Lengyel László: Pannónia vagy Hunnia

Posted by

>Pannónia győz-e vagy Hunnia? A rendszerváltó erők vagy a régi rend? Az ország dinamikus, felemelkedő rétegei és térségei vagy a statikus, lemaradói? Felfelé, a fejlettebb, európai, nyugati értékrendbe és érdekkörbe integráljuk a magyar társadalmat, vagy lefelé, a fejletlenebb, keleti értékrendbe és érdekvilágba, egy tartós konfliktusba merevítjük?
Két összebékíthetetlen kultúra. Két egymást kizáró civilizáció. Két egymással szemben álló intézmény- és szabályrendszer. Pannónia, a keresztény kultúrán és felvilágosodásbéli európai civilizáción, az istváni, mátyási, reformkori, 1848-49-es, 1956-os, 1989-es eszméken és tetteken alapuló történeti hagyománya, vagy a kalandozó-rabló Hunnia keleti, ajtonyi és koppányi pogányságon, úri zsiványságon, rosszkor s rosszul kötött országvesztő szövetségeken nyugvó tradíciója – ide jutottunk.

Magyarország dinamikáját négy egymással összefüggő társadalmi erő adja: ez Pannónia. Szakítottak a zsákutcás Orbán-rendszerrel. Jól mutatja ezt választási irányultságuk. Az első és legfontosabb dinamikus erő: a fiatalok. A fiatalok elutasítják az Orbán-rendszer értékrendjét, diktált életformáját. Nem látják jövőjüket, távlatukat az ancien régime-ben, és igazuk van, mert a régibe, az öregségbe fagyott rendszer urai felzabálták, elpazarolták, felélték azt. Tizenkét éves uralmuk alatt az oktatási és nevelési rendszer embertelenné és versenyképtelenné tételével, védtelenné és kiszolgáltatottá tették a fiatal nemzedéket. És az a rendszer, amely a gazdaságát és társadalmát szembefordította a nyugati fejlettebb civilizációval, amely a társadalmi előrejutás, a felemelkedés alapjává nem a képességeket, a tudást és a teljesítményt, hanem a kapcsolati hálóban elfoglalt helyet, a hatalomhoz való lojalitást tette, nemcsak a rendszerét vitte zsákutcába, hanem a fiatalok társadalmi alkatát is eltorzítani igyekezett. Nem teremtett példamutató és versenyképes tulajdonosi-vállalkozói réteget, hanem felhizlalt egy fosztogató, járadékos klánt.

Az ancien régime fegyelmező kultúrharcát a fiatalokkal szemben folytatja. A fiatalok szabad és nyílt életformája, európai viselkedése a rendszer igazi ellenfele. Az öreg, pocakos, disznóperzselő rendszeren nevető, gúnyolódó fiatal lányokkal és fiúkkal szemben folyik a genderező, buzizó, szingliző kampányok sora. Nekik akarja megmutatni a mindenható apa, hogy ki az úr a házban, ebben a fatornyos hazában. Az ő fejükbe kívánja beleverni, hogy a szabadságnál jobb az engedelmesség, a gondolkodásnál a rendszerkövető ostobaság. Nekik gyártják szalagon, a szemébe hazudunk bárkinek Fidesz-nőket, s pökhendi, ki ha én nem erőszakra termelt fidesznyikeket: ilyen lehetsz te is, ha jól viselkedsz! Szüless hercegnőnek, s kastélyaid lesznek Hunniában, birtokod Spanyolhonban! Ahogy a trónörökös Riki/Henrik mondja Falstaffnak: „Kibékültem apámmal, most már mindent csinálhatok. Falstaff: Első dolgod legyen, hogy kirabolod az államkasszát. De ne kesztyűs kézzel!”

A fiatalokat a régi rend elvesztette, ám az Orbán-rendszer nyíltan tudás- és szellemellenes politikája következtében maga ellen fordította a diplomásokat is. A posztmodern, posztindusztriális társadalmak dinamikáját a diplomások, a magasabb képzettségűek adják. A mennyiségi növekedés helyébe a minőségi fejlődés lép. A világjárvány, a klímakatasztrófa, a gazdasági válságok idején az a társadalom teljesít, ahol minőségi az egészségügyi, oktatási, szociális, digitális, környezeti, közigazgatási szolgáltatás. Tudománnyal és innovációval, képzéssel és neveléssel versengünk. Az értelmiségellenes, a pedagógusok, az egészségügyiek, a kutatók munkáját lebecsülő, megvető hatalom, amely elüldözte az országból a CEU-t, nekiment az Akadémiának, háborúzott az SZFE-vel, amely nem tudott kiegyezni a tudománnyal a járvány idején, nem kaphatott más eredményt: minél képzettebb valaki, annál kevésbé kedveli a rendszert.

Budapest naprendszere, amely közeli és távoli bolygókat keringet maga körül, nemcsak az ország súlypontját jelenti, hanem dinamikus éltető erejét. A régi rendszer foglalóként, kizsákmányolóként viselkedik a fővárosban – a metropolisz lakossága nem kér belőle. Se Budapest, se a nagyvárosok többsége nem akar Európán kívüli, keleti várossá lenni. Természetesen lehetséges Budapest, Szeged, Miskolc, Pécs ellenében kormányozni, ahogy az elöregedett, minden eresztékében nyikorgó rendszer teszi, de ezzel az ország ellenében kormányoz. A kisvárosoknak és falvaknak nem az elfojtott és lepusztított nagyvárosok az ellenfelei, hanem a központosító, magánérdekeket szolgáló állam. A magyar urbanizáció és modernizáció ugyanolyan történelmi lehetőség előtt áll, mint az 1870-es, vagy az 1980-as évektől: vagy sikeres felzárkózási pályára lép megalapozott és összefüggő környezeti, közlekedési, energetikai, digitális, oktatási, egészségügyi, szociális terveivel, az európai és a belső források hatékony felhasználásával, és motorjává válik a magyar minőségi fejlődésnek – vagy perifériára kerül. Vagy létrehoz egy új, képzett és együttműködő gazdasági és szellemi elitet, vagy a régi renddel együtt páriává válik Európában és a világban.

A negyedik dinamikus erő a bennünk, a köztünk élő nyugati világ, annak intézményei, szabályai, értékei. A merkeli Németország irányította Európai Unió az Orbán-rendszer stabilizálói közé tartozott. Önző gazdasági érdekek alapján engedte egy autokrata, jogállamot leépítő, korrupt rendszer kialakítását. Amennyire Brandt, Schmidt és Kohl Ostpolitik-ja az utolsó percig támogatta a Kádár-rendszert, úgy támogatta Merkel „keleti politikája” az Orbán-rendszert. De ennek vége. Az autokrata, orosz-barát, pimasz magyar vétópolitika elszigetelődött. Kezdődött a Fidesz kizáródásával az Európai Néppártból, folytatódott Orbán nem-kívánatossá nyilvánításával az európai fővárosokban. Majd a szimbolikus gesztusok, mint az ellenzék miniszterelnök-jelöltjének látványos fogadása Brüsszelben, találkozója Macronnal Budapesten, majd most Scholz kancellárral Berlinben, párosult Magyarország orbáni programjának kizárásával az európai Újjáépítési Alapból és a luxemburgi Európai Bíróság ítéletével, amely jogszerűnek mondta ki a gazdasági szankciókat a jogállamiságot sértő, korrupt Magyarországgal szemben. Csak idő kérdése, hogy Amerika és Európa az Orbán-klánnal szemben a Magnyickij-törvényt is alkalmazza. Egy új, jogállami kormány számára jelentős gazdasági mozgásteret biztosíthat nemcsak az európai forrásokból való részesedés, hanem a nyugati intézmények megváltozott magatartása.

A stratégiai döntés, valljuk be, Németországé, amelynek befolyási övezetében élünk. Ha a német politika közép- és hosszú távú érdekének Magyarország, illetve Kelet-Közép-Európa demokratikus jogállami és minőségi szolgáltatóállami felzárkóztatását, gazdasági, politikai és társadalmi konvergenciáját tekinti, vagyis magához akarja integrálni a centrumba, beilleszteni saját új láncolatába a mennyiségi, összeszerelő és kiszolgáló félperifériás ország(ok) helyett, ha „Nyugat ellen Nyugatot hoz”, akkor van és lesz európai jövőnk. Bizonyítanunk kell, hogy nem a probléma, hanem megoldása vagyunk. A német, és a vele összekapcsolódó francia és olasz politikának – a Scholz-Macron-Draghi hármasnak –, illetve az Európai Bizottságnak bizonyítania kell, hogy nem egy mag-Európában, nem egy kétsebességes Európában, hanem a kelet-európai országokat is integráló Európában érdekeltek. Az orosz-ukrán „világ-összeütközés” jól mutatja, hogy mi történik azokkal, akik a köztes szférában maradnak. Ha a nyugat-európaiak rövidlátók, ha magukkal vannak elfoglalva – nem először és nem utoljára –, és itt hagynak egy orosz és balkáni autokrata rendszert káosszal, majd újra tekintélyuralommal váltó térben, akkor nemcsak az elmúlt évtizedet vesztegettük el, hanem az egész jövőnket.

A választást nem(csak) az értelem, érték, érdek, hanem az érzelem dönti el. A kifosztott és félrevezetett szegények meglapuló nagy csöndjében, a parázsló haragban, a torkon-akadt gyűlölő szavakban ott az irgalmatlan, dühös kiáltás: elég volt. S akkor „Indul a vén, magyar tespedés, / Pattan a feszült ostoba húr”. A régi rend, Hunnia győzhet. Akkor nemcsak Pannónia, de egész Magyarország veszít. A nyugati világgal, Budapesttel és a nagyvárosokkal, a fiatalokkal és a képzettekkel szemben győzni – történelmi vereség. Talán nem ez a sorsunk.

Utószó

„Midőn ezt írtam, tiszta volt az ég…” – írta Vörösmarty az 1849-es orosz intervenció után, a nemrég múltra emlékeztetve. E cikket február 24-e előtt írtam, amikor még az orosz csapatok csak lesben álltak Ukrajna határainál. Nem hittem a háborúban. Ahogy 1956. november 3-án este még a szüleim se hitték, hogy 4-én hajnalban ott fognak állni a verandára nyíló üvegajtónál, nézve a vöröslő és felvillanó fényeket, hallgatva az ágyúk dübörgését. Apám csak annyit mondott keserűen: – Itt vannak az oroszok. Végünk van.

Most Kijevben és Odesszában, Mariupolban és Harkivban állnak úgy dideregve, mit sem értve szüleik mellett ötéves fiúcskák, mint egykor én, akik semmit se értenek, akik még nem tudják, hogy sorsuk e hajnali órán évekre, évtizedre, talán évtizedekre eldől. Az én sorsomat a szovjet-orosz tankok akkor harmincnégy évre döntötték el.

Ukrajna vérrel és könnyel magát nem, de minket megmenthet. Putyin tankjai egyszer s mindenkorra megértették Európával és a világgal, hogy mire számíthatnak a tekintélyuralmi rendszerektől a szabadságot és demokráciát vágyó országok, nemzetek és emberek. Putyin véres határt húzott. Ezzel olyan lélektani fordulatot hozott, amely megrendítette a szabad világot. Akaratlan megteremtette a demokratikus világ régen látott egységét Európától Amerikáig, Japántól Ausztráliáig. Ez az egység megkésett, s így okozójává vált annak, hogy nem tudjuk Ukrajnát megvédeni. De még időben jött, hogy a további foglalástól visszatartsa Putyint és követőit a világban. Amikor most Putyin embertelen merevségű embermaszkja mögül előbújt a véres medvepofa, legjobb magyar tanítványa, Orbán Viktort hiába ölti fel az európai ember képét – rendszere s ő maga a múlté.

Megjelent a Népszava Kentaurbeszéd rovatában és az Új Hétben

Címkép: Marabu: Hunnia