Tessék mondani, mi a fenének kell így hazudni?

Posted by
Szekeres István
>Az egyik FB-bejegyzés kommentjei között találtam a következőket.
Péter Cseperkáló: Mikor Brezsnyev elhunyt a Népsport szerkesztőségében gyertyát gyújtva három napot virrasztottak. Macskapöcse paprikával dörzsülték a szemüket hogy a gyásztól kisirtnak tünjön De ugyanez zajlott a Pest Megyei Labdarúgó Szövetségben is.
Géza Katona: …..ezt el tudom képzelni vastagon
Péter Cseperkáló: Hát királyi módon éltek. Utazás,potyavacsorák, ajándékok, totópénzek, stb.
Nos.
Azon a napon, amikor Brezsnyev elhunyt, előzetes havi beosztás szerint én szerkesztettem a lapot. Senki nem gyújtott gyertyát, senki nem virrasztott, senki nem dörzsölte a szemét semmivel. Nem tudom, nem is sejtem, kinek a költői fantáziája szülte ezeket a képtelenségeket.
Mert a szerkesztőség tagjaitól az efféle primitív törzsi szertartásnak még a gondolata is távol állt. El sem tudnám képzelni, hogy olyan, nagy tekintélyű, hiteles szakmai kiválóságok, mint Subert Zoltán, Dávid Sándor, Kocsis L. Mihály, Gallov Rezső, Naményi József, Z. Vincze György, Kocsi Tibor, Róth Ferenc, Kő András, dr. Ardai Aladár, Németh Gyula, Várkonyi Sándor, Niszkács László (és még sorolhatnám), macskapöcse paprikával dörzsölne könnyeket a szemébe.
Már nem az 50-es években jártunk!…
És egyáltalán nem éltünk királyi módon.
Utazni persze én is utaztam. hozzátatozott a munkámhoz. De egyik sem kéjutazás volt, hanem a legkeményebb meló a világversenyeken.
Potyavacsorákról nem tudok. Ajándékba kis klubzászlót vagy a klub címerével díszített tollat, hamutartót kaptunk, amelynek piaci értéke nincs.
Totópénz?… Ugyan, kitől és miért? A Szerencsejátéknak volt saját lapja (Sportfogadás), de kétlem, hogy az ottani kollégák vagyonokat kaptak volna. Gondolom, Zsengellér Zsoltnak, a lap egykori főszerkesztő-helyettesének is megvan erről a véleménye.
A Népsportnak volt totótanácsadó rovata, összegyűjtötte a lapok totótippjeit. A szerkesztője, a Brezsnyev halálakor 85 éves Mattanovich Béla aligha volt benne manipulációkban, nem is kapott volna rá engedélyt.
Olyan díszvacsorára, amelyet nem a szerkesztőség vagy a kiadó rendezett, sikeres éveket követően, nem emlékszem. Kaptam meghívást – mint MOB-tag újságíró – egy alkalommal, a nyugdíjas olimpiai bajnokok karácsonyi ebédjére. Hogy mi volt a menü, arra már nem emlékszem, mert teljesen elbűvölt, hogy gyermekkorom két legendájával, Papp Lászlóval és Puskás Ferenccel ülhettem egy asztalnál.
Még egy történettel adós maradtam. 1984-ben a szocialista országok ellenolimpiát szerveztek. A szovjet sajtó Barátság-versenyeknek nevezte el, és egyre többen használták ezt a nevet itthon is. Én a Népsport szerkesztőbizottsági ülésén felvetettem, hogy mi viszont kerüljük el, mert nem felel meg a magyar emberek politikai ízlésének, akik kifejezetten haragosak az olimpiai távolmaradásunk miatt. Varga József, az akkori főszerkesztő egyetértett, és a szerkesztőbizottságban sem volt ellenvélemény.
Történt ez két évvel azután, hogy állítólag virrasztottunk. Aminél nagyobb marhaságot el sem tudok képzelni.
Összefoglalva annyit szögezek le, hogy a Népsport a magyar sporttársadalom kedvelt szaklapja volt, ma elképzelhetetlenül magas példányszámmal. Én voltam az utolsó főszerkesztője (1994-ig), aki követte a nagy hagyományokat. Utána eladták a lapot, és az új – külföldi – tulajdonos már bulvárosra alakította át.
Olyan is maradt.
Ma már politikai szócsőként is használják.