Oroszországgal számolni kell, de félni nem kell tőle

Posted by

M. Lengyel László
>Nincs mit szépíteni rajta: két nappal az orosz agresszió előtt magam is azok közé tartoztam, akik úgy gondolták, hogy nem lesz nyílt és szélesfrontú fegyveres konfliktus, mert az nem érdeke Oroszországnak. Nem szégyellem, egész jó társaságban voltam, a legtöbb komolyan vehető szakértő így gondolta ezt. Nem védekezés, de tény: egy nappal később egy szűk körnek szánt elemzésfélében már valószínűsítve az összecsapást az indokok elfogadhatatlansága mellett érveltem.

A Kreml fejével soha sem tudott gondolkodni a világ. A bizantinizmus, a birodalmiság, a paranoiás biztonságféltés, a Nyugat egyidejű csodálata és lenézése, a belső erő mutatásának kényszere és a katonai erő messze a gazdasági bázison felüli túlfejlesztése, a hatalompolitika és a külpolitika egybefonása, a társadalom türelmével és válságtűrő képességével, a büszke hazafisággal való visszaélés mind olyan jellemzői az orosz politikai gondolkodásnak, amelyből csak azt szűrhetjük le, hogy másféle logika érvényesül arrafelé. „Oroszországot, ész, el nem éred”. De valóban hinni kell benne? Vagy neki. Örök kérdések ezek.

Tény: az orosz agresszió megtörtént. Nem csak és nem elsősorban a két szakadár „népköztársaság” irányából és annak területi határain belül, hanem délről, a tengerről, a levegőből mélységben és Belarusz irányából is. Még csak a látszata sem volt annak, hogy itt valamiféle korlátozott műveletet akarnának végrehajtani. Teljes, összfegyvernemi, igazi villámháborús letámadás volt ez, szigorúan katonai szempontból kiválóan megtervezve, előkészítve és remekül végrehajtva.

Megmutatta, amit nem tudtunk: hogy az ukrán haderő minden nyugati fejlesztés, felfegyverzés, a parancsnoki állomány átképzése és cseréje ellenére sokkal gyengébb, mint amilyennek gondoltuk. Megmutatva azt is, amit viszont tudtunk, hogy egy ilyen háborúra a Nyugatnak nincs katonai válasza. És azt is, hogy az oligarcháktól, korrupciótól, alacsony életszínvonaltól, váratlan és kiszámíthatatlan hatalmi és politikai cikk-cakkoktól gyötört ukrán társadalom nagyon nem egységes, áldozatvállalási képessége korlátozott, annyi mindenbe beletörődött már, hogy lassan ez vált normává. De az is kiderült, hogy azért igenis van ukrán tudat és hazafiság.

Az első, amit sorra kell vennünk, hogy milyen indokokkal is támadt Oroszország. (Putyint szokás mondani leginkább, de leegyszerűsítés volna mindent az orosz elnök személyiségéből és hatalomvágyából levezetni – erről majd később.)

Az első érv, hogy Ukrajna „genocídiumot”, vagyis népirtást folytatott a két szakadár köztársaság szinte kivétel nélkül oroszajkú lakossága ellen. Ez a legfinomabb kifejezéssel élve is tőről metszett baromság. A genocídium a népesség egy részének tudatos fizikai megsemmisítése politikai célokkal. Egyetlen hiteles esetről nem tudunk, amikor az ukrán erők bárkit, személyt vagy csoportot a polgári lakosságból meggyilkoltak volna csak azért, hogy „kevesebben legyenek”. Ha a nyelv, a kultúra és a nemzetiségi alapon való politikai összetartozás tudatának gyengítésére irányuló szándék „népirtás”, akkor mi magyarok biztosan nem fogyunk ki a példákból. Az meg, hogy az ukrán központi vezetés – amúgy éppen az ilyen agresszió lehetőségétől tartva, a külső beavatkozás veszélyét és az azt szolgáltatandó ürügyet gyengítendő – tett ilyen lépéseket, szintén tény. Na de melyik „nemzetállam” – ami az egy központból irányított, stabil határok közötti politikai és gazdasági közösséget, és nem egynyelvű, egykultúrájú nemzetet jelent – többségi népe nem törekedett a kisebbségei asszimilálására, politikai pacifikálására, ha tehette gazdasági elnyomására? Nagyon kevés kivétel van!

A másik ürügy a „demilitarizálás”. Ez tulajdonképpen Ukrajna katonai képességének teljes megsemmisítését jelenti. Miért? Fenyegette valaha Ukrajna Oroszországot? Elfoglalt orosz (az államhatáron belüli) területeket? Mert Moszkva igenis elfoglalta a Krímet. Igenis létrehozta a két szakadár népköztársaságot. Az, hogy egyik sem volt belső, az elnyomott lakosság kezdeményezésére kitört „polgárháború”, az éppen a mostani agresszió nyomán vált cáfolhatatlanná. Putyin szerint Ukrajnát azért kell demilitarizálni, mert a NATO felé orientálódott, ha rajta múlt volna akár taggá is vált volna, és ez az orosz biztonsági érdekek szempontjából „tűrhetetlen”. Miért, ha a szomszédom „nem én vagyok”, akkor az tűrhetetlen? Akkor a szomszédnak nincs joga megválasztani a saját céljait, orientációját, hovatartozását, mert én erősebb vagyok? Törökország azonnal lépjen ki a NATO-ból. És a baltiak is! De még Lengyelország is! Most már Szlovákia, Románia és Magyarország is soron van. Mert különben jövünk!

Ugye, milyen abszurd? Először is azért, mert a NATO soha egyetlen szomszédját nem támadta meg, csak azért, mert ott volt. Oroszországnak ez szinte mindennapos gyakorlata, most már elmondhatjuk. A NATO-ról meg senki sem bizonyította eddig, hogy agresszív, területszerző, másokat fenyegető tömb volna.

Vannak megértő elemzők, akik azt mondják, hogy az orosz érvelést is meg kell érteni. A legdurvább hasonlat, hogy Kína katonai szövetséget kovácsol, és abba bevonja Mexikót és Kanadát. Mit tenne erre az Egyesült Államok? A hasonlatok sántítanak, tudjuk. Tudjuk, hogy mennyire igazságtalan volt a II. világháború után erővel Csehszlovákiához kapcsolni Ligetfalut és további három színmagyar települést, mert hogy onnan tüzérséggel elérhető Pozsony. Az a Pozsony, amelyre magyar erő – történelmi és érzelmi okokból – akkor sem támadna soha, ha egyébként magyar oldalról mód és lehetőség volna Szlovákia katonai megsemmisítésére. Ugye, mennyire sántítanak a párhuzamok?

És tovább sántítanak, ha a szudétanémetekre való hivatkozást, a danzigi korridort, az Anschlusst, később 56-ot vagy 68-at is ide vesszük. Persze, hogy ki lehet mondani, hogy Putyin nem Hitler, hogy a Szovjetunió nem volt a náci Németország, hogy a mai Oroszország nem a Szovjetunió! De az érdekek meg a gondolkodásmód még lehet ugyanaz, a megvalósítás módja, kegyetlensége, könyörtelensége és a mögötte álló ideológia különbözhet.

Jön tehát a következő ürügy a „nácítlanítás”, a defasizálás.  Újnáci jelenségek sok országban vannak. Volt, amikor Ausztriát lehetett volna ilyen ürüggyel megtámadni, akár Németországot, Hollandiát is, Romániának, nekünk magunknak is lett volna miért elbújnunk bizonyos helyzetekben, a szerbekről, horvátokról nem is beszélve. Ami a sovén, társadalmilag demagóg, a „fajt” mások  (például a kaukázusi és közép-ázsiai népek) fölé helyező gondolkodást illeti, Oroszországnak van mit söpörnie a saját portája előtt. Nincs más magyarázat: Moszkva hűséges bábkormányt akar hatalomba ültetni.

Igazi indok tehát nincs, ürügy meg annyi gyártható, amennyit csak akarok. És most jön a lényeg: Oroszország azért tette meg mindezt, mert megtehette. Mert a katonai ereje elegendő hozzá. Mert tudta, hogy az ukrán hadsereg szervezett és reguláris ellenállásra csak korlátozottan képes, a NATO pedig nem fog katonákat küldeni.

Rendben van, megtehette, de miért tette meg?

A legelterjedtebb olvasat, hogy belpolitikai okokból. Putyin a népszerűségét, a „történelmi nagyságát” akarta így megalapozni. Tartok tőle, hogy abban a bizánci berendezkedésben, amely Oroszországot Rettegett Iván óta jellemzi, amelyben az uralkodó maga is egy felsőbb, megfoghatatlan hatalom szolgálója, aki olyan szerepet vállal, amely elkerülhetetlen, amely eleve megront és kifacsar, vagyis ahol a legfőbb „uralkodó” maga is áldozat, Putyin sem tehet meg mindent. A mögötte álló, legfőbb bázisát képező „opricsnyikek”, vagyis a hadsereg, a belbiztonság, a rendőrség és más erőszakszervezetek emberei most ebbe a szerepbe és lépésbe kényszerítették bele.

Nem hagyható figyelmen kívül, hogy Oroszország betegesen törekszik a „meleg tengerek”, a szorosok és a Kaukázus irányába. Ennek előzménye, az 1853-56-os krími háború, amikor az angol-francia erők, és persze az oszmán-török birodalom maradványa együttesen megakadályozták, hogy az oroszok elfoglalják a törökök minden balkáni birtokát, rátegyék a kezüket a Dardanellákra és a Boszporuszra. Viszont amikor Alekszandr Gorcsakov herceg, külügyminiszter és államkancellár 1871-ben – felismerve, hogy a korábbi szövetség már nem működőképes – egyoldalúan felmondta a Fekete-tenger semlegességére, orosz flotta létrehozásának tilalmára vonatkozó megállapodásokat, Oroszország rájött, hogy vannak momentumok és helyzetek, amikor önmaga, a maga erejével cselekedhet. 1871-ben már senki nem mert és gondolt a cári birodalom ellen hadba indulni a Fekete-tengerért.

Most, bár a Krím formailag, jogilag el nem ismert módon már megvan Moszkvának, Szevasztopol működhet, még mindig túl hosszú volt az ukrán felségvizet kimérő, tehát az orosz flotta mozgását és képességeinek alkalmazását behatároló partszakasz. Ráadásul, ha hinni lehet a soha sem száz százalékban megbízható tudományos feltárásoknak, az ukrán kontinentális talapzaton – illetve, beltengerről lévén szó – a kizárólagos gazdasági övezetben olyan olaj- és gázkészleteket sejtenek, amelyek révén Ukrajna nemcsak minden orosz függéstől megszabadulhatott volna, de az olcsóbb és rövidebb transzportútvonalak révén ki is válthatta volna az orosz olajat és gázt az európai piacok szempontjából. Moszkva utolsó ütőkártyája égett volna el a játszmában. Moszkva kiszállt volna a partiból. Alighanem ez a legfontosabb érv, itt kell keresni az orosz agresszió valódi okát, már ha igaz a készletek meglétét és kitermelhetőségét jelző állítás.

Végezetül foglalkozzunk azzal, hogy hol állhat meg Moszkva és mi lehet a végkimenetel. Csapig nem fognak jönni. Sokba kerül, ürügyet kaphatnak a lengyelek és rajtuk keresztül a NATO Nyugat-Ukrajna megvédésére, szóval van itt mit átgondolni. Egy puccs, egy bábkormány felállítása egyszerű feladat, kérdés, hogy az mennyire fogja a teljes ukrajnai területet ellenőrizni. Valamennyire biztosan nem. Ebből következően a végkimenetel attól függ, hogy 1.) mekkora gazdasági károkat szenved el Oroszország; 2.) hány koporsó kerül haza, vagyis milyen lesz a belső valós (és nem a hivatalos propaganda által felmutatott) támogatottság; 3.) meddig tart ki az ukrán, felmutatható, gerilla-partizán ellenállás, és milyen erőt tud felmutatni az eddigi vezetés, akár otthon akár emigrációban; 4.) mennyire szilárd és tartós a Nyugat egysége az Oroszország elleni gazdasági, politikai és – korlátozottan – katonai fellépésben.

Mert mit tehet itt a NATO, akár az ENSZ, az Európai Unió és általában a demokratikus Nyugat?  Először is kitart. Következetesen nem ismer el semmiféle orosz hódítást. Sem a Dnyesztermelléket, sem Abháziát, sem Dél-Oszétiát, sem a Krímet és főleg nem a totális ukrán megszállást. Belaruszt sem minősíti független államnak. Katonailag adódna Kalinyingrád/Königsberg teljes szárazföldi és tengeri blokádja, de az valós háborús helyzetet teremtene, kérdés, van-e akarat ennek bevállalására. Minden esetre a történelem azt bizonyítja, hogy a Nyugat (ha Oroszországnak voltak is átmeneti, és kizárólag katonai sikerei), többet bír ki, mint maga Oroszország. Előbb-utóbb, a végén mindig Moszkva a vesztes. Éppen ez számára a legfájóbb. Éppen ezért akar ebből a helyzetből kitörni. És mindig meg is teszi, amikor megteheti. Mert nem tanul, illetve tanulna, ha tudna, de a geopolitikai, ideológiai és államfelfogási beágyazottsága és meghatározottsága ennyit tesz számára lehetővé. Oroszországgal a következő ezer évben számolnunk kell, de sem félni, sem megijedni nem kell tőle, elintézi ő saját magát, szépen, lassan, fokozatosan.