Öt faluról egy fürdőkádban – 75 éve: párizsi béke

Posted by

Történelem embermagasságban sorozat
>Kocsis Tamás
>  A Magyarország számára a 2. világháborút lezáró párizsi békeszerződést 1947. február 10-én írták alá Párizsban, a francia Külügyminisztérium Szajna-parti épületében. A békeszerződés aláírásával, majd nemzetgyűlési elfogadásával és 1947. július 16.-i becikkelyezésével Magyarország nemzetközi jogi szempontból visszanyerte szuverenitását, és elvileg a független államok sorába lépett. A győztes hatalmak magyar politikát addig kontroll alatt tartó – nem akárki, Vorosilov marsall által vezetett – Szövetséges Ellenőrző Bizottsága  pedig feloszlott. Ezzel: jogilag is megkezdődött a legújabb kori magyar történelem, – ami lett, ami lett, velünk élő történelem.
Számomra embermagasságban – két ízben is… Nincs okom kételkedni abban, hogy Péter János (1910 -1999)   mindig hitt abban, amire vállalkozott,

Meggyőződésem, hogy életét, felemásra sikeredett életművét is a jószándék, az ész, az érvek, a párbeszéd erejébe vetett meggyőződése határozta meg. Akkor is, amikor református lelkészként kezdte, majd egyháza püspökeként folytatta. S ez vezérelte a politikába is, a politikában pedig a kádári Magyarország fődiplomatájaként.  Az életútja a nehezen cáfolható bizonyság: valóban reménykedett abban, hogy létrejöhet egy olyan világ, amely az emberekért van, s ami mellé úgy kellett odaállnia, ahogyan – sokak által folyamatosan kritizálva, később nyíltan gyalázva – tette. Külügyminiszterként már az MSZMP Központi Bizottságának tagja volt az, akit fiatalon, 1945 után, az ugyancsak református lelkészből lett Tildy Zoltán barátjaként és közvetlen munkatársaként „megcsapott a politika”, később pedig felvállalta az „átkos” látványos szolgálatát is.

Lenyűgöző műveltsége és nyelvtudása egyaránt indokolta, hogy 1946-47-ben tagja lett annak a magyar delegációnak, amelyik végül aláírni kényszerült a 2. világháborút lezáró és gyakorlatilag Trianont megerősítő párizsi békeszerződést. Politika iránt már akkor  – már tudom, – koromhoz képest nagyon is  érdeklődő gyerekként  az Amerikai úton, a lakásunkban ültem a szomszéd szobában, amikor újságíró édesapámnak, az akkor gyakran a Kisgazdapárt „szürke eminenciásaként” emlegetett Dernői Kocsis Lászlónak azon háborgott, hogy Mihály román király (akit akkor még az őrzött még a trónján, hogy – eltérően Horthytól – ő 1944-ben sikeresen szembe fordította Romániát Hitlerrel) Franciaországban személyesen lobbizik a győztes nagyhatalmak külügyminisztereinél Erdélyért.
– Tudom, nekünk sokkal nehezebb, de azért csak megpróbálhatnánk – morfondírozott hangosan.  –  Van Kodály Zoltánunk, meg ha más nem, legalább Dálnoki Miklós Béla. Ő mégis Horthy tábornokából lett az új Magyarország első miniszterelnöke. Őket kiküldhetné Tildy, és ezt még Rákosinak sem lehetne oka kifogásolni.
Együtt felhívták telefonon a köztársasági elnök rezidenciáját, az Esterházy palotát, Péter János után apám beszélt Tildyvel. Amennyit én hallottam, ennyi volt:
– Zoltán beszél Rákosival, aztán visszahív.
Tíz perc múlva Péter Jánosnak ez a hite és reménye hamvába hullt. Mint kiderült, Rákosi közben Vorosilov marsallal beszélt, aki hivatalosan is gyakorolta a békekötés előtt a – finoman fogalmazva – „főhatalmat” Magyarországon. Neki mondta el Tildy, én már hallattakból támadt szomorúságának lehettem a fültanúja:

– Rákosi közölte az elnök úrral, hogy Vorosilov elutasított minket. A marsall kemény volt, kijelentette, meg ne próbáljuk!

Péter azért – másokkal együtt – próbálkozott Párizsban: az eredményt ismerjük.

Ma már tudom, Tildy Zoltánnal a legfontosabb – mondhatnám történelmi súlyú – személyes érintkezésem  néhány hónappal köztársasági elnökké választása után történt,  éppen a párizsi tárgyalások kapcsán. Az ok egyszerű: apámmal, Dernői Kocsis Lászlóval több, mint másfél évtizedes volt a barátsága és állandó munkakapcsolatban álltak.  Viszonylag korán reggel szólt a telefon, én vettem fel.
– Tildy vagyok – szólt bele érezhetően a szokottnál türelmetlenebbül, miután köszöntem, s ő megismerte gyerekhangomat. Nem köszönt, nem kérdezte, mi újság az iskolában, azt se, hogy vagyok. Szinte gorombának éreztem, ahogyan rádörrent:
– Add apádat.
– De nem tudom, a fürdőkádban van. Visszahívja Zoltán bácsit?
Pillanatnyi csend után azt felelte.
– Nem. Te mondd tovább neki, amit most hallasz. Figyelj, aztán ismételd meg, hogy megértetted-e? Gyöngyösi János van a másik telefonban, Párizsból beszél.  Most közölték vele a szovjetek, Sztálin csak abba egyezik bele, hogy a csehek által követelt 5 faluból kettő maradjon a miénk, hármat oda kell adnunk. Mit feleljek neki? Ismételd, amit hallottál.
Megijedtem, de rávágtam:
– Igen – és pontosan visszamondtam a szöveget. Most Tildy mondott sürgető igent.
–  Igen. Menj apádhoz, várom a válaszát, mit javasol.

Irány a fürdőszoba – ahol megszületett öregem véleménye.
– Nincs mit tenni. Zoltán bácsival közöld, az a véleményem, hogy sajnos ki kell mondanunk az igent-.  Megmondtam Tildynek, mit üzent apám, mit kellene mondani a Párizsban tárgyaló külügyminiszterünknek. Amikor mindezt lebonyolítottam, fogalmam sem volt arról, hogy azokról a Pozsony-környéki falvakról – Oroszvár, Horvátjárfalu, Dunacsún – volt szó, amelyek végül az 1947-es párizsi békeszerződés alapján Csehszlovákiához kerültek; ennyivel csökkent Magyarország területe a 2. világháború után még Trianonhoz képest is.
Nem voltam még 12 éves…

Címkép: Dunacsúny, Moson megye