Putyin erődemonstrációja a gyengeség jele

Posted by

Fóris György  

Amikor valaki a verekedést választja ahhoz, hogy saját érdekeit érvényesítse, az arra utal, hogy más eszközök nem nagyon állnak rendelkezésére. A dolog nem véletlenül ébreszti fel sokakban Csehszlovákiának 1968-as, szocialista „testvérállamok” által történt megszállását, (amihez hasonlót sokak szerint csak azért nem élt meg 1981-ben Lengyelország, mert még „időben” jött a lengyel Jaruzelski tábornok…) Akkor is voltaképpen egy modell megőrzése volt a tét, aminek fennmaradásához viszont már hatalmi, politikai érdekei fűződtek a beavatkozást elhatározó országok vezetésének

De a lényeg akkor is csak az volt, hogy a „nyugatias modellelemekkel” (mert nem teljes rendszerváltás volt akkor még a tét) kacérkodó csehszlovák „elhajlás” kivédéséhez nem a vonzó alternatív modellek felmutatásához, hanem fegyveres erőkhöz nyúltak. Az előbbi szempontjából ugyanis – érezték – a tömegek szemében alul maradtak volna.

Rövid távon hozhat Moszkva számára előnyösnek vélt változást a jelenlegi ukrán politikai vezetés katonai úton történő „megbüntetése”, esetleg eltávolítása, netán az egész ország beolvasztása, vagy „baráti” kormány alá helyezése. Megszünteti vele azokat a számára irritáló csatornákat is, amelyek az eddigi vezetést és az ukrán politikai elitet a „nyugati befolyáshoz”kötötte. Végül pedig, az utóbbiak számára világos jelzést ad, hogy bizonyos – értelmezése szerinti – „külső befolyás” esetén nyers erővel reagál. Hogy ilyen szempontból is számolni kell vele.

Sokan ma ezt úgy tekintik, hogy Putyin ezzel „visszahozta” Oroszországot a globális hatalmak körébe, és hogy bebizonyította, hogy Oroszország erős és „számít”. Vagy legalábbis számolni kell vele. Valójában ez csak a katonai potenciálok mérőskáláján igaz, ami nem egyenlő a globális befolyással. Legfeljebb csak fenyegetéssel. De még úgy sem biztos, hogy fenntarthatóan.

Minden más szempontból ugyanis az a tény, hogy Putyin úgy érezte, ehhez volt kénytelen folyamodni, valahol annak beismerése is, hogy országát, rendszerét, befolyását bármilyen érdemi külső ráhatáshoz – de hosszabb távon még belső fennmaradáshoz is – sebezhetőnek,védekezésbe szorulónak érezte. Amely más tekintetben nem állja a versenyt külső-belső kihívásokkal szemben. Azaz, összességében gyenge, és ezért aggódik a jövő felől. Fél.

Ennyiből orosz (vagy még inkább: putyini) szempontból nem voltak alaptalanok a mellesleg már évek óta hangoztatott fenntartások, Nyugatnak címzett bírálatok, sérelmek. Hogy ugyanis a hidegháború deklarált vége óta a nyugati életforma igenlése, a nyugati gazdasági rendszerek logikája, szervezeti/piaci kiterjedése, a politikai intézményrendszerét követni akarókszándéka, valamint több szovjet utódállam esetében a nyugati katonai ütőerő (vagy legalábbisa szoros kötődés ez utóbbihoz) mind közelebb húzódott az orosz határhoz. A putyini orosz államhoz.

A keleti rendszerváltások után alig tíz évvel már három közép-európai ország NATO-tag lett.Húsz éven belül ugyanez a NATO „betolta” határait a hajdan volt Szovjetunió területére is (baltiak), további mások ugyaninnen komolyan tájékozódni kezdtek a minta követéséről (Grúzia és Ukrajna). Miközben a nyugati gazdasági érdekszféra lényegében magába olvasztotta a hajdani, Moszkva által vezérelt KGST nagy részét.

A 2000-es években meghirdetett „keleti partnerségi” politikájával pedig az EU nyíltan is azt a célt tűzte ki, hogy segítse a térségével szomszédos szovjet utódállamok körében bontakozó nyugati típusú parlamenti demokráciát, jogállamiságot, piacgazdasági modellt követni/átvenni akaró helyi törekvéseket.

Putyini olvasatában mindez a katonai „keletre terjeszkedéssel” párhuzamosan a „lágyabb”(„soft”) eszközökkel és módszerekkel megvalósuló, orosz szomszédságban végbemenő „nyugatiasítást” eredményezi, vagy legalábbis célozza. Ami ellen – úgy érzi – neki és hazájának védekeznie kell.

Hogy pontosan mi ellen is kell szerinte védekezni, az egy másik, további irányokba vezető történet, aminek kibontására itt most nincs mód, (meg vélhetően szükség sem: könyvtárnyi irodalma van). Gyökereit egyes elemzők visszavezetik akár a nagypéteri időkig is, utalással az örök orosz dilemmára (és az ezt kísérő állandó belső megosztottságra). Hogy ugyanis mi szolgálja jobban az ország érdekeit: ha „üzletel” és részben vegyül a Nyugattal, vagy ha elzárkózik és éppen vele szemben tűzzel-vassal védi saját érdekeit, értékeit, hagyományait? El egészen napjainkig, a szovjet széthullás után magára maradt mai Oroszországig.

Amely utóbbi rövid idő alatt kitermelt egy oligarchikus – részben piaci, részben adminisztratív erőből és eszközökkel terelt/vezérelt – gazdasági rendszert, egy ezt fenntartó államapparátust és hatalomgyakorlási (köztük kommunikációs) modellt, valamint az ortodoxegyház mindezt keretbe foglaló, szlavofil értékeket hirdető/erősítő morális iránymutatását. Legvégső tartópillérnek pedig ott van a szovjet időkből megörökölt, majd utóbb nem kis mértékben továbbfejlesztett, valóban globális kisugárzású katonai ütőerő.

Tény, hogy a fentieknek a „működési logikája” csak kis mértékben konform például az európai uniós, viszonylag jól átlátható belső piaci rendszerrel, relatív versenyszabadsággal, vagy akár az uniót alkotó egyes tagállamok társadalomszervezési, hatalomvezérlési rendszerével.

De a lényeg nem is ez, hanem hogy ez utóbbi – spontán, vagy „segített/ösztönzött” –terjedését orosz részről fenyegetésnek tekintik és mindig is tekintették. Fenyegetésnek arra, hogy a mindezek által „megfertőzött” térségbeli országok felett megőrizhetik-e érdekeik kellő érvényesítését, és fenyegetést arra – és igazából ettől ténylegesen érdemi kihívás szemükben az egész –, hogy mindez mennyiben érintheti/gyengítheti saját társadalmi, hatalmi, gazdasági modelljük távlati megőrzését?

Hogy ebben a versenyben alulmaradhatnak, miként jó eséllyel a Varsói Szerződés és a KGST járt volna így a saját megoldásokkal próbálkozó 1968-as „Prágai Tavasz” embereket lelkesítő programjával szemben, ha időt kap a megkapaszkodásra. Alulmaradhatnak, és kiszorulhatnak,először a térségből, de ha onnan kiszorulnak, akkor az alternatív modell idővel akár orosz területre is átcsaphat. És ez már közvetlen hatalmi érdekeket érint. Legalábbis a putyini logika szerint.

De miért is maradnának alul ebben a versenyben? Mert alkalmasint vonzóbb az alternatíva, és mert köröttük az orosz politikát viszont sokan fenyegetőnek, vagy legalábbis kerülendőnek érzik. Menekülnek előle. (Amiben persze sok a történelmi reflex is.) Így mozgatott meg (önszántából és magától) minden követ a három balti köztársaság, hogy mielőbb és minél teljesebb mértékben a nyugati rendszerek részévé váljon, a NATO-tól az Európai Unión át még azon belül is, a közös pénzben is.

És így lobbizik sok éve már az ukrán politikai-gazdasági elit (utóbbi években dominánsnak bizonyult) része is NATO-tagságért és EU-tagságért. Aminek udvarias elhárítására ugyancsak sok éve éppen a Nyugat alkalmaz válogatott, elkerülő tánclépéseket! És még csak nem is azért, hogy ne ingereljék az orosz medvét – ilyen megfontolás is akadt persze –, hanem mert túl nagy volt a bizalmatlanság a kaotikus ukrán (nem kevéssé szintén oligarchikus) piaci, belbiztonsági (alvilági…), át (nem igazán) láthatósági, (nota bene: helyenként kisebbségeket sértő) állapotokkal szemben.

„Mindent, kivéve a tagságot!” – ez volt már sok éve mindkét nagy nyugati szervezet (utóbb főként az EU) jelszava a leendő ukrán-politika vonatkozásában. Hiába mondta állította otthon a putyini propaganda, hogy a Nyugat ukrán területek bekebelezésével az orosz határ elérésére törekszik. Jó ideje már éppen ennek különböző formájú kikerülése a nyugati politika, beleértve azt is, hogy látványosan nem zárják ki a tagsági lehetőséget sem. De nem is tesznek érte.

Egyszóval, nem kis részt éppen az orosz részről „érdekszférájukban” megőrizni akart térség társadalmi-politikai többsége volt/lett az, amelyik „átállni” akart. Ami arra is utal, hogy az orosz társadalmi, modellszervezési életforma, az orosz politika és gazdaság „segítsége” ebben a körben nem bizonyult elég „versenyképesnek” a nyugati alternatívához képest.

Így viszont maradtak a tankok, a légierő, a tűzérség. Ezzel legalább általában is globáliskihatású katonai erőt is lehet demonstrálni. Amúgy pedig helyben felül lehet írni a másutt meglévő versenyhátrányokat.

Amik azonban ettől még ott maradnak. És ettől válik hosszútávon kérdésessé az egész fenntarthatósága. Kutatói körökben mindig is tudták, de azért többeket sokkolt a Politico napokban közzétett emlékeztetője arról, hogy az „orosz gazdaság volumene nagyjából Spanyolországénak felel meg, háromszor akkora népességgel”. Hogy az orosz GDP az egyik legalacsonyabb Európában (Törökország is megelőzi), az orosz népesség egy jelentős része az európai szegénységi küszöb alatt él, az egyes polgár várható életideje pedig sok EU-országtól évtizeddel is elmarad.

Ezt a gazdasági alapot terheli most még tovább a Kreml százezernyi katona és a mérhetetlenül drága haditechnika mozgatásával, fenntartásával, költséges üzemeltetésével. Igaz, a világpiacon jó egy éve már energiadrágaság van, hát tart még az orosz extrabevétel, de utánpótlás forrásnak egyéb sincs. És ebben a formában ez sem tart majd örökké. A kezdeti szankciók máris beleharaptak (Északi Áramlat).

Utolsó menedékként egy ideig ott lehet még Kína, de Peking azért többféle vasat tart a tűzben, és nem feltétlen a kizárólagos konfrontálódásban érdekelt. Nem minden nyugati technológia van már meg Kínában, és nem könnyen nélkülözhető az erőteljes fizetőképességű nyugati megrendelés és az áttelepített foglalkoztatás. A teljes kapuzárás már középtávon sem vág egybe (egyelőre még?) Kína felemelésének stratégiai érdekeivel.

Mindez viszont erősen megkérdőjelezi azon vélekedéseket, hogy mostantól Oroszország kilábalt korábbi évtizedes gyengeségéből, és ismét „globális pólussá” vált. Nem. Oroszország újra demonstrálta, hogy katonai ereje képes globális fenyegetést jelenteni, de maga az ország a jelen aktussal csak regionális hatalmi helyzetét erősítette meg.

Michael O’Sullivan két évvel ezelőtti könyvében (The Levelling (What’s next after globalization („Mi következik a globalizáció után?”)– Public Affairs kiadó) vezette le hatásosan, hogy miután a világ a hidegháborús „kétpólusú” világképből pár évig az egypólusú globalizált világkép irányában látszott lépni, a valóság arra utal, hogy ez a képlet már ma is kezd határozottan többpólusúvá válni. Ő hármat sorol fel: egy amerikait, egy kínait, és egy európai uniósat.

Miért őket? Mert tényleges globális – tehát glóbusz-léptékű – befolyáshoz szerinte a gazdasági erőtől a pénzügyi tartalékokon és befektetési képességen át a piacméreten és népességi súlyon keresztül, a katonai potenciálig egy sor tényező együttes jelenléte szükséges. És erre ma ez a három képes csak. O’Sullivan nem zárja ki, hogy idővel felzárkózhat hozzájuk India is, de Nagy-Brittaniát, Oroszországot és Japánt ugyanezen mércék szerint már csak regionális érdekérvényesítésre tartja képesnek.

Ha viszont globális léptékben Putyin nem tud tartósan minden szálat mozgatni, miközben még saját fennmaradásának gazdasági tartalékai is végesek, akkor hosszabb távon a fegyvereken alapuló befolyásszerzés fenntarthatósága is kérdésessé válhat. Nem mellesleg, ezzel szembesült a kilencvenes évek végén a Gorbacsov-vezette Szovjet Kommunista Párt is, midőn a megelőző évtizedben a korábbi szovjet vezetés igyekezett mindent megtenni, hogy tartsák a lépést Ronald Reagen akkori amerikai elnök fegyverkezési programjával. Gorbacsov nem tisztán emberbaráti megfontolásból dobta be végül a törülközőt és mondott le a szovjet csatlósállam-rendszer további finanszírozásáról. Forrása nem maradt hozzá.

Nem mellesleg, a mostani putyini vállalkozásnak lehetnek olyan további következményei is, amelyek szintén inkább érdekei ellen hathatnak. Mint a megújuló energiára történő nyugati átállás meggyorsítása (végkép leválva az orosz energiaexportól). Meg még inkább: ilyen lehet a megelőző években sok tekintetben már-már csipkerózsikai álomba feledkezett – és ezért is mint többek által egyre inkább költséges feleslegnek tekintett – NATO újraéledése (és vele az amerikai kivonulási szándék hátrébb sorolása).

Valamint és nem utolsó sorban: újbóli összetartó tényezőt jelenthet az utóbbi években már-már vészesen széthúzó indulatoktól fűtött Európai Unió számára is. Lám, az EU-lengyel konfliktus is hirtelen másodlagos lett…

Persze, mindezen – európai szempontból – kedvező hatásokat rövid távon regiment probléma is terheli majd. Jöhet alkalmasint sokszázezer menekült, elfogyhat a gáz, egekbe szökhetnek az energiaárak és ezzel még nyomottabbá válhat a gazdasági helyzet. De ezen nehézségek jó része nyomvonalakban már eddig is jelen volt. Mostantól viszont eladhatóbbakká is válhatnak, mert lesz rájuk plusz mentség. És főként: társadalmi érdekeltség és hajlandóság a kitartásra, a válaszlépésre.

Biztos, hogy számos politikai zavar és felfordulás európai oldalon még csak ezután jön. Ezek azonban napi történések, amelyek hosszabb távon többnyire mindig kiegyenlítődnek egy átfogóbb átlag körül. És ez utóbb formálásához a putyini pakliban mostantól relatíve kevés kártya marad, még ha azok kezdetben ászlapok is.

Brüsszelből nézve blog