Orbán miért nem tegezte vissza Putyint?

Posted by

Zöldi László
>Az újságírásnak két jellegzetessége van. Az egyik, hogy majd’ minden tévedésünket
nyilvánosan követjük el, a másik meg az, hogy mindenki tegez mindenkit. A másik nyilvános
szakmában, a politikában bonyolultabb a helyzet. Miniszterelnökünk moszkvai látogatásában
például meglepően nagy visszhangot keltett a sajtókonferencia egyik mozzanata.

Az orosz államelnök kétszer is letegezte Orbán Viktort, országunk első embere azonban
önözte. Az ötórás, négyszemközti tárgyaláson bizonyára tegezték egymást, de az újságírók
előtt miniszterelnökünk nem vállalta a túl szívélyes kapcsolatot. Talán a nyilvánosság itthoni
fórumain nem akart újabb támadási felületet kínálni a bírálóinak. Esetleg a sajtókonferencián
ocsúdott fel a hosszú asztal sokkjából, és az önözéssel viszonozta Putyin távolságtartó
szándékát. Az okot majd megírja a memoárjában, most a tegezés és magázás kultúrájára
összpontosítanék.

A csendőrpertu kifejezés ama korból származik, amikor a csendőrök azzal bizonyították a
felsőbbrendűségüket, hogy letegezték a szegény és kiszolgáltatott falusi embereket, akik nem
merték visszategezni őket. Csaknem harminc évig dolgoztam felsőoktatási intézményekben,
és azért nem tegeztem a diákokat, mert nem mertek volna visszategezni. A csendőrpertu
intézményét még akkor is utálom, ha az egyetemeken és főiskolákon kulturáltabban művelik,
mint a Horthy-korszakban művelték.

Aztán jött a digitális korszak, amidőn a kommentkultúrában általánossá vált a tegezés. Az
álneves trollok meghonosították az anti-csendőrpertut, gátlástalanul letegezték a nevesbloggereket. Innen már csak egy lépés a publicisztika (közírás) jellemző fogása. Nevüket
vállaló véleményformálók azzal fejezik ki megvetésüket a másik oldalon állók iránt, hogy
nyilvánosan tegezik le őket. Volna tehát miről töprengeni, ha valaki meg akarná írni a tegezés
művelődéstörténetét. Jómagam csupán egy adalékot fűznék hozzá.

A múlt század hetvenes éveiben ismertem meg Frank Jánost, az Élet és Irodalom
képzőművészeti kritikusát. Janó ötven körüli polgár volt, nagy tudással és feltűnő
zárkózottsággal. A fehér asztalnál azonban fölengedett, és elmesélte, hogy a negyvenes évek
első felében a bori munkatáborban sínylődött. Néhány hónapig közös priccsen feküdt Radnóti
Miklóssal. Egy elszólásából kiderült, hogy miközben egymás hajából szedték ki a poloskákat,
magázták egymást. Meglepődésemnek adtam hangot, mire ő így indokolta a
visszafogottságukat: „Nem mutattak be bennünket egymásnak.”

Médianapló, 2022. február 6.