Együtt indultunk Ázsiából, de nekünk nem volt lovunk

Posted by

Horváth Aladár
>Egy miskolci munkástelepi fáskamrából indulva a nyolcvanas évek végén alapító tagja és vezetője a gettóellenes bizottságnak. A rendszerváltás idején országgyűlési képviselőként a romák etnikai-szociális érdekérvényesítéséért küzd. A legutóbbi választások után néhány hónapig vezeti az Országos Cigány Önkormányzat ot, majd cigánypolitikai kérdésekben a miniszterelnöki tanácsadó. Mára neve összekapcsolódik a roma polgárjogi mozgalommal, a kilakoltatások elleni tiltakozással.

Messziről jöttem. – mondja Horváth Aladár. Ahol születhettem volna, az Hegyköz, Sátoraljaújhely fölött, ott születtek a szüleim, apám egy kis faluban, Felsőregmecen, anyám pedig Rudabányácskán. Apám anyai ágon tót cigány családból származott, tótul beszéltek, cigányul már nem is. ’38-ban zsuppolták őket át a csendőrök a Ronyván. Ez volt a határfolyó – valójában egy másfél méteres kis patak – itt húzták meg akkor a határt. Apai nagyapám magyar cigány volt, büszke magyar prímás, aki még a háború alatt meghalt. Az egyik unoka nagybátyja azt mondta neki, hogy igyon dohánylevet, és akkor nem viszik majd el a háborúba, mert nagyanyám kivetette neki a kártyát, és benne volt, hogy az ő férje is ott marad. Mindenki, akinek kivetette a faluból, ottmaradt. Apám tehát árván maradt, anyai nagyanyja vette magához Felsőregmecre, ott végzett el négy osztályt. Szegénysége ellenére a legjobb tanuló volt az iskolában.
Nem lehetett akkoriban folytatni a tanulmányokat?
Nem, apám disznópásztor mellé szegődött el, amíg be nem szippantotta ’59-ben a szocialista gyáripar. Így került Miskolcra, ahol találkozott anyámmal. A Béke Szálló fölött, a munkáskolónia szélén egy nyolc négyzetméteres kis fáskamrában kezdik elegyütt az életet. Ide születtünk mi, négyen testvérek. Apám a kohászatban, anyám az üveggyárban dolgozott, és mi a kettő között laktunk, a granulálónál, ahol a salakot öntötték le. Úgy hívták, Gyár utca.
Milyen volt itt az élet?
Kulturálisan nagyon izgalmas hely volt, iszonyatosan meleg, hangos és mosolygós. A vidékről följött munkások telepednek itt le, cigányok, magyarok, zsidók élnek együtt. Nagyon sok életerő meg életvidámság volt a romákban, akik akkor felköltöztek, de a gyermekeik jó része már alkoholista lett, nem tudtak megkapaszkodni. Nagyszüleim generációja nem tudta átadni azt a valamit, amit nem is tudom hogyan nevezzek: alkalmazkodási képesség, megkapaszkodási képesség. Egy darabig a hatvanas évek elejéig, hetvenes évek közepéig rendben ment minden, aztán tönkrement – és még nincs a rendszerváltás és a gazdasági válság – munkájuk van, albérletből szociális tanácsi lakásba mennek, satöbbi, de valahogy elcsúsznak. Az én szüleim még nem, de a tíz évvel fiatalabb generáció már beleesett ebbe.
Hogyan sikerült ezt átvészelni?
Apám nagyon jó munkás volt, a gyárban a létező összes tanfolyamot elvégezte. Beléptették a KISZ-be, a Pártba. Volt egy csomó munka, amihez csak ő értett. Nagyon megbecsült ember volt. Anyám az üveggyárban dolgozott, öcsénket is oda hordtuk, hogy meg tudja szoptatni a gyárkapuban. 1971-ben elköltöztünk. Először egy lakótelepi ház nyolcadik emeletére, majd mivel szüleink féltettek minket, elkerültünk a Vasgyár nevű városrészbe. Ez már családi házas övezet volt. Itt aztán ment minden a maga rendjén, jó tanuló voltam, és mivel nyolcadikos koromban az foglalkoztatott a legjobban, hogy miből épül föl a világ, kémia szakra jelentkeztem a Kossuth Gimnáziumba, Miskolcra.
Milyenek voltak ezek az iskolaévek?
Még előtte volt egy nagyon súlyos élményem. El kellett menjek az orvosi papírjaimért nyolcadik év végén, és megnéztem a rólam írt jellemzést, amit nem lett volna szabad. A jellemzésben minden szép és jó volt a végén pedig egy vessző és „cigány”, pont. Akkor tönkrementem. Nem értettem, hogy mi köze a rólam írt jellemrajznak ahhoz, hogy én cigány vagyok. Ez a dolog nagyon megviselt.
Érezhető volt már előtte is ez a fajta megkülönböztetés?
Erről már valahol beszéltem, talán a Beszélőnek. Ennek az alullévő helyzetnek, amiben a cigányok éltek, a lélektani magyarázatát tulajdonképpen a nagyanyám adta meg számomra, aki azt mesélte, hogy a magyarok és a cigányok együtt indultak el Ázsiából, de a gádzsóknak volt lovuk, mi pedig gyalog jöttünk és később érkeztünk a Kárpát-medencébe, ezért is jutott kevesebb nekünk mindenből, és azért vagyunk mi barnábbak, mert útközben lesültünk, de mi is magyarok vagyunk. Körülbelül hatodik osztályos koromig elhittem ezt a történetet, csak azt nem értettem, hogy miért kell most is úgy lennie, hogy nincs lovunk.
Mit lehetett ez ellen tenni?
Eleinte jogász akartam lenni, de a gimnázium első két évében éltem a tinédzserekéletét, gitároztam, fellépésekre jártam, majd harmadikos koromban találkoztam Bari Károly verseivel, és akkor kezdett egyértelművé válni, hogy én cigányként akarok értelmiségi lenni. Meghatározó élményem volt az érettségi után Balogh Attila költővel való találkozásom. Teljes mértékben lenyűgözött, mellette mindig egyfajta szellemi-érzelmi készültségben kellett lennem. Megtanított, hogyan szóljak egy gyerekhez, egy idős emberhez, vagy hogyan lehet egy mozgássérülttel focizni. Ö tanácsolta, hogy a jog helyett menjek inkább tanítani, és részint az ö hatására kezdtem el a cigányfolklórt gyűjteni. Az volt a vágyam, hogy bemutatom a világnak, hogy mi az, hogy roma.
Ez volt a kezdet, de mi következett ezután?
Jött Sárospatak, a főiskola, ahol városi cigány klubot szerveztem, majd a tanítás, a miskolci nemzetközi cigány folklórfesztivál, a roma szellemi és kulturális egységesülés egyik fontos állomása. Közben kialakultak az erővonalak, az államilag szervezett cigánymozgalmak és az alternatív ellenzéki cigánypolitizálás rivalizálása.
Ekkor már a nyolcvanas évek végén járunk. Megalakul a gettóellenes bizottság, Kelet-Európa első polgárjogi mozgalma, elkezdődik a rendszerváltás. Ez volt a legjelentősebb korszak minden szempontból, és innen már ismerős minden.

Címkép: Szentandrássy István: Lovak