Sándor Mária, a szívünk szakad meg érted…

Posted by

A ROHADT ÉLETBE, HOGY HAGYTUK EZT, EMBEREK! 

D. Tóth Kriszta
>És pontosan tudjuk, hogy ez nem elég. Mert magadra hagytunk. Mi is, meg az egész magyar társadalom is. Felelősek vagyunk azért, ami történik veled. Felelősek vagyunk azért, mert hagytuk, hogy megtörjön egy ember, aki tenni akart valamit. Nem a bal vagy a jobb, a mi vagy az ők, nem. Mindannyian azok vagyunk. Mert nem figyeltünk rád, mert nem álltunk (elégszer) melléd, mert elengedtük a kezed, mert nem kiabáltunk veled. Nem eléggé. Mert azt hittük, ha posztolunk, ha írunk, ha kérdezünk téged, az elég. Hát, nem. Nem elég. Nem elég, amit tettünk, és ezért is a szívünk szakad meg. De leginkább érted. A WMN-csapat nevében írta (első felindulásában) D. Tóth Kriszta.

Nem vagyok alkalmas vezetőnek. Mindenkinek hiszek, aztán rájövök, mások csak saját céljaikra akarnak felhasználni. Azt hittem, az emberek jók. Rájöttem, nem azok. A legtöbben önzők, épp a nyomor miatt, amiben élnek: az állandó nélkülözés, az állandó igazságtalanságok miatt. Csalódtak bennem, csalódtam bennük – ezt nyilatkozta a csütörtökön megjelenő 168 Óra hetilapnak Sándor Mária. A „feketeruhás nővér”, akiből együtt csináltunk XXI. századi Jeanne D’Arcot, ikont, forradalmárt, szabadságharcost, mártírt. Aztán karikatúrát. Mémet.

Mutogattunk rá, hogy:„ látjátok, ott van Mária, milyen magas, milyen nagyszerű, milyen bátor, hogy megszólalt”, kilépett az inkubátor takarásából, és kiállt magáért, másokért, a magyar egészségügyért. Szóval, csönddel harcolt, mikor mivel kellett. Büszkék voltunk rá, hogy ismerhetjük, hogy kezet foghatunk vele, ott állhatunk mellette, adhatunk neki díjakat, írhatunk róla cikkeket, forgathatunk vele interjúkat. Beszélgethetünk vele, hallgathatjuk, ahogy el-elcsukló hangon, egyre fáradtabban mondja, hogy „én nem akarok mást, csak normálisan dolgozni”.

Jó volt tudni, hogy Sándor Mária létezik. Megnyugtató volt, hogy maradt még ebben az országban olyan ember, mint ő. Aki szembemegy bárkivel, ha az igazságról van szó. A feletteseivel. Az egész egészségügyi vezetéssel. A hatalommal. Aki nem hajlik. Akkor sem, ha tépik jobbról is, balról is. Szerettük, amiért helyettünk is ott állt azon a nagy színpadon, szerettük, amiért felöltötte a vértet… és „ment előre talpig vasban”. – Ezt egy kommentelő írta róla. Igen, Mária mindannyiunk helyett ment előre. De a talpig vasat csak mi láttuk rajta. Igazából nem viselt magán védőfelszerelést. Azt hittük, végtelen az ereje.

Még akkor is, amikor beszélgetés közben leragadtak a szemei. Amikor halkan, egyre halkabban formálta a szavakat. Nagy levegőket vett a mondatok között. És sírt. Az utóbbi időben olyan sokat sírt – akkor is, amikor örülhetett volna…

A rohadt életbe, hogy hagytuk ezt, emberek! A rohadt büdös életbe!

Van itt egy ember, aki nem félt. És mi hagytuk, hogy elbukjon. Tudjátok, milyen állati kevés ilyen ember van Magyarországon? Nézzetek körül! Nem kell mást tennetek, csak nézzetek végig a saját környezetetekben. Sőt, kezdjétek, mondjuk, magatokon. Mikor fordult elő utoljára, hogy fölemelted a szavad valamiért, amiben hittél? Nem kommentben, a fotelból. Nem a férjednek, otthon, a négy fal között. Nem a barátnőddel, csöndben, egymás közt. Hanem hangosan, egyértelműen, a hatalom – bármilyen hatalom, mikro- vagy makroszemébe nézve. A portásnak a kórházban. A pénztárosnőnek a boltban. A gyereked osztályfőnökének. A nőgyógyászodnak. A másik szülőnek az iskolában. A kollégádnak. A főnöködnek. Az autószerelődnek. A helyi képviselődnek. Tudod egyáltalán, hogy ki a helyi képviselőd? Tudod, mi az, amit megtehetnél? Tudod, hogy mi az, ami jogodban áll? Tudod, hogy merre indulhatnál, ha csinálni akarnál valamit? Bármit.

Nem, persze. Nem. Hiszen – hallom én is eleget – lopnak mind. Huszonöt éve, az összes. Együtt tették tönkre az országot. Elmútnyócév. Elmúthatév. Mittudoménhány év. Négyesmetró. Stadionok. Kurvaország. Legyintés. Áh, ilyenek ezek. Magyar virtus. Nem érdemes. Biztos, ami biztos. Az a lényeg, hogy WIFI legyen.

Melodramatikus leszek, előre szólok. De dühös vagyok, bassza meg!

Szóval azt gondolom, hogy mi adtuk Sándor Mária kezébe a pengét. Mindannyian, akik kussolunk. Meg arra számítunk, hogy majd valaki más megvívja helyettünk a harcainkat.

Mária életét megmentették az orvosok, nemrég azt írta a Facebook-oldalán, hogy ne aggódjunk, jól van. Távozik a közéletből.

A páncél a sarokban. De velünk mi lesz?

 

Kép: Goti Photography – Csiszér Goti/WMN
WMN

 

%d bloggers like this: