A Palazzo Barberini kertje

Posted by

Vámos Miklós
>Vannak Helyek. Az én helyeim. Talán meglepő, ahhoz képest, hogy apai ágon kispolgári, anyain pedig szinte proletár család sarja vagyok, mégis egész életemben rajongtam a kastélyokért.
Emlékszem, általános iskola alsó tagozatában az osztályt elvitte Tornári (remélem, nem ipszilonnal) Mária tanárnő egy kastélyba, ahol hajdanán a dúsgazdag nemesi család vendége volt többek között Liszt Ferenc. Én annyira lelkes voltam, hogy diákverset írtam róla.
Következtek azután más kastélyok, mindegyikben azonnal otthon éreztem magamat. Elképzeltem, milyen volna itt – ott – lakni. Ősi ötletem, hogy egy kastély legyen valamelyik munkám témája és főszereplője. Nagyjából tíz éve találkoztam egy asszonnyal, akinek a huszadik század első felében több hozzátartozója cselédkedett egy híres nemesi család udvarházában.
Négy nő és egy valamennyire képzeletbeli kastély történetét írtam meg az Ötvenhét lépés című kisregényben.
Hét-tíz nap múlva kerül ki a nyomdából.
tavaly ősszel javítgattam az utolsó változatot, történetesen Rómában. A Palazzo Barberini kertjében, a makulátlan gyepen heverészve értem a végére. Akkor fölpattantam, s e pillanatban készült a mellékelt fotó. Bal kezemben a gépirat utolsó lapjai, a jobb a ceruzacsonkot markolja, arcomon pedig az árnyalatnyi elégedettség mosolyféléje. Hát, így.