Mit kíván a magyar nemzet? Eurót!

Posted by
Dobozi István
A fenti címen közöl egy alapvetően reális írást a Népszava hétvégi száma Forgách Imre tollából. A cikk kiemelten foglalkozik az euróövezet általam “német problémának” nevezett szerkezeti bajával, konkrétan azzal, hogy az egységes valuta hatására az övezet eleve legerősebb államai pótlólagos és egyoldalú árfolyamelőnyökhöz jutnak, ami tovább mélyíti az EU-n belüli észak-dél fejlettségi szakadékot. Holott az euró kitervelői konvergenciát ígértek. Ezt a súlyos szerkezeti problémát figyelembe kell venni a magyar eurócsatlakozás időzítésénél is. A Forgács-cikkhez csatolom “Az eurót Németországnak találták ki” c. írásomat azok számára, akik netán mélyebben érdeklődnek a kérdés iránt.

Forgács Imre írása:

Van kis hazugság, nagy hazugság és statisztika. Az egykori brit miniszterelnök, Benjamin Disraeli kissé cinikus szavai a populisták és a fake news korában különösen veszélyesek.

Ami az eurót illeti, a tagadók ugyanis statisztikákra hivatkoznak, amikor a valutaövezeti tagsággal kapcsolatban csak a hátrányokra figyelmeztetnek. Magyarország pártpolitikai megosztottsága e fontos kérdésben is nyilvánvaló: vannak, akik már euró-csapdáról beszélnek. Ráadásul az adatok „kellően orientáló” csoportosításában mostanában a nemzeti bank szakemberei is részt vesznek.
Putyin populizmusa ma az egész világot fenyegeti, s az orosz-ukrán válság kezelésében Európa vezetői alig játszanak szerepet. Az Európai Unió megosztása/gyengítése persze több fronton is zajlik. Az eurótagadók adatainak sulykolásával például – a reformok támogatása helyett – sokan igyekeznek politikailag lejáratni a szakértők által amúgy jogosan bírált valutaövezetet.

Nyertesek és vesztesek

Abban általában mindenki egyetért, hogy a nevezetes maastrichti kritériumok felett eljárt az idő. Az 1992-ben megfogalmazott csatlakozási feltételeket elsősorban az infláció miatti félelmek diktálták, s a szigorúságban mindig is élen jártak a németek. Nem szokták vitatni azt sem, hogy az „alapító atyák” tévedtek: a közös monetáris politika nem csökkentette, inkább növelte a fejlett Észak és a „szegény” déliek közötti különbségeket. A 2008-as pénzügyi válság a valutaövezet egészét megrázta, de az azt követő drámai eladósodás a tagállamokat nem egyformán érintette. A gazdag északiak hitelezőkké váltak, miközben a kölcsönökért sorban álló délieknél a költségvetési megszorítások miatt folyamatosan nőttek a lakossági terhek. A közös valuta mindenképpen megérett az átfogó reformra. A hazai jobboldali sajtó eurótagadói azonban ennél is tovább mennek. Álláspontjuk alátámasztására mostanában a freiburgi Európa-politikáért Központ kutatási eredményeire hivatkoznak. Az elemzők azt vizsgálták, hogy az általuk kiemelt nyolc ország gazdasága hogyan fejlődött volna, ha – euró nélkül – a korábbi nemzeti valutájuknál maradnak. Szerintük az elmúlt két évtizedben egyedül csak Németország és Hollandia profitált, a többiek egyértelműen veszítettek. Németország például a közös valuta bevezetése óta mintegy 1900 milliárd euróval gyarapodott, ezzel szemben Olaszország veszteségei elérték a 4300 milliárd eurós szintet. Az EU éves költségvetése 170 milliárd euró. Ezért a fenti adatok valóban sokkolóak, feltéve persze, hogy igazak. A sajtóközlemények nem foglalkoznak a freiburgi kutatók által alkalmazott módszertannal és azzal sem, hogy a tagállamok közötti jövedelemátcsoportosítási folyamatok meglehetősen bonyolultak. A „vesztes” pozíció nem feltétlenül a közös valuta létével (tökéletlenségeivel) magyarázható. Görögország súlyos eladósodása például nem az euróval kezdődött, már az övezeti csatlakozáskor is meghaladta a GDP-hez viszonyított 100 százalékos szintet. Miután azonban 2001 után euróban a drachmánál jóval kedvezőbb kamatfeltételekkel juthatott hitelhez, a 2008-as válság előtti kormányzati politika hozzájárult ahhoz, hogy az eladósodás rekordszintre, 200 százalék fölé emelkedett. Az athéni válság elmélyülése természetesen azon is múlt, hogy az euró egységes árfolyama a görögöknek túlságosan erős, és azt – mondjuk a turizmus ösztönzése céljából – önállóan nem értékelhetik le. Ennek ellenére mostanáig fel sem merült, hogy el akarnák hagyni a valutaövezetet. Az is tény, hogy Szlovákia gazdasága az eurócsatlakozás után alig növekedett, de ebben – legalábbis a szlovák jegybank elnöke szerint – inkább a strukturális reformok elmaradása, a gyenge oktatási rendszer és az uniós pénzek észszerűtlen felhasználása játszott szerepet. Igaz, hogy a nemzeti fizetőeszköz exportösztönző leértékelésével nem élhetnek, de az árfolyamkockázat megszűnése a szlovák gazdaságon is nagyot lendített. Az Európai Unió gazdasági teljesítményét ma sokan bírálják. A technológiai hátrány aligha vitatható: a Forbes magazin 2019-es toplistáján például a világ húsz legnagyobb digitális vállalata között a Deutsche Telekom az egyetlen európai. Az amerikai és kínai cégek dominanciája – többek között – az egységes piacok és valuták fölényét hirdeti. Ehhez képest nagy eredmény, hogy 20 év alatt sikerült az eurót a világ második legfontosabb tartalékvalutájaként „felépíteni”, s a mai viták inkább az ahhoz való csatlakozás mikéntjéről szólnak. Az Európai Központi Bank adatait talán elfogadhatjuk hitelesnek: az övezeten belüli kereskedelmi forgalom – a válságok ellenére – mintegy 5 százalékkal bővült az euró bevezetése óta.

Árfolyamviták és költségvetési unió

A freiburgi kutatók által újra napirendre tűzött jövedelemelosztási problémákról a pénzügyi szakértők már régóta vitatkoznak. Ezek közül talán a legfontosabb, hogy a robusztus német gazdaság sikerei milyen mértékben tulajdoníthatók a közös valutának? Ismert, hogy Németország az európai partnereivel szemben (is) évtizedek óta hatalmas külkereskedelmi többlettel rendelkezik. Ezt nemcsak feldolgozóipara kimagasló versenyképességének és a mérsékelt belső lakossági fogyasztásnak köszönheti. Dobozi István, a Világbank volt vezető közgazdásza szerint
Németországot az euróövezetből származó járulékos árfolyamelőny is nagyban segíti. Számításai szerint az euró közös árfolyama a németek számára 20-30 százalékkal gyengébb a dollárral szemben, mint amilyen akkor lenne, ha az ország még mindig márkában kereskedne. Ez esetben ugyanis a kimagasló gazdasági teljesítmény felértékelné a nemzeti valutát, ami visszafogná a kivitel szárnyalását. Ekkor viszont az európai partnerek is többet exportálhatnának német földre. Vagyis Németország a többiek rovására gyarapodik, és – a lényeget tekintve – a közös valuta rugalmatlan árfolyama miatt az euró első számú nyertese.
Palánkai Tibor akadémikus nem vitatja, hogy létezik „német kérdés”. Szerinte azonban a berlini gazdaságpolitika kritikusai gyakran eltúlozzák az árfolyamprobléma jelentőségét. A valutaárfolyamokat napjainkban már nem annyira az országok kereskedelmi pozíciója, sokkal inkább a tőkepiacok (devizatőzsdék) öntörvényű világa mozgatja. A helyzet megítélését az is bonyolítja, hogy a világkereskedelem 70 százalékát a multinacionális óriásvállalatok ellenőrzik, s ennek mintegy fele a multik szervezeti egységei közötti „belső forgalom”, ahol nem kell az árfolyamokra figyelni. Palánkai Tibor ezzel kapcsolatban a Financial Times egyik – nyilvánvalóan túlzó, de a világgazdaság mai realitásait tükröző – cikkét is idézi. Az FT szerzője szerint ha egy óriásvállalatnál árfolyamprobléma merül fel, akkor a pénzügyi igazgatót egyszerűen ki kell rúgni. A jövedelemátcsoportosítás az uniós tagállamok között az árfolyamtól függetlenül is jelentős. A 2008-as pénzügyi összeomlást követő euróválság, valamint a mostani világjárvány is bizonyítja, hogy a fejlettségi különbségeket valamelyest kiegyenlítő költségvetési transzferek nélkül a valutaunió növeli az egyenlőtlenségeket. Az átfogó reformot emellett az is sürgeti, hogy a Covid-19 az európai pénzügyi szabályozás alapelveit is felülírta. A tagállamok a szigorú maastrichti követelményektől messze elmaradnak és az Európai Központi Bankot sem korlátozza a jegybanki adósságfinanszírozás – amúgy uniós alapszerződésben rögzített – tilalma. Ezért a tagállamok 2020-ban megtett első lépését nyugodtan nevezhetjük történelminek. Megszerezték a németek egyetértését és a közös adósságfinanszírozással létrehozott helyreállítási alap (Next Generation EU) reményt ad a kilábalásra. Idővel talán a költségvetési unió felé is elindulnak.

„Mit kíván a magyar nemzet?”

Többek között eurót a több mint tíz éve gyengülő forint helyett. Az Euronews 2022. január 18-i száma hosszú cikket szentelt a témakörnek. Ebben idézik az Eurobarometer tavalyi felmérését, amelyet a közös valutát még nem használó tagállamokban készítettek. Eszerint a magyar lakosság 69 százaléka támogatja az euró bevezetését. A kormány felelőssége, hogy az országban több millióan a létminimum szintjén (vagy az alatt) tengődnek, miközben a felső rétegek megtakarításai folyamatosan nőnek. Az Magyar Nemzeti Bank adatai szerint a háztartások pénzügyi vagyona 2021-re 59.411 milliárd forintra emelkedett. Márpedig ez a hatalmas összeg a forint romló árfolyama miatt – euróban kifejezve – naponta lesz egyre kevesebb. A gyengülő forint az inflációt is növeli azáltal, hogy drágulnak a fontos importtermékek (pl. üzemanyag, kávé, műszaki cikkek). A Euronews azt is számba veszi, hogy a gyengülő/gyengített hazai valutának kik lehetnek a legnagyobb nyertesei. Mindenekelőtt a kormány, miután az uniós támogatások rendszeresen érkező euró milliárdjait értelemszerűen forintban lehet elkölteni. De a Magyar Nemzeti Bank is jól jár. 2019 óta minden évben nagyjából 250 milliárd forintos „nyereséget” realizál csak abból, hogy az euróban meglévő devizatartalékokat a gyenge forintra váltja. Talán az eurótagadóknak mégsem a közös valuta strukturális bajaival lehet gondjuk.
Idáig tart Forgács Imre írása

Dobozi István: Az eurót Németországnak találták ki

Palánkai Tibor akadémikus „Az eurózóna német problémájához“ című írását nem kis mértékben a 168 Órában közölt hasonló című cikkem inspirálta. Az írás számos megállapításával egyetértek. Az euróövezet burkolt árfolyamtorzulásai – alapvetően ezeket tartom a „német problémának“– azonban a Palánkai-cikk fényében további tisztázást és magyarázatot igényelnek. Jelen hozzászólásomnak ez a célja.

A 168 Óra-cikkemben tényeket sorakoztattam fel Németország világraszóló exportsikereire. Tavaly az ország külkereskedelmi mérlegtöbblete a legnagyobb volt a világon (250 milliárd euró), jócskán maga mögött hagyva a korábbi világvezető Kínát. A GDP 8 százalékára rúgó mérlegtöbblet kirívóan a legmagasabb a nehézsúlyú gazdaságok körében. A toronymagas német többletet a világgazdaságon és az Európai Unión belüli egyik legsúlyosabb feszültségkeltő gócnak tartom. A német exporttöbbletet három fő tényezőnek tulajdonítom: a német ipar eredendően erős versenyképessége, a merkantilista irányzatú (az exportot a teljes foglalkoztatás érdekében csúcsrajárató) kormányzati gazdaságpolitika és az euróövezetből származó burkolt árfolyamelőny (a „német” euró úgynevezett belső leértékeltsége).

  • A „német” euró reálárfolyamának tartós belső leértékelődése a tankönyvszerűen követett bérfegyelemnek – és az ebből származó alacsony német inflációs rátának – köszönhetően. Az euró első évtizedében például a világpiaci és az euróövezeti versenyképesség szempontjából perdöntő statisztikai mutató – az egységnyi termelésre jutó bérköltség (unit labor cost) – szinte alig emelkedett Németországban, miközben majdnem másfélszeresre szökött fel Görögországban. A valutaunión belüli árfolyamkorrekció lehetetlensége miatt, ez mintegy 40 százalékos burkolt (reál) leértékelődést jelentett a „német” eurónak a görög relációban (s ezzel arányos versenyképességi előnyt a német exportőröknek). A németek – ilyen vagy olyan mértékben – az összes eurós taggal szemben élvezték a belső leértékelődés exportserkentő és importfékező hatását. Ezt az állapotot nem Németország találta ki magának. Az egyoldalú előnyök azonban ettől függetlenül léteznek és Berlin láthatóan nem tesz semmi érdemit a távlatilag fenntarthatatlan egyensúlytalanságok korrigálására.
  • Az eurónak a lebegő nemzeti valutaárfolyamokkal szembeni születési rendellenessége, illetve rendszerhibája. Konkrétan az aránytalanul nagy kereskedelmi egyensúlyhiányokat automatikusan javító árfolyam-mechanizmus teljes hiányáról van szó a mostani valutaunióban. Németországnak tartósan eget verő kereskedelmi és fizetésimérleg-többlete lehet anélkül, hogy az érezhető korrekciót váltana ki az euró külső nominális árfolyamában vagy a „német” euró belső reálárfolyamában. Az euró révén egy de facto erősen leértékelt közös valuta hullott Németország ölébe, amely tovább erősítette a német exportőrök külpiaci versenyképességét. Összehasonlításként: a német márkával sok tekintetben rokonítható svájci frank az évek folyamán több mint 30 százalékkal értékelődött fel az euróval szemben. Kizárt, hogy a „német” euró ilyen mértékű reálfelértékelődése esetén Németországnak a maihoz hasonló szintű exportfölöslege lenne. Ha pedig megmaradt volna a Deutschemark, akkor a német jegybanknak az erős felértékelődés megelőzése miatt fájt volna idővel a feje. Ugyanúgy mint Svájcnak, különösen a 2007-2008-as globális pénzügyi válságot követően.

Egy szó mint száz, az eurózónában valósággal feje tetejére álltak a dolgok: az az ország (Németország) jutott járulékos, versenyképesség fokozó árfolyamelőnyhöz, s lett ezáltal a közös valuta legnagyobb haszonélvezője, amelynek erre a legkevésbé volt szüksége. Felzárkózás helyett észak-déli szétszakadást, a várt gyorsuló növekedés helyett stagnálást és mély adósságválságot hozott az euróövezet első másfél évtizede. Óriási kereskedelmi mérlegaktívumával Németország sikeresen exportálta munkanélküliségét, amely ma már négy százalék alatt van. Az exporttöbbletből nyert bevételek (plusz a merkantilista szellemmel passzoló magas belső lakossági és kormányzati megtakarítások) révén Németország azután Európa legnagyobb hitelezőjévé vált, kamatnyereséggel megfejelve az árukereskedelemből származó előnyöket. Tehát a jelenlegi tökéletlen közös valuta a versenyképes, exportközpontú tagállamoknak kedvez (például Hollandia is ebből a szempontból kis Németországnak tekinthető). Az európerifériától azonban forrásokat szív el és egyes országokat adósságcsapdába kerget. Ezért is tartom – Palánkai Tiborral szemben – az eurót koraszülöttnek. „Az eurónak kemény reálgazdasági alapjai vannak. Ez a tagországok gazdaságának az igen magas integráltsági szintje, ami a szoros és intenzív kereskedelmi és tőkekapcsolatokban, a magas összekapcsoltságban és kölcsönös függésben gyökeredzik” – mondja Palánkai. A mély reálgazdasági összefonódások azonban nemcsak Európára jellemzőek. Ennek ellenére megdöbbentően kevés működő valutaunió van a világon. Miért? Mert a regionális gazdasági integrációkban az előnyök túlnyomórészt nem a közös valutából származnak, hanem a hagyományos kereskedelmi korlátok eltávolításából, a vámunióból és a közös piacból, az áruk, a szolgáltatások, a munkaerő és a tőke országok közötti szabad áramlásából. A közös valuta viszonylag jelentéktelen pótlólagos gazdasági előnyt nyújt, elhamarkodott bevezetése viszont súlyos károkat okozhat. Miért nincs például valutaunió a reálgazdaságilag olyannyira integrálódott USA és Kanada között, amelyek ráadásul ugyanazt a nyelvet beszélik? Mit veszített Svédország, Dánia, Norvégia vagy Izland azzal, hogy eddig nem lépett be az eurózónába? Mit nyert a gazdaságilag fejletlen Puerto Rico az amerikai dollárral mint közös valutával? Azt, hogy ma de facto az Egyesült Államok Görögországának tekintik.

Igen, a euró koraszülött, kidolgozatlan volta miatt a valutaövezet fennen hangoztatott szolidaritási céljai látványosan kudarcot vallottak. Ahogy ezt Joeph E. Stiglitz Nobel-díjas közgazdász is hangsúlyozza az eurórol most megjelent színvonalas, címében is sokat mondó könyvében (The Euro: How a Common Currency Threatens the Future of Europe – Az euró: hogyan veszélyezteti Európa jövőjét a közös valuta?). Az eurót Stiglitz politikai projektnek, egy eredendően „hibás” pénzügyi terméknek tartja, amelynek kitervelői nem vették kellően figyelembe az övezet tagjainak nagyfokú heterogenitását és nem hozták időben létre a valutaunió hatékony működéséhez szükséges intézményeket. Emiatt a várt konvergencia helyett divergencia lett úrrá az övezetben, „az erősebb tagországok a gyengébbek rovására gyarapodtak”. Stiglitz nem kis mértékben a németeket hibáztatja a nemzeti reálárfolyamokban bekövetkezett nagyfokú torzulások (belső le- és felértékelődések) elégtelen vagy hiányzó korrekciója miatt. A németek az alkalmazkodás terheit a kereskedelmi deficites, gyengébb országokra próbálják hárítani. Mivel az eurót a perifériához tartozó tagállamok nem tudják leértékelni, ezért a versenyképességük növeléséhez nem marad más hátra, mint a kiadások, elsősorban a bérek és nyugdíjak csökkentése, ami azonban a lakosság ellenállásába ütközik, politikailag nehezen valósítható meg. Ráadásul a defláció visszafogja a belső keresletet, így hátráltatja a gazdasági növekedést és a felhalmozódott (belső és külső) adósságok törlesztését. Közben Berlin a füle botját sem mozdítja a „német” euró politikai akadályokba nem ütköző belső felértékelésére a belföldi kiadások, a bérek és árak korábbinál gyorsabb emelésén keresztül.

Bőséges bizonyíték van arra, hogy az euróklubtagság fokozta egyes eurós országok külső gazdasági sokkokkal szembeni sebezhetőségét. Nemcsak az európeriféria Club Med tagjaira (Görögország, Spanyolország stb.) kell gondolni. Itt van például a korábbi éltanuló Finnország, amely Paul Krugman szerint ma „Európa új beteg gazdasága”. A finn GDP még 2016-ban is jóval a 2008-as szint alatt volt. Összehasonlítva ezt az elhúzódó gazdasági visszaesést Finnország egy korábbi, az 1990-es évtized elején bekövetkezett recessziójával (amikor az országnak még saját valutája volt), a The New York Times Nobel-díjas közgazdásza erre a következtetésre jut: „Fölöttébb nyilvánvaló, hogy Finnország jobban járt volna, ha nem vezeti be az eurót, és ezzel nem ölt magára kényszerzubbonyt”.

Úgy látom, hogy a megélénkült hazai vitákban fölöttébb fetisizálják az eurónak, illetve a valutauniónak a magyar gazdasági felzárkózásban és a „mag-Európához” való csatlakozásban játszott szerepét (ezzel bővebben foglalkoztam a Magyar Nemzet szeptember 17-i számában). Kicsit Palánkai Tibornál is kiérződik az „erurófetisizmus”. Kell-e egy jövőbeli monetáris, fiskális és politikai unióban az egységes valuta? Kell, de az – ideálisan – betetőzése lenne a regionális integrációs folyamatnak, nem pedig a kezdete, ahogy hibásan eddig történt. Ezért is használom szívesen a jelenlegi euróra „a kocsit kötötték a lovak elé” metaforát.

Összegzésként: Tagadhatatlanul van egy vaskos „német probléma” az euróövezetben. Én ezért nem érzek sok „szeretnivalót” a mostani félkész euróban. Ha német lennék, akkor viszont lelkesen tudnám szeretni és foggal-körömmel ragaszkodnék a status quóhoz. Sajnos van ilyen törekvés Berlinben a TINA (There is no alternative – Nincs jobb alternatíva) leple alatt. Örvendetes azonban, hogy az EU berkein belül is ma már nyíltan beszélnek a távlatilag fenntarthatatlan, a valutauniót létében veszélyeztető, német eredetű kereskedelmi egyensúly-hiányokról, valamint az euró szerepéről azok kialakulásában. Előbb vagy utóbb Berlinnek át kell lépnie saját árnyékán.

A cikket Dobozi István Világbank volt vezető közgazdásza írta.