A “hosszú bájtok” végtelenül hosszú éjszakája

Posted by

Radnai György

>„Tudomásul kell venni: sirályok is élnek Budapesten. A Lánchidat röpködik körül néha, kemény szárnycsapásokkal, éleseket rikoltva. Arcuk, ha közelrepülnek hozzánk, komoly, lábukat kifeszítik és morzsákat kapnak el, miket a hídról dobnak feléjük. Vannak emberek, kik ezzel szórakoznak és ez meglepő. (Miért éppen a sirályok etetése szerez nekik örömet, mikor résztvehetnének szép galamblövőversenyeken is? Van még olyan öröm is, ami senkinek sem okoz fájdalmat?)” (Bálint György: Sirályok)
Tudomásul kell venni.
Tudomásul kell venni?
Nézem a videót: a vasajtó előtt álldogáló, tébláboló, arcukat maszkkal védő (eltakaró), mégis láthatóan kajánul vigyorgó, NAV-mellényes őröket, akik félreérthetetlenül „élvezik” a helyzetet. Látom Iványi Gábort, ahogyan higgadtan, méltósággal szól a maszkos „munkavállaló” őrhöz és kérdezi: mivégre vannak itt, mi van a „parancsban”, mi a vád és ki ellen, miért nem mehet be a kórházba, a könyvesboltba, az otthonába, amit az elesetteknek ő hozott létre. Az őr kajánul, láthatóan élvezettel felel valamit, csak azt „ismételgeti”, amit („kenyéradó gazdái”) betanítottak neki, csöppnyi kétely, bizonytalanság sincs a hangjában, szeme csillog: „benne leszek a tévében”.
Aztán későbbre húzom a „filmet”, már csak három őr van ott, aztán kettő is eltűnik, marad az az egy, aki korábban „szónokolt”, már nem is (olyan) magabiztos, már nem is határozott, talán azt sem tudja, hol van, de Iványi Gábor ott áll mellette, nyugtatgatja, védi is, de az őr nem bírja tovább, a sokk erősebb lett az öntudatánál, már a levegővétel sem egyszerű, lekapja a maszkját (miért nem dobta el korábban a „pajzsját”, mint Kijevben a rendőrök a tüntetőkkel szemben), kétségbeesetten kiabálni kezd: „csak a munkámat végzem, négy gyerekes apa vagyok, minden kormányt kiszolgáltam, vállalom az arcomat”, és elhagyja „őrhelyét”, de még dacosan odakiált az összegyűlt embereknek, akik szétnyílnak előtte, hogy „elvonulhasson”, „ha parancsom lett volna a lövésre”…
Nézem a videót, az esti flashmobot, a rengeteg rendőrt, a háttérben elkullogó, parancsra kirendelt NAV munkavállalókat, ahogy viszik a „szajrét” a zsákokban, a létrát nem látom; hallgatom a beszédeket, látom Iványi Gábort, ahogy lesegítik a színpadról, a hajlott hátát, bizonytalan járását, mégis megtörhetetlen alakját.
Sötét lett, de az arcok világítanak.
Most, reggel újraolvasom a „tegnapi” bejegyzéseket, véleményeket: túlkapás, egyéni kezdeményezése egy bürokratának, ez nem volt érdeke Orbánnak, a Hatóság teszi végre a dolgát, megérdemelte, a magyar jogállam működik, aki nem fizeti a dolgozóinak a járulékait, az megérdemli, adócsaló, köztörvényes… Eszembe jut annak idején Orbán egyik első intézkedése: Simicska kinevezése az APEH élére, aztán az állítólagos „hosszú bájtok éjszakája”, az a gátlástalanság, ami nyíltan akkor kezdődött és azóta is tart. És mi mégsem hisszük el! Nem akarjuk elhinni. Közben Novák Katalin hallgat. Meg sem szólal. Biztosan megzavarta hallását, látását a fülbevalója. Róna Péter megszólalt már, de nem eléggé hangosan, talán vissza kellene lépnie…
A dolgok mennek tovább a maguk útján. Az estékre reggelek lesznek, aztán megint esték.
„Tudomásul kell venni: sirályok is élnek Budapesten. A Lánchidat röpködik körül néha, kemény szárnycsapásokkal, éleseket rikoltva. Arcuk, ha közelrepülnek hozzánk, komoly, lábukat kifeszítik és morzsákat kapnak el, miket a hídról dobnak feléjük. Vannak emberek, kik ezzel szórakoznak és ez meglepő. (Miért éppen a sirályok etetése szerez nekik örömet, mikor résztvehetnének szép galamblövőversenyeken is? Van még olyan öröm is, ami senkinek sem okoz fájdalmat?)” (Bálint György: Sirályok)