Az évszázad bukása

Posted by

Részlet Aradi Péter „Orbán Viktor, te senki” című cikkéből (Azonnali, 2022. március 1.)

Mert most arról van szó, hogy mennyi, de mennyi hülyeséget kellett végighallgatnunk, hogy Orbánék
uralni tudják a pillanatot, mennyi hülyeségen kellett végigrágnunk magunkat, hogy Orbánék uralják a
nyelvünket és a gondolatainkat, és hány és hány életnek kellett tönkre mennie, hogy Orbánt a helyén
tartsák, amikor eljön a nagy pillanat. A nagy pillanat, amikor Orbán Viktorból valódi államférfi lesz. A
nagy pillanat, amit a történelemkönyvekben nagybetűvel szednek, kiemelnek, a tanár pedig rábök, hogy
ezt a következő órára be kéne seggelni.
Az van ugyanis, ha Orbán és stábja nem vette volna észre, hogy Oroszország február 24-én, reggel
megpróbálta lerohanni Ukrajnát, és ebből aztán olyan háború robbant ki, amire Európában 80 éve nem
volt példa. Már akkor döbbentem néztem a híreket. Mindenki beszédeket mondott, tényleg mindenki,
Orbán meg, a pillanatok ura, mit csinált? Hát, hallgatott, mint szar a fűben.
Láttam, ahogy Orbánék összehívták a kupaktanácsot, aztán bejelentették, hogy részletek hamarosan. Én
meg azon gondolkodtam, hogy Viktor, Viktor, áldjalak meg, az asszony terhes, anyámnak most vettünk
lakást, a szomszédban viszont embereket ölnek, szólalj meg, mondj valamit, hiszen hát, helyzet van!
A legnagyobb szerencsénkre elbukott az az Orbán, aki megdöglött volna azért, hogy az Atlantic
címlapjára kerüljön, amin Lukasenka, Hszi, Erdoğan és Venezuela diktátora, Maduro vonulnak Putyin
mellett, és az a szöveg áll mellettük, hogy a rossz fiúk nyerésre állnak. Az az Orbán Viktor, akiről a
csicskái soha nem felejtették el megjegyezni, hogy Európa ún. erős embere. Az az Orbán, aki rendszert
csinált abból, hogy nyaranta történelminek szánt módon a nyugati politikusok orra alá fingott, az, aki a
migránsválság alatt Európa megmentőjének kiáltotta ki magát, az aki állítólag belepusztult, úgy unta már
a belpolitikát. Az az Orbán, aki szemlátomást tényleg elhitte, hogy amikor ő Putyinról álmodik, Putyin is
vele álmodik.
És közben elbukott az az Orbán is, akinek álma volt, hogy valami nyomot hagyjon, hogy valami igazán
jelentőset tegyen. Az az Orbán, aki saját bevallása szerint egymás után csapta földhöz a brüsszeli
bürokratákat, aki a brüsszeli oroszlánbarlangból kávészünet alatt is üzent a facebookosoknak, az az
Orbán, akire ha ráküldték a rezsidémont, Gandalfba oltott Dumbledore-ként zavarta vissza a csokizabáló
barlangjába.
Az az Orbán Viktor csak kussolt, aki amikor külföldről megüzenték, hogy itt szétlopják az EU-s pénzeket,
nem teketóriázott, hanem egyenesen kiállt, és elmondta, hogy nem fogja hagyni, hogy az
óvódáscsoportokba érzékenyítő teszetoszákat küldjenek. Csak kussolt, és jobb híján azóta is csak kussol.
Mi ez, kérem, egy Will Ferrell-film, izé, Orbánnal a főszerepben?
Mégis ki tehet erről?
Most mi van? Most mi nem tetszik? Nem elég nagyléptékű? Orbánnak ez megalázó? Csináljunk egy
másik háborút? Komolyan mondom, nem genyózásból, de valaki kérdezze már meg tőle, hogy amikor
mindenki felsorakozott volna mögötte, miért választotta a sunnyogást? Hogy focis példát hozzak, egy
ekkora ajtó-ablak helyzetet, hogy lehetett kihagyni? Mi kellett volna ahhoz, hogy a pillanat ura
észrevegye, hogy helyzet van? Mert hát, a pillanatnak vége, a színpad lassan teljesen megtelik, Orbán
most már bármit okoskodhat, aligha férhet föl rá.

A szomszédban ugyanis éppen hőssé avatnak egy korábbi komikust, aki lehet, hogy nem volt egy
hatalomtechnikai zseni, de nem ugrott félre, amikor a valódi történelem megérkezett.
(Illusztráció: az Atlantic címlapja 2021 november 15-én)

https://azonnali.hu/cikk/20220301_amikor-orban-viktort-elsoporte-a-tortenelem