Futni a nincsből a semmibe

Posted by
A viszont.hu riportja

A közösségi ház egy hosszú épület, klasszikus tornácos parasztház. Néhányan – két nő és két nagyobb gyerek – a bejárat előtt guggolnak egy földre tett, kihangosított telefon körül, amiből egy hadaró férfihang hallatszik. Nem szólnak semmit, csak néznek maguk elé, és hallgatják, amit a vonal másik végén lévő mond.

Az épületbe lépve hatalmas nyüzsgés fogad. A fal mellett kétoldalt ágyak, a legtöbbnek láthatóan van birtokba vevő gazdája: alváshoz használt plüssök, összehajtott ruhák jelzik, melyik fekhely kié. Három ágy még érintetlen, mintha várnának valakit.  Egy asszony söpröget a fekhelyek között kialakított közlekedőrészen,  néha bosszankodva néz a szobában szaladgáló gyerekekre, akik mindig épp a gondosan összesepert porkupacon trappolnak keresztül. Próbálom összeszámolni, hányan lakhatnak itt. A felnőttek biztosan négyen vannak, négy nő, de a gyerekek olyan gyorsan mozognak, hogy képtelenség fejben tartani, melyiküket számoltam már, esetleg kit többször.  Végül feladom, és odafordulok az egyik kisfiúhoz:

– Hányan vagytok?

– Tizenegyen!  – vágja rá, felemelve mindkét nyitott tenyerét. Aztán rájön, hogy csak tíz ujja van, és az egyik kezét gyorsan összecsukva kinyújtja a mutatóujját, hogy meglegyen a plusz egy is.

Körém gyűlnek, beszélgetni kezdünk. A legidősebb gyerek 13 éves, a legkisebb alig néhány hónapos. A szüleik is fiatalok: a négy édesanya közül kettő talán nincs még húszéves, vagy legfeljebb, ha annyi. Kárpátaljáról érkeztek vasárnap délután, gyalog és busszal, mikor hogy lehetett éppen haladni.

– Otthon nem sokan maradtak – meséli az egyikük. –  Csak a nagyon öregek, akik nem akartak vagy nem tudtak elindulni, meg a férfiak, őket nem engedik át a határon. Akik gazdagabbak, azok már elmentek a hét elején: beültek a kocsijukba, és átjöttek Magyarországra, vagy máshová, rokonokhoz, ismerősökhöz. Mi gondolkoztunk, mi legyen, mert nem ismerünk senkit itt, csak mi vagyunk egymásnak. Azt már tudjuk, hogy ott nálunk nem segít nekünk senki, ha baj lenne: a kisebbségnek senki nem segít, a magyarok is, az ukránok is elvannak maguknak. Mi is. Aztán csak elindultunk, mert láttuk, hogy jobb nem lesz, csak rosszabb. Kiderült az is, kivel beszélgettek az imént: amikor megérkeztem, épp sikerült elérniük telefonon az otthon, Kárpátalján maradt férfiakat. Bár az volt a terv, hogy kitalálják, hogyan kövessék a többieket, és 1-2 nap késéssel ők is megérkeznek, már útnak sem tudtak indulni, mert mindenkit, aki hadköteles korban van, az országban tartanak. Rájuk várnak hát az üresen hagyott ágyak – de hiába. A legfrissebb hír, hogy 24 órán belül jelentkezniük kell sorozásra, vagy ha nem, akkor elviszik őket. A remény, hogy hamarosan csatlakozhatnak a szerencsésen Magyarországra érkezett családjukhoz, ebben a pillanatban foszlott köddé. Mostantól csak abban lehet bízni, hogy szerencséjük lesz. Megszökni, bujkálni és átszökni a zöldhatáron sok pénzbe kerül, és az ezeknek a családoknak nincsen. Sosem volt. A teljes nincstelenségből jöttek, alig néhány holmival, és így érkeztek az ismeretlenbe.

A gyerekek itt kaptak játékokat, annyit és olyanokat, amit otthon talán soha. Büszkén mutatják is, mi mindenük van. Minden játék közös, de minden gyereknek van egy-két féltettebb kincse, amit a párnája alatt őriz, hogy csak az övé legyen. Mesekönyvek is vannak, oda is hoznak néhányat, hogy olvassak fel belőle. Az egyikbe bele kell írnom mindenki nevét, minden nevet más színnel. Próbálnak kapaszkodni bármibe, amit ezen az idegen helyen a sajátjuknak érezhetnek.
A  felnőttek egyelőre csak arra tudnak gondolni, mi lehet a férfiakkal.
– A férjem, három fivérem és az édesapám maradt otthon. – mondja az egyik fiatalasszony. – Az apám beteges, de ötven éves csak, és hatvan év alatt mindenkit visznek katonának. Neki – mutat egy másik nőre – a férje és a bátyja, meg az unokatestvérei. Ő az anyósa – mutat a másik ágy felé – neki is a férje. Én nem tudom, mi lesz így.
Egy másfél éves kisfiú egy marék nyálas ropival jön oda hozzám, és, miközben felmászik az ölembe, kedvesen megkínál. Nincs mese, el kell fogadni. Végül abban maradunk, hogy nem eszem meg helyben, hanem elviszem magammal a hazaútra. Megköszönöm, ő pedig nagyon boldog, hogy adhatott nekem valamit. Ezek a családok most biztonságban vannak – de nem tudnak innen hova menni, senkit nem ismernek egymáson kívül. Ameddig tart a háború, biztosan itt lesznek. Hogy ez néhány nap, vagy hónapok, azt nem tudja senki. És azt sem, hogy ha újra béke lesz, mi a következő lépés.

– Ha vége ennek, és visszamehetünk, akkor sem tudom, mi lesz – mondja a legidősebbnek tűnő (legfeljebb negyvenes éveiben járó) asszony. – Eddig abból éltünk, hogy a férfiak átjártak dolgozni Magyarországra, amikor adódott itt munka, és hozták haza nekünk a pénzt meg bevásároltak. Most, ha béke lesz, és hazajutunk, nem lesz mit enni. Ott semmi nincsen, és nem biztos, hogy megint át lehet majd jönni. És azt se tudjuk, mi lesz a férjemmel és a testvéreimmel, hazajönnek-e, tudnak-e majd dolgozni  – már nem csuklik el a hangja, csak fénytelenné, monotonná válik. Ezek tények, itt már nem sok helye van az érzelmeknek. Ahogy beszélgetünk, besötétedik. A gyerekeknek fürdés- és vacsoraidő jön, elbúcsúzom hát. Én hazamegyek. Ők maradnak és várnak. Maguk sem tudják, mire.

Fotók: Bielik István