Az elkövető kézikönyve

Posted by

(Részlet Jesse Hill könyvéből)>Ha azt kérdezzük az ügyféltől, hogy fél-e valakitől, vagy hogy a partnere kontrollálja-e, amit tesz vagy mond, azzal sokkal hatásosabban ébresztjük rá, mintha az erőszakról kérdeznénk. (EVAN STARK: COERCIVE CONTROL (Kényszerítő kontroll)
>Ragyogó szombat délután van Bella Vistában, a sydney-i Bibliaövezetben. Az itt élőknek van hitük, jómódban élnek, az utcák makulátlanok, a házak hatalmasak. Csak egy kupac háztartási eszköz
csúfítja el a gondosan nyírt gyepet az egyik ház előtt. Mint ahogy a hasonló elővárosokra jellemző, vannak jelei az életnek, de az utcán nincs senki sem.
Senki, kivéve egy vékony férfit túlméretezett trikóban, aki egy kocsi fölé hajol. Ahogy közelítek felé, integet. „A fiam eladja a kocsiját, így aztán kiveszem belőle a legértékesebb részt” – mondja Rob Sanasi, és diadalmasan a feje fölé emeli az eszközt, amellyel fizetni lehet az ausztrál autópályákon az útdíjat. Bemegyünk a házba, ahol egy magas, elegáns, szőke nőt és két huszonévest találunk a konyhában, a hétvégi programot tervezgetik. Ebben a házban lakik Rob, a felesége, Deb, és két felnőtt gyerekük.
Deb fölteszi a vizet forrni, Rob pedig előveszi a süteményeket, amelyek közül az egyikbe már beleharapott valaki. „Ó, milyen kedves – mondja –, valaki nagy kegyesen visszatette.” Deb kiszól a konyhából: „Az embernek így nem kell bűntudatot éreznie, amiért megevett egy egészet.”
Rob mosolyogva vonogatja a vállát. „Ez afféle családi szöveg nálunk.”
A gyerekek elköszönnek, kerül még sütemény és tea az asztalra.
Leülünk, hogy beszélgessünk Robról, Debről, meg a családon belüli bántalmazás történetéről.
Rob 2006-ban kezdi a történetet. Rossz idők jártak, a vállalkozása nem ment jól, és a családi élete is kezdett szétesni. „Debbel… szóval veszekedtünk, de inkább én, pedig úgy nézett ki, mintha mindketten veszekedtünk volna. Emlékszem, hajtottam az M2- esen, nagyon rossz napom volt. Egészen pontosan annyira, hogy azt gondoltam, ez lesz az utolsó napom.”
Rob, a buzgó keresztény arra gondolt, hogy egy fának hajt a kocsival. Aztán belehallgatott egy rádióműsorba, amelyben pap beszélt valami nagyobb gyülekezet előtt. „Valami olyasmit kérdezett, hogy szereted a gyerekeidet, én meg a kocsiban válaszoltam neki: hát persze.
És akkor azt is megkérdezte, hogy meg tudnék-e halni értük, mire én azt mondtam: igen. Végül így szólt: »Ez itt Ausztrália, és nem valószínű, hogy valaha is meg kellene halnod a gyerekeidért, de ha arra hajlandó lennél, akkor miért nem változol meg a kedvükért?« És amikor ezt meghallottam, elhatároztam, hogy segítséget kell kérnem.”
Deb megrázza a fejét: „Közbeszólhatok? Rob azért ment el a pszichológushoz, mert én dolgozni kezdtem. Nagyon erős volt a kontroll a kapcsolatunkban, de valójában egyikünk sem vette észre, hogy Rob mennyire irányít engem, egészen addig, amíg valami olyat nem tettem, amit nem tudott irányítani. Három héttel azután, hogy dolgozni kezdtem, Robnak idegösszeroppanása volt. Lefogyott tizenöt kilót, szorongásos és pánikrohamai voltak, rászokott a Xanaxra, és öngyilkossági gondolatok foglalkoztatták. Ezért döntött úgy, pszichológushoz fordul. Teljesen kivolt.”
Rob szó nélkül bólogat.
Elmondja, hogy az első alkalommal a tanácsadó egy sor kérdést tett föl neki. „Fölemeled a hangodat, kiabálsz, hajigálsz dolgokat, mindennek elmondod a feleségedet, káromkodsz, megütsz dolgokat – nem őt, hanem tárgyakat?”
Én mindenre csak bólogattam.
Akkor egy szekrényből elővett egy A4-es lapot, amire rá volt nyomtatva: „A bántalmazás ciklusai”. Ledobta az asztalra, és azt mondta:
„Tessék, ezt csinálod. Ezt hívjuk mi családon belüli erőszaknak.”
„Szóval ez volt az első terápiás ülés, és akkor azt mondta, vigyem haza a papírt, és beszéljem meg a feleségemmel. Mire én: Nem hinném, hogy ez túl jó ötlet!”
Rob nem alkalmazott fizikai erőszakot, de tipikus elkövetőként viselkedett: állandóan kritizálta és piszkálta a feleségét, megpróbálta megakadályozni, hogy a nő elmenjen dolgozni, megnehezítette számára, hogy találkozzon a családjával és a barátaival, és teljes mértékig kézben tartotta a bankszámláját. A piszkálás és a kritizálás nem volt mindig nyílt, néha humoros formában adta elő a Debet becsmérlő szövegeit. Az üzenet azonban mindig ugyanaz volt: Ő fontosabb, mint a nő, aki azért van, hogy a férjét kiszolgálja.
Az egyetlen dolog, ami nem volt tipikus Rob viselkedésében, hogy minden külső kényszer nélkül keresett fel pszichológust.
Először nem mutatta meg otthon a papírt. „Aztán egyszer csak úgy gondoltam, hogy ó, hát csak úgy lazán kiteszem az asztalra. De amikor beszélni kezdtünk róla, minden sokkal rosszabb lett. Mert Deb rájött, hogy miről is van szó. Mintha lehullt volna a hályog a szemünkről – mindkettőnknek.”
Megkérdezem Debet, milyen volt neki, amikor meglátta azt a bizonyos papírt: „Szó szerint emlékszem, mit mondott Rob. »A mi kapcsolatunkban családon belüli erőszak folyik, azt a fajta erőszakot, amit én alkalmazok, lelki bántalmazásnak hívják, ami azt jelenti, hogy nem ököllel verlek, hanem az érzelmeimmel, hogy irányítani tudjalak.«”
Debet megrázta a dolog. Az ő értelmezésében a családon belüli erőszak az, „amikor a pasi péntek este lemegy a kocsmába, aztán hazaérve megveri a feleségét (…) ahonnan én jöttem, ott ilyesmi nem fordul elő.” (Mint ahogy Deb azóta rájött, nem ő volt az egyetlen ilyen a környéken. Később elmesélte, hogy azok a háztartási eszközök, amiket akkor a füvön kirakva láttam, azok a szomszédasszonyé, aki kitette, mielőtt elmenekült erőszakos férjétől.)
Most, közel tíz év és sok intenzív tanácsadói ülés után Rob és Deb boldog házasságban élnek, és mindketten maguk is tanácsadással foglalkoznak, áldozatoknak és elkövetőknek segítenek. Deb magánpraxist folytat, Rob nem ennyire hivatalosan, de ő is tanácsokat ad bántalmazó férfiaknak, akik segítségért fordulnak hozzá.
Deb elmondja, hogy van egy dolog, ami igen figyelemreméltó az elkövetőknél: olyan, mintha a családon belüli bántalmazásnak mindnyájan ugyanazt a kézikönyvét tanulmányozták volna. „Ugyanaz a
taktikájuk. Például nem azt mondják, nem akarom, hogy találkozz a barátaiddal, hogy legyenek hobbijaid, vagy hogy a szüleidhez járj, hanem egyszerűen csak megnehezítik mindezt. Ilyenekkel: Minek akarsz velük találkozni? Nem hiszem, hogy hozzád valók. És akkor a végén a nő túl bonyolultnak és nehéznek találja az egészet, ráadásul nem akar veszekedni sem. Így kezdődik… és az ember világa lassan beszűkül. Ha minden esetben az elkövető a fő hivatkozási forrásod, akkor az egész olyan, mint valami kultusz, mert lényegében tőle származik minden információd. Olyan, mintha valamennyien ugyanabba a bántalmazást tanító iskolába járnának. Mind ugyanazt csinálják.”
Az 1980-as évek elején a kutatók egy rendkívüli dologra figyeltek föl: nemcsak az áldozatok történetei voltak döbbenetesen egyformák, de hasonlítottak egy velük látszólag semmi közös vonást nem viselő csoport beszámolóihoz: a fogolycsere útján kiszabadult hadifoglyokéihoz. Talán különös a családon belüli erőszakról szóló könyvet a hidegháború idejéből származó történettel kezdeni, de valójában innen eredeztethető a családon belüli erőszakról alkotott mai felfogásunk: egy kisvárosból Észak- és Dél-Korea határán.
*

Amerikai katonák a koreai háború végén

1953. szeptember 24-én hivatalosan véget ért a koreai háború, és életbe lépett a Big Switch hadművelet. A szovjet teherautók nyitott platóján huszonhárom amerikai hadifoglyot szállítottak Panmindzsonba, az egyik fogolycsere-táborba. A táborban már hónapok óta forrt a dühtől a hangulat, ahogy az amerikai hadifoglyok tértek vissza Észak-Koreából, és iszonyatos kegyetlenségekről számoltak be. Aznap azonban, ahogy a teherautók közelebb értek, az amerikai megfigyelők azt látták, hogy ezek a foglyok valahogy mások. Le
voltak barnulva, látszott, hogy egészségesek, kék színű, bélelt, kínai uniformist viseltek, rajta Pablo Picasso békegalambjával.
Amikor megálltak a teherautók, a foglyok kacagva ráztak kezet fogvatartóikkal. „Majd találkozunk Peipingben (Peking régi angol neve), öregem” – mondta egyikük, ahogy másztak le a teherautóról. A fogadásukra kisereglett megdöbbent emberek felé fordulva a hadifoglyok összeszorított ököllel azt kiáltották: „Holnapra a nemzetközi szovjet egyesíti az emberi fajt!” Aztán ahelyett, hogy a honfitársaikhoz mentek volna, megfordultak, és dezertáltak a kommunista Kínába.
Ezek a döbbenetes fogolyszökések csak a jéghegy csúcsát képezték. Az észak-koreai táborokban az amerikai hadifoglyok valami példátlan módon működtek együtt az ellenséggel. Nemcsak jelentettek a társaikról, hanem százával tettek hamis tanúvallomást, letagadták a kegyetlenkedéseket, a rádióban fennen dicsőítették a kommunizmus erényeit, és elítélték a nyugati kapitalizmust. Mindaddig
példátlan volt, hogy fogságba esett katonák így elárulják a hazájukat.
Amerika számára ez a történet lázálom volt. Mi vehette rá az embereiket arra, hogy az ördögi hitre térjenek? Dühödt riportokban számoltak be az újságok arról, hogyan varázsolták el a kommunisták
az amerikai hadifoglyokat egy új, kifinomult fegyverrel, amit „agymosásnak” neveztek. Ez olyan agykontroll-módszer, amelynek alkalmazása során az emberi agyból üres tábla lesz, ahová új gondolatokat, emlékeket, hiedelmeket lehet bevésni. Ez nem valami szélsőséges összeesküvés-elmélet volt, hanem még magas kormányhivatalnokok is komolyan hittek benne, többek közt a CIA főnöke. Az 1950-es évek végén már szinte hisztéria alakult ki az agymosással kapcsolatban.
Albert Bidermant, az amerikai légierő társadalomtudósát mindez nem győzte meg. Úgy vélte, az „agymosás” mint fogalom inkább a propaganda, semmint a tudomány része. Amikor Washingtonban
csúcsra járt a paranoia, a légierő megbízta Bidermant, hogy fedje fel, miért működött együtt annyi jól kiképzett amerikai repülőtiszt a kommunistákkal.
Miután Biderman számos interjút készített a hazatért hadifoglyokkal, gyanúját beigazolva látta: együttműködésüket nem valami ezoterikus új technika révén nyerték meg, hanem az észak-koreai
táborokat vezető kínai kommunisták a kényszerítő kontroll évszázados módszereit alkalmazták. Ezek „elsősorban egyszerű, közérthető módszerek az egyén fizikai és erkölcsi erejének megtörésére.”1
Semmi új sincs bennük, csak épp háborúban nem alkalmazta eddig senki. Ezért érte olyan felkészületlenül az amerikai katonákat, ezért nem tudtak neki ellenállni.
Biderman szerint a kényszerítő kontroll három dologra épít: a függőségre, a tehetetlenségre és a rettegésre. Ezek elérésére a fogvatartók nyolc technikát alkalmaztak: elszigetelés, az érzékelés
kisajátítása, tehetetlenség és kimerültség előidézése, szorongás és kétségbeesés keltése, a büntetés és jutalmazás váltogatása, a mindenhatóság demonstrálása, lenézés, valamint a lényegtelen dolgok
szigorú megkövetelése módszerét. Biderman táblázata az erőszakról rámutat, hogy az első látásra elszigeteltnek tűnő kegyetlenkedések valójában bonyolult kapcsolatban állnak egymással. A kényszerítő kontroll a maga teljességében csak akkor tárul fel, amikor ezeket a cselekedeteket együtt szemléljük.
Biderman táblázatában nem szerepel a fizikai bántalmazás. Bár gyakran alkalmazták, a tényleges erőszak nem volt „sem szükséges, sem különösen hatékony módszer” ahhoz, hogy a foglyok együttműködjenek fogvatartóikkal. A képzettebb és tapasztaltabb kihallgatók kerülték. Elég volt elültetni a foglyokban az erőszaktól való félelmet. Ezt „fenyegetéssel, és annak sugalmazásával érték el, hogy drasztikus dolgokra is készen állnak”. A kínai kommunisták, ellentétben a németekkel vagy a japánokkal, nem akartak brutálisan fellépni a rabokkal, sem halálra dolgoztatni őket. Csupán a szívüket és az eszüket akarták irányítani.
Az emberek hitetlenkedve fogadták Biderman kutatási eredményeit. Valóban ennyire könnyen lehet manipulálni az embereket? Biztos benne, hogy nincs valami olyan, amit nem derített fel?
Biderman azonban biztos volt a dolgában: „A kommunizmusnak egyik aspektusa sem mutatja meg pontosabban, hogy milyen kevéssé tiszteli az igazságot és az egyént – írja –, mint az a tény, hogy
ezekhez a technikákhoz folyamodik.” A kényszerítő kontroll nem csak a kommunisták találmánya volt, 2002-ben amerikai katonai kiképzők Guantanamón Biderman táblázatát használták a vallatók kiképzéséhez. A börtön ezekről az „elnyomó technikákról” híresült el: alvásmegvonás, folyamatos kényszer és egyéb hatások alkalmazása. Érdekes, hogy az amerikai hadsereg nem vette figyelembe, hogy ezekkel a technikákkal eredetileg hamis vallomásokat akartak kicsikarni. Guantanamón 2005-ig alkalmazták a kényszerítőtechnikákat foglyok egy kis csoportjánál, ekkor a Kongresszus betiltotta őket. (Scott Shane: „U.S. interrogators were taught Chinese coercion techniques.” The New York Times, 2008. július 2.)…

(További részletek Jess Hill: Mert kihozod belőlem az állatot című könyvében)