Semlegesség vagy új Afganisztán?

Posted by

>A Boston Globe hasábjain vitatkoztam Richard Haass-szal, a Council on Foreign Relations elnökével, amerikai kormánytanácsadóval. Haass egyetlen személyt hibáztat az orosz-ukrán háborúért: Vlagyimir Putyin orosz elnököt. Nincs egyedül. Ám történelmi kontextusban a felelősséget szélesebb körben kell megosztani. Csak azért, mert Putyin kegyetlen agressziót követ el, amely egyre jobban hasonlít Hitler lengyel inváziójához, még nem jelenti, hogy a Nyugat ártatlan. Ez nem felmentés Putyin számára. A nagyhatalmi biztonságérzet hiánya semmiképpen sem igazolja az értelmetlen pusztítást, a polgári célpontok elleni támadásokat. Különösen, hogy Putyin testvérnépnek nevezi az ukránokat, akikkel történelmi, vallási, kulturális és családi kapcsolatok sűrű szálai kötik össze az oroszokat.
George Kennan külpolitikai guru már 1948-ban az Ukrajna Oroszországtól való leválasztását célzó nyugati kísérletek ellen érvelt. Később a NATO keleti terjeszkedését stratégiai baklövésnek nevezte. 2014-ben, az első orosz-ukrán háború idején Henry Kissinger volt amerikai külügyminiszter figyelmeztetett: „A Nyugatnak meg kell értenie, Oroszország számára Ukrajna soha nem lesz csak egy másik ország. Ukrajnának nem szabad a NATO-hoz csatlakoznia, a nemzetközi politikában olyan típusú vonalat kellene követnie, mint Finnországnak”, azaz el kell kerülnie az Oroszországgal való szembenállást.

A 2014-es első orosz-ukrán háború előtt Ukrajna kritikus döntés elé nézett: NATO vagy semlegesség. A politikai elit a NATO-t választotta, annak ellenére, hogy 2012-ben az ukrán lakosság alig 13 százaléka tekintette azt a legjobb biztonságpolitikai megoldásnak. Az ukrán nép nagy árat fizetett elitje nyugati nyomásra meghozott döntéséért: 2014-ben elvesztette a Krím-félszigetet és a Donbasz orosz ellenőrzés alá került. Az elmaradt reformoktól, rendszerszintű korrupciótól és orosz nyomástól szenved a gazdaság, és az életszínvonal ma tíz százalékkal alacsonyabb, mint egy évtizeddel ezelőtt volt. Most pedig az ország szétrombolása, a nemzetállami lét megszűnése és további területcsonkítás réme tárul fel a magát biztonságilag fenyegetve érző Oroszország részéről. Persze nem zárható ki, hogy a Kreml számára a biztonsági fenyegetettség hangsúlyozása jó ürügy Ukrajna csatlós státuszba való kényszerítésére. Az ukrán tragédia elkerülhető lett volna, ha Kijev és a Nyugat olyan bölcs emberekre hallgatott volna, mint Kennan és Kissinger.

Putyin először a 2007-es müncheni biztonsági konferencián kelt ki erőteljesen a NATO-bővítés ellen, „súlyos provokációnak” nevezve azt, amelyre súlyos orosz választ helyezett kilátásba. Nem sokáig kellett várni a válaszra. A 2008 augusztusi, Georgia (Grúzia) elleni orosz háború szorosan köthető a NATO az év áprilisi, bukaresti csúcstalálkozójához, amely belengette a kaukázusi ország jövőbeli csatlakozásának lehetőségét a nyugati katonai szövetséghez. Az Ukrajna elleni 2014-es támadást pedig Kijevnek az Európai Unióval kötendő társulási egyezmény terve váltotta ki. Moszkva az EU-t a NATO előszobájának tekinti.

De miért időzítette Putyin az Ukrajna elleni, hadüzenet nélküli második háborúját éppen erre a télre? Rajta kívül ezt valószínűleg senki nem tudja. Fiona Hill, az egyik legjobb amerikai Putyin-szakértő szerint a Szovjetunió harminc évvel ezelőtti, 1991 decemberi széthullása lehetett az ok, amelynek – orosz szemmel nézve – történelmi tragédiáját a szovjet birodalmi mentalitású Putyin máig nem tudta feldolgozni és elfogadni. Közismert nézete: a Szovjetunió felbomlása a huszadik század legnagyobb geopolitikai tragédiája volt, amelynek következtében Ukrajna nem önálló állam lett, hanem a NATO oroszellenes hídfőállása. A NATO pedig szerinte nem más, mint az Egyesült Államok katonai kiterjesztése Európára.

Az „évfordulós” magyarázat persze nem több leegyszerűsítő hipotézisnél. A kerek évforduló szentimentális logikájánál fontosabb volt az oroszok számára kedvező nemzetközi helyzet: a kaotikus afgán kivonulástól és többszörös belső válságoktól meggyöngült amerikai elnök, egy új, tapasztalatlan német kormány hivatalba lépése, a mélyülő európai energiaválság és az erősödő orosz-kínai tengely. Hozzájött még az, hogy Ukrajnába ömlött a korszerű nyugati haditechnika. Valószínű az is, hogy Putyin stratégiai számításában többről van szó, mint Ukrajna semlegesítéséről és demilitarizálásáról, netán további területi csonkításáról. Ukrajna egyszerre cél és eszköz az orosz elnök számára.

Az Ukrajnával való geopolitikai zsarolás mögötti maximalista cél egy olyan moszkvai biztonsági álom lehet, amely – amellett, hogy figyelembe veszi Oroszország jogos biztonsági igényeit – Amerika Európából való távozásához vezet, csapataival és fegyvereivel, köztük a nukleáris rakétákkal együtt – új európai biztonsági rend.

Az orosz-ukrán háború ugyan még felszálló ágban van, de máris minőségileg új biztonságpolitikai helyzetet teremtett, megrendítette az európai és globális rendszer fundamentumát. Az egyre brutálisabb orosz katonai kampány sűrű füstjében Putyin biztonsági álma szertefoszlóban van. A Nyugat és Kelet között eddig ellensúlyozó, Moszkva felé “galamb” Berlin pálfordult, és fegyvereket ad Ukrajnának. A NATO keleti szárnya napról napra erősödik, már a semleges finnek és svédek is komolyan mérlegelik a NATO-hoz való csatlakozást. Az orosz agresszió egységet és új értelmet adott a helyét már jó ideje kereső katonai szövetségnek. Japánban a saját nukleáris arzenál szükségességéről beszélnek. Emmanuel Macron várható áprilisi győzelme után a francia-német tandem vezetésével erős lendületet kaphat az önálló európai haderő kiépítése. Amerika már nem összpontosíthat csupán az Indo-csendes-óceáni térségre, miközben az ukrán háború Pekinget tette meg a háború egyik geopolitikai haszonélvezőjének.

Korábban az amerikai katonai hírszerzés azon a véleményen volt, hogy – hatalmas hadifölényükre támaszkodva – az oroszok villámgyorsan térdre kényszerítik majd Ukrajnát. Ám az elmúlt hetek alapján az előrejelzés nem vált be. Bár számos bizonytalansági tényező miatt a háború időtartamát és végkimenetelét nem lehet világosan előre látni, három reális forgatókönyv vázolható fel.

Finnesítés. Az ukrán kormány megdöntését célzó villámháborús orosz kampány a vártnál jóval erősebb ukrán ellenállás miatt távolról sem az előzetes tervek szerint halad, hiába állítja Putyin az ellenkezőjét. Az ukrán vezetés azonban nem számított ilyen totális háborúra, a velejáró rombolásra, miközben erőforrásai fogytán vannak. Még most sem késő, hogy Kijev leüljön Moszkvával komolyan tárgyalni, elfogadva az állandó semlegességet, mint a messze legkisebb rosszat. Az alternatíva túl borzalmas: Ukrajna jövője, területi integritása, ártatlan életek sokasága forog kockán. Ám minél tovább tartanak a véres harcok, és minél nagyobbak az orosz áldozatok, annál valószínűbb, hogy Moszkva a semlegességnél és a demilitarizálásnál többet akar: Belarusz-mintájú bábkormányt, netán új ukrán területek annektálását.

Palotaforradalom a Kremlben. Putyin a saját politikai sírját ássa, az elfuserált háború és a példátlanul szigorú szankciók miatti hatalmas veszteségek és nélkülözések Putyin-ellenes puccshoz, tömeglázadáshoz vezethetnek. A lakosságot nem készítették fel a véres testvérháborúra. Az Ukrajnával kapcsolatban megszállott Putyin távozása lehetőséget teremt a háború befejezésére, a viszonylagos normalitáshoz való visszatérésre, ideális esetben orosz demokratikus fordulatra. Ám a poszt-Putyin vezetés is követelheti Ukrajna semlegességét és a minszki egyezmény megvalósítását.

Új Afganisztán. Bekövetkezhet, hogy az oroszok még az Afganisztánban, Csecsenföldön és Szíriában látott katonai brutalitással sem tudják megtörni a felfegyverzett ukrán lakosság ellenállását, amely tovább élvezi a Nyugat támogatását. A megszálló oroszok évekig elhúzódó városi gerillaharcokba bonyolódhatnak. Afgán forgatókönyv: halottak, befagyott helyi konfliktusok, szégyenletes kivonulás.

Nem egyformán rossz változatok. Vajon melyik valósul meg?

A szerző a Világbank korábbi vezető elemzője

Megjelent a Népszavában is