Háborúk gyerekei

Posted by
Kulcsár László
>Éppen ötven éve járta be a világot az a hihetetlennek tetsző, szívszorító, a valóságot a maga fekete-fehérségében kegyetlenül szemünkbe, lelkünkbe, agyunkba vetítő riportkép, amelyen egy fájdalomtól zokogó, mezítelen vietnami kislány rohan a napalmbombák poklából az úton. Arcocskáján látszik: eszét vesztené a borzalmas kínoktól, a mindent elpusztító, megsemmisítő tűz okozta súlyos sérülésektől.

 

Ezerkilencszázhetvenkettőt írtunk, az amerikaiak eléggé el nem ítélhető indokínai, vietnámi, laoszi háborújának a hetedik évét, vagy ha még pontosabbak szeretnénk lenni, akkor az 1955-ben kezdődött második indokínai háború 17. évét! Leírhatatlan, hogy mit szenvedtek a délkelet-ázsiai félsziget népei, és amely szenvedés – miként a bibliai Krisztusé – egy hús-vér jelképben (ma már tudjuk a nevét), az akkor kilencéves kislányban (négy évvel idősebb a lányomnál!), Kim Phuc Phan Thi-ben testesült meg. Az 1972. június 8-án készült fénykép bejárta a világsajtót: amerikai pilóta napalmbombát dobott (állítólag tévedésből)?) a dél-vietnami Trang Bang falura; sok volt a halott, még több súlyos égési sérült.

Tudjuk, hogy a felvétel készítője, Nick Ut, az amerikai AP hírügynökség fotósa Pulitzer-díjat kapott érte, és még a készítésének évében elnyerte a World Press Photo nagydíját is. Huszadik századi történelmünk tiltakozó jelképévé vált, a gyermekek és ártatlan áldozatok ellen irányuló háború jelképévé…

…Egy jól öltözött kisfiú, talán hatéves lehet, lépdel valahol Ukrajnában, a háborútól, a bombák elől menekülők ritka sorában. Keservesen sír a gyerek, föl-föltör belőle a fájdalom, kis csomagját, benne talán kedvenc játékával, lóbálja, és lépked, már-már csak ösztönösen előre. Felnőttek messze előtte s mögötte… A legényke egyedül van. Ilyen egyedül és fájó rémületben gyereket ritkán, mifelénk talán egyáltalán nem lát az ember. Arcocskája el-eltorzul a rettenet fakasztotta sírástól. Az egyedülléttől. A magára hagyatottságtól. Nem tudható, szülei, testvérei élnek-e, halnak-e, csak rakja a kiscsizmás lábát előre… Meddig hajtja még a fájdalom, az értetlenség, az elhagyatottság borzalma? Lesz-e valaki, aki megfogja a kezét, hogy legalább picurka biztonságot, erőt adjon neki? Vagy mindenki csak menekül, mert félti az életét, talán még e kisfiúnál is kétségbeesettebb?

Ez a háború, az ártatlanok ellen indított, különösen gonosz, kegyetlen háború, egy beteg lény bomlásnak indult agyában született pusztító parancs. És ma még nincs, ki visszavonja az öldöklés esztelen parancsát. Meddig lépked ez a kis síró ukrán fiúcska? Meddig lépkednek még hasonló kisfiúk, kislányok? Addig, míg egy gyilkos bomba el nem fújja alig volt életük kicsinyke gyertyáját?