívüli intenzitású német és európai-uniós reagálás talán azzal is magyarázható, hogy ott ezt a háborút bizonyos értelemben „természetellenesnek”, abszolút képtelenségnek tekintik.

[5] A 74 éves brit történész – egyéb munkái mellett  – megírta Lenin, Sztálin és Trockij életrajzát. A Trockij-életrajzra, amely 2009-ben jelent meg, a trockisták világszerte felháborodottan reagáltak, mert a szerző nem rejtette véka alá azt a tényt, hogy bálványuk, Leninhez és Sztálinhoz hasonlóan, „az egy párton és egy ideológián alapuló terror-állam” híve volt.

[6] The Weekend Interview. The two blunders that caused the Ukraine war. WSJ, 2022. márc. 4.

[7] Az aláírás alkalmából a két külügyminiszter, Antony Blinken és Dmytro Kuleba közös sajtóértekezletet tartott, amelyen Blinken – többek között – kijelentette: „A Stratégiai Partnerségi Charta, amelyet ma aláírtunk, megerősíti az Egyesült Államok rendíthetetlen elkötelezettségét [unwavering commitment] Ukrajna szuverenitása és területi integritása mellett.” Megjegyzem, hogy a „commitment” nemcsak elvi elkötelezettséget, hanem konkrét kötelezettségvállalást is jelent. Az ukránok mindenesetre ezt nyilvánvalóan így értelmezték.

A szerző Geonapló-bejegyzése 2022. március 9-én.

A filozófus bejegyzésére gyors hozzászólás is érkezett. Íme:

Hozzászólás

  1. Alcibiades Siculus
    március 10, 2022 1:51 du.Szerintem az elsődleges felelősség ebben a „méloszi pillanatban” (amikor élet-halál kérdéséről kell dönteni) Ukrajnáé. Madách jut eszembe: „Adjátok fel, barátim, azt az i-t” („Mondd, mit hiszesz, a Homousiont, Vagy Homoiusiont?”) Az az érzésem, hogy egy föderalizált, félszuverén, orosz szférába kerülő Ukrajna jobban járt volna, mint a porrá rombolt és megdicsőült Ukrajna. Mert az előbbi gazdaságilag fejlődhetett volna… főleg, ha a Nyugat a fegyverekre szánt pénzével gazdaságilag segített volna. Volt idő, amikor Janukovics, Lukasenko megtalálták a módját a Nyugattal való privilegizált kapcsolatoknak.
    A nagyhatalmak folyton rivalizálnak, ezért nekik valahogyan „másodlagos” a felelősségük: ők lehetőleg mások bőrét viszik a vásárra. Ez most leginkább a Nyugatra vonatkozik, ahol a „bevásárló plázából” akciózva, proxy háborút pénzelve, esetleg még a saját pénztárcájukat (energiaárak stb.) is nézegetve próbálják minél hosszabb időre elintézni az oroszokat.
    Kérdés, hogy az oroszok ebből a csapdából ki tudnak-e mászni. Mert ha nem, akkor az egypólusú hegemónia még évtizedekre itt marad.Megjelenik itt: Új Hét