Kézfogások

Posted by
Fáy Miklós
>Van egy legenda vagy talán ez túlzás, valamiféle meglátás a klasszikus zene vidékén a hosszú életű karmesterekről és a rövid életű tenoristákról. A magam részéről ugyan minden életet rövidnek érzek, amelyik nem tartott százötven évig (leszámítva Hitlert meg Sztálint), de azért a meglátásban kétségkívül van igazság, azért is tarthatja magát.
Na de mi van a csellistákkal? Az embernek elsőként Casals jut az eszébe, ő tényleg jó sokáig élt, nem volt már nagyon messze a száz, amikor a közös emberi sorsban osztozott. Casals magyarul is megjelent könyvében, amely a kevéssé ötletes Öröm és bánat címet viseli, az egyik fényképen épp egy fiatal csellistával látható, akinek tehetségében sok örömét lelte a mester.
Leslie Parnas volt a fiatal zenész, aki végül nem futott be olyan szédítő karriert, de azért jegyezték a nevét, kiváló társakkal kamarázott, nagy zenekarokkal, nagy helyszíneken adott esteket. Talán csak azért furcsa, hogy többé-kevésbé el lehetett őt felejteni, mert 1962-ben második lett Moszkvában a Csajkovszkij-versenyen.
Hidegháború és kultúrharc, négy évvel vagyunk Van Cliburn nagy szenzációt jelentő győzelme után, először indulnak csellisták a versenyen, és már megint ott egy amerikai. Igaz, csak második, az első Natalia Sakovszkaja volt, aki később tanárként híresebb lett, mint szólistaként. Volt két második, két harmadik helyezett, a negyedik pedig Mező László volt. Nem volt gyenge év.
Leslie Parnas február elsején halt meg Floridában. 90 évesen. Ha valaki kezet rázott vele, akkor egy kézfogásra volt Sosztakovicstól (ő adta át a díjat a Csajkovszkij versenyen), és kettőre Debussytől – vagy bárkitől, akivel Casals valaha kezet rázott.CÍmkép: Sosztakovics és Parnas