Arcképek a tegnapokból | A női minotaurusz — Carola Cecília

Posted by

Bíró Kriszta régi idők olykor elfelejtett „színészné”-iről kutat fel régi történeteket, és olyan portrékat tár elénk, de olyanokat! Igen sokat mulattam rajtuk… (A szerk.)

>Bíró Kriszta |

>„Nagy hajtépés volt meg sűrű dialóg.”
(Molnár Ferenc: Az ibolya)

>Halcsontosak a bordagyilkos fűzők, kibuggyannak a keblek; a felkarok húsosak, izmosak. A mély dekoltázsokban művirágok, szerencsésebb esetben drágakövek virulnak. A hónaljakban meggyűlik a verejték, mindent parfőm borít, szagos ez az egész orfeum-univerzum. Az izzadság sárga nyomot hagy a szatén felsőruházaton. Csípős pezsgő-odor, szivarfüst és kaviárillat terjeng. Kábító orchidea-girlandok, a rossz lehelet ellen promincli-cukor. Zöldhajnalban vesznek levegőt, amikor az urak mámorosan fiakkert fogadnak, a hölgyek pedig szeparétól mocskos bájaikat hipermangános vízzel öblögetik a lavórban.

Ezen írás majdnem minden mondatának evvel a szóval kellene kezdődnie: állítólag. Ugyanis több hetes lelkes kutatásomnak mindössze annyi a tényszerű eredménye, hogy Carola Cecília valóban létezett, orfeumdíva volt, „chansonette”, primadonna, és „excentrique énekesnő”. A 19. század utolsó harmadának hírhedt alakja, aki a színpadon és a hétköznapokban is feltűnő jelenség volt. Kellemes biztosan nem. Inkább erőszakos és törtető, aki tíz élesre fent körömmel harcolta bele magát a hírnévbe és az anyagi jólétbe. De abban a világban, amelyben élnie adatott, nemigen volt más választása. Gondolom, lehetett valamiféle „élet-terve”. Hogy nem hagyja magát. És ez engem őszintén szólva elbűvöl. A „női minotaurusz” címet Tábori Kornél adományozta neki a Magyar Géniusz hasábjain 1903-ban. Szerinte Carola Cecília „több domíniumot evett meg Magyarországon, mint a börze, a kártya.” Egyáltalán, a vele kapcsolatos írások jelentős része a pénzről szól; arról a hol incselkedésbe, hol rosszindulatba burkolt irigységről, amivel a nyilvánosság figyelte minden lépését. És ő elégedetten tűrte, hogy figyeljék. Gondoskodott róla, hogy színpadon kívül is ő legyen a főszereplő. Eszközökben nem válogatott. Botrányok, verekedések, becsületsértési ügyek, perek, és rémült családjuk által gondnokság alá helyeztetett mágnások szegélyezték az útját.

Carola Cecília (Uher Ödön fotográfiája, 1896

Az interneten fellelhető adatok alapján 1867. szeptember 13-án született, de az évszámra rácáfol egyik bírósági ügyének – amiben kivételesen sértettként jelent meg – tudósítása (Pesti Napló, 1895. június 11.)

Az igazság kiderítésének során több rendbéli pikáns momentumok is felmerültek, amelyek a tárgyalás érdekességét nagyban növelték. Így a többek közt kiderült, hogy Carola Cecília, igazi nevén Fogel (sic!) Cecilia kisasszony még mindig huszonnyolc éves, még pedig a saját vallomása alapján. (…) két évvel ezelőtt, mikor Carola mint vádlott szerepelt, ugyancsak becsületsértési ügyben a járásbíróság előtt, hasonlóképpen huszonnyolc éves volt s igy két esztendő alatt nem öregedett egy másodperccel sem.”

Egy esztendővel korábban, ugyancsak a bíróság előtt mint tanú, így vallott a Pesti Hírlap alapján:

Akadozva beszél s mikor a korát mondja be, hangja majd felmondja a szolgálatot. Schönfeld dr. udvariasan cukrot kínál a primadonnának, ki egy kecses mozdulattal nagyot markol a skatulyából s aztán mosolyogva vágja ki a feleletet:
– Huszonhat éves vagyok, biró ur!

Különben pedig ugyanennyi év előtt Boroszló­ban született Vogel Cecíliának s csak a mióta »excentrique«, hívják »a fess Carolá«-nak.”

Mi lehetett a valódi neve? Wilhelmine Cecilie Klotild Augusta Vogel. Ez egy 1907-es válóperi végzésből tudható, tehát minden bizonnyal hiteles. Állítólag Breslauban született, ami akkor még a Monarchiához tartozott. Önmagát „kitett gyermeknek” titulálta, akit Breslau [ma: Wrocław] mellett egy búzatáblában találtak holmi vadászok. Pólyájára cetlit tűztek: „Carola Vogel a nevem”. Eddig még valamennyire hihető a történet, a továbbiak kevésbé. Hogy amikor a vadászok magukkal vitték a csecsemőt, egy asszony szaladt volna utánuk, aki aranyláncon kis amulettet adott a jószívű vadászoknak avval, ez is a kislányhoz tartozik. Ezt a legendát valószínűleg maga Carola gyártotta, hozzátéve, a nyaklánc azóta is a nyakában függ, soha le nem veszi. Vagy a felnőtt Carolának volt betegesen sovány nyaka, vagy a csecsemőnek irreálisan kövér.

Anyanyelve a német volt, amivel minden bizonnyal tökéletesen boldogult Pesten – eleinte. 1890-ben a lakosság 23,7 százaléka vallotta magát németnek a fővárosban, és a magyar ajkúak jelentős része szintén beszélt németül. De ahogyan egyre inkább nőtt a nemzeti érzemény a hazafiakban, úgy követelték egyre hangosabban a magyar szót az orfeumokban és varietékben. A Pesti Hírlap így ír 1895. augusztus 18-án, Ferenc József születésnapján:

„– Magyarul, magyarul! Ezt kiáltotta oda az este a Somossy-orfeumban a tomboló közönség a nem egészen ismeretlen Carola Cecilia kisasszonynak, mikor végnélküli német énekszámaival már betelt. A fess Carola pedig ugyancsak hozzálátott a »kis szekeres, nagy szekeres« nóta elcsicsergéséhez. A magyar szóra maga az orfeumi személyzet kapatta rá a mai publikumot; királyunk születésnapját ünnepelte ugyanis Somossy tábora s ez alkalomból az egész személyzet pompás uniformisba öltözött és haptákban elénekelte a Hymnust, majd pedig a Szózatot. Mindkettőt zajosan megtapsolták a jelenvoltak, kiknek jórésze együtt sóhajtotta nemzeti dalainkat az áhitatos karral. (…) Publikum volt bőven.”

Milyen volt a külseje? Egy Uher Ödön műtermében körülbelül 1896-ban készült fotográfián huncut tekintetű csinos fiatalasszony látható, elegáns ruhában, gondosan feltornyozott frizurával. Ő lenne a femme fatale, akiért öngyilkosságot követett el egy berlini gyógyszerész-tanonc? Aki úgymond kifosztotta Lazarevits Mihály bácskai földbirtokost, hogy az egy szál gatyában Amerikáig menekült a hitelezői elől? Akinek „flirtje” volt a walesi herceggel? Nos, valószínűleg a kisugárzása volt elragadó. A szemtelensége, a bátorsága. Az önállósága. Az összes többi nőtől való különbözősége, legyen az úriasszony vagy kokott. Nem tudom, valójában kit illet az elsőség abban, hogy nő létére feszes nadrágot viselt a színpadon. De Carola bizonyosan az élbolyban található. Voltaképpen legtöbb híres rolléjában férfiruhát hordott, kidomborítva erős nőiességét. Manapság ez nem tűnik sem szenzációnak, sem forradalmi cselekedetnek.

A Fővárosi Orfeum (a későbbi Operettszínház)

Abban az időben viszont mindenkinek arcába kergette a vért egy testhez álló nadrágban pózoló asszony. Minden porcikája, amit hétköznapi körülmények között bármelyik társadalmi osztályba tartozó nő gondosan eltakart, szemrevételezhetővé vált. A visszaemlékezések szerint Carolának fajsúlyos testméretei voltak. Dús kebel, „mint két kispárna”; dragonyos combok, finom apró lábak, szinte bokáig érő vörösesszőke hajzuhatag. A gyönyörvetes sörény egyébként egyszer teljesen kihullott:

Pesti Hírlap, 1892. március 5.

Első fővárosi ORPHEUM
Nagymezö-utca 17.

Ma ismét föllép Carola Cecília k. a., hoszszas hagymázbetegségéböl (tífuszból) való teljes fölgyógyulása után, az Artilleria rusticana nagy opera paródiában; zenéje Rosenzweigtól.”

Állítólag ettől fogva éjjel-nappal parókát hordott, ami nyilvánvalóan nem lehet igaz. De az időleges kopaszság is gyötrelmes lehetett számára, hiszen egyik legfőbb szexuális vonzerejétől fosztatott meg.

Milyen volt színpadon? Valószínűleg átütő. Biztos vagyok benne, hogy tudott énekelni, mégpedig jól. Lehengerlő, karcos humora lehetett – orfeumba nem sírni jártak a népek. Daljátékok, kuplék, operettek íródtak kifejezetten neki. Évtizedeken keresztül pusztán a nevével meg lehetett tölteni több száz fős termeket. Akkor is, amikor már nem volt kifejezetten fiatal. 1903 februárjában a Pesti Hírlap azt írja, hogy Carola tehetsége az idő előrehaladtával „megizmosodott”, „éneke művészibb” lett, bebizonyította, hogy „a varieté deszkáiról nemcsak lefelé, de fölfelé is vezet ut.” A „lefelé vezető út” a prostituálódást jelentheti, amikor már csak a test bocsáttatik áruba, egyéb becs híján.

Azon a börzén, ahol az ő részvényeit is jegyezték, nagyon magas volt az árfolyama. Azt a célt, amit ő tűzött maga elé, abban az időben majdnem kizárólag gazdag férfiak támogatásával lehetett elérni. A tökéletes homályba vesző pályakezdet valószínűleg szeparékban és hálószobákban bújhat meg, csak hát Carola esetében az erotikus vonzerő mellé tehetség párosult. Nem volt könnyű dolga, semmilyen értelemben. Minden este órákat töltött a színpadon, ez fizikailag is megterhelő. Táncolt, énekelt, hatszor-hétszer teljesen átöltözött, ami, tekintve az akkori öltözködési stílust, önmagában kimerítő. Éjjel egy-két óra körül, amikor befejezte a munkát, még vacsorázott, passzióból kocsit hajtott őrült tempóban az Andrássy úton az Opera és a Lizsé között, olykor biliárdozott – ha nem nyert, ripityára törte a dákót.

A fotográfia a századfor­duló táján készült a városli­geti Ősbudavárában. A fiáker bakján két hölgy ül: Ca­rola Cecília és Hédidédi, kö­zöttük egy cilinderes ifjú hajol előre: Krúdy Gyula. (Az Arcanum.hu gyűjtötte korabeli újságokból)

Hihetetlen mennyiségű alkoholt fogyasztott. Ha másnap próbája-fellépése volt, akkor is. Fogalmam sincs, vágyott-e társadalmi megbecsülésre, talán igen, de azt aztán nem kapott. 1896-ban tetemes összeget adományozott téli ruhára szegény sorsú gyerekeknek. A kultuszminiszter, Wlassics Gyula báró, nyílt levélben köszönte meg neki a gesztust. Ez a köszönetnyilvánítás kis híján Wlassics politikai karrierjébe került. Lapok tucatjai követelték lemondását, amiért nem titokban volt hálás az orfeumdívának. A pénzt persze elfogadhatónak találták, sőt. A Kakas Márton élclap így viccelődött: „Carola Cecilia — a mint Wlassics miniszter leveléből látjuk — felruházza a gyermekeket. A nagyokkal szemben fordított a taktikája.” Bartha Miklós, a Magyarország publicistája, az ügy kapcsán szabályosan lekurvázta: „Ez a Carola amolyan közös kincs egy cifrán felépített lebujban. A társasághoz tartozó férfiak tegeződnek vele a »mulató« zugában, de már az utcán nem köszönnek neki. A tisztességes nő inkább meghalna, mint hogy kezet fogjon vele.” Nincs nyoma annak, Carolát miként érintette a hecckampány. Örült neki, hogy megint vele vannak tele a lapok? Dühöngött, amiért nem kap elismerést a jótékonykodásért? Kiröhögte az álszenteket? Nyilván vastag bőrt növesztett magára, különben elviselhetetlen lett volna számára napvilágnál az élet. Adakozó kedve később sem hagyta el, ha például 1903-ban nem küld pénzt Berlinből az őt felfedező és sztároló Somossy Károly temetésére, el sem tudták volna hantolni a teljes nyomorban elholt orfeumkirályt.

Címkép: Somossy Károly: Orfeum

A KULTÚRAKIRAKAT

A folytatás és a teljes írás elolvasható a viszont.hu oldalon

%d bloggers like this: