Hideg reggelek

Posted by

 

Mindez azért jutott eszembe, mert ebben a járvány-csendben sorra veszem le könyvespolcaimról a régóta nem olvasott műveket, persze találomra, így akadt kezembe az Angol romantikus esszék című kötet is. Tél van, s ha nem is farkasordító, inkább késő őszies, kellemetlen idő, de fázni azért lehet, na, nem a szobában, a központi fűtés egyenletes meleget biztosít, de odakinn kellemetlen a lég, különben sem élvezet maszkban járni a várost, minden arra késztet, hogy behúzódjunk járvány és rossz idő elől. Még a havas táj sem csábít. Csak felrémlenek a mínusz tizenhat fokos régi telek, amikor a faágak varázslatosan fehérlettek a zúzmarától, és ropogott a talpunk alatt a hó. Jó volt akkor hazatérni a kellemes lakásba, ahol lobogott a tűz a kályhában. Igaz, éjszakára ki-aludt, s hajnalban már az orrunkat is bedugtuk a takaró (dunna) alá. De ha csak a konyhában melegedtünk esténként a vacsora után, mert a szobát (takarékosságból, szegénységből) nem fűtöttük, jó volt a sparhelton melegített téglát törülközőbe bugyolálva a lábunkhoz tenni az ágyban, mert leginkább lábtól fázik az ember.

Erre gondolok, miközben bele-lapozok a polcról levett esszékötetbe, és éppen ezt a címet látom: Felkelés hideg reggeleken. Leigh Hunt, az író érzékletesen sorolja fel az ébredés utáni pillanatokat a dermesztő levegőjű szobában, az időhúzó heverést a meleg ágyban – paplannal a fülén –, miközben látja saját lélegzetét, ami úgy gomolyog a szájából, mint kéményből a füst. És látja megborzongva a befagyott ablakot. Fel kellene kelni, de kinek van ahhoz kedve? Nem, nem! Halogatni a kiugrást ameddig csak lehet! Mulatságos, ahogy ürügyet keres heverészésre. Tizenkilenc századi angol (londoni) úrról van szó, akihez most benyit a szolga, akitől hosszan lehet kérdezősködni az időjárás felől, aztán erre-arra megkérni, hozzon meleg vizet a borotválkozáshoz, s míg megteszi, lehet maradni az ágyban, a töprengés alatt is, hogy voltaképpen szükséges-e borotválkozni? Hiszen a szakáll igazán férfias külsőt kölcsönöz. Mivel lehet még időt nyerni? Talán a ruhákkal. Ki kellene szelőztetni a nyirkossá lett inget, egyebet… S amíg a szolga szorgoskodik, addig még lehet lapítani a takaró alatt.

Emlékszünk ilyen reggelekre a diákkorból, amikor anyánknak kellett kirángatni minket az ágymelegből. Na, meg a seregbeli hajnalok, amikor a laktanya udvarán felharsant trombitán az ébresztő kegyetlen dallama, s hozzá a körletben a napos még kegyetlenebb üdvöltése: „ébresztő, fel!”. Aztán futás a jeges szélben csuklózásra, és emlékszünk a hitvesi ágyból kiugrasztó korai ébredésekre is, a műszakba indulás köhécselős, krákogós reggeleire, útban a gyár felé, igen, ahogy az esszéíró vallja, az ágy melegéből a hidegbe kilépni természetellenes, mintha tűzből jégbe vetnék az embert.

Mindamellett az orvosok ajánlják a hideg szobában alvást, jobb pihenést ad, vidéken a tisztaszoba soha nem is volt fűtve. Csak befutottunk a konyha melegéből az áthűlt dunna alá, beszippantva a szekrény tetején sorakozó téli almák illatát. Odakinn nagy csendet teremtett a havazás, puhán és lomhán fedett be mindent, utakat, tetőket, a kert fáinak ága-bogát, az ablakpárkányt. Reggelre fehér lett a világ, s mire felkeltünk, a konyhában újra pattogott a tűz, forralt tej illatata meg a fahasábok füstszaga várt, bögre tejet meg egy karéj kenyeret kaptunk, és mehettünk, gyerekek csúszkálni a domboldalra. Varjak szálltak felet-tünk, fekete foltok a fehérségben, belevájtak a hó borította földbe, aztán károgva emelkedtek csapatostól, s keringtek a felhők alatt. Most is érzem bőrömön azoknak a teleknek a csípős hidegét.

Január, február… Nem szép az idei tél. Mintha a természet illetlennek tartaná, hogy szép legyen. Együttérző inkább a járványos idővel. Ha már a vírus elzár bennünket, embereket egymástól, nem akar havas-derűs-kéklő-ragyogó lenni. Nem akar csábítani, amikor úgysem engedhetjük magunkat szabadjára.

Megjelent az Újírás.hu 2022. márciusi számában.