Titkok és titkok: Hogy lesz az ember katona Izraelben?

Posted by
Gábriel Hoffman
>Három hónappal ezelőtt hivatalos levelet hozott a postás. Állította, hogy a nevemre szól, és kérte, írjam alá. Mivel nem tudtam olvasni (héberül), hittem neki, és aláírtam. Izgatott voltam, mert alig két hónapot töltöttem az országban, és még senkitől nem kaptam levelet. Gondoltam, a kormány, vagy valamelyik hivatalos szerv így akarja kifejezni köszönetét, hogy a hazámba emigráltam. Reméltem, hogy pénzjutalmat is kapok, egy csekket, de legalább gratulációt a miniszterelnöktől.
Kicsengettem a szomszédomat az ágyból, idegesen kértem, olvassa el, és fordítsa le nekem a levelet. Ő szemtelenül az apám egyik testrészét emlegette, és az orromra csapta az ajtót, így hát hatéves fiamhoz fordultam, segítsen. A gyerek közömbös arccal közölte velem a levél tartalmát: a hadügyminisztérium két nap múlva reggel hatkor várja a megjelenésemet a megadott címen. Se köszönet, se üdvözlet, se pá, se puszi, csak egy hideg, rideg értesítés. Ja, meg még annyi, hogy ne tervezzek semmilyen programot magamnak a következő három hónapra.
Megköszöntem a fiamnak a segítséget, és megígértem, hamarosan megtanulom az anyanyelvét. Elvégre rokonok vagyunk, nekem is kell egy példakép, akire felnézhetek. Lezseren bólintott, megveregette a vállamat, és csak annyit mondott: „Ne dumálj, menj és védd meg a hazát!”
Akkor kezdtem gyanút fogni, hogy ezek nem üdvözölni vagy gratulálni akarnak, hanem uniformisban látni. Volt két napom, hogy megbéküljek a gondolattal, de már másnap úgy éreztem, én leszek az ország védelmének egyik tartó oszlopa. Büszke voltam a vezérkarra, hiszen végre felfogták, milyen nagy szüksége van az országnak a jelenlétemre a haderőnél. Azzal együtt, hogy már elmúltam harminchat éves.
Két nappal később és két órával a megadott időpont előtt megérkeztem taxival a megadott címre. A pontosság nagyon fontos dolog, főleg ha generális akar lenni az ember. Tehát ott álltam a zárt kapu előtt – egyedül. Álmos voltam, mert már este elkezdtem lelkileg felkészülni erre a nagy napra, és alig aludtam. Valami közbejöhetett a generálisoknak, mert nem várt senki. Azt hittem, kitört a háború, és elfelejtettek értesíteni.
De három óra elteltével mégis megjelent a portás gyűrött uniformisában. Nyújtózkodott és ásított, majd kinyitotta a kaput. Megtudtam tőle, hogy nincs háború, és azt is, hogy nem aludt el, mert ő mindig ilyenkor kel. A többiek szoktak néha késni, és ma néha van – mondta, azért én csak nyugodtan fogaljak helyet a földön, az udvaron.
Foglaltam. Kilencig.
Utána felkeltem. Pihenni.
Tízre megtelt az udvar több száz generálisjelölttel. Nagy volt a zűrzavar, több nyelven nem értettem egy szót sem. Miután felálltam, azonnal négyen ültek a helyemre. Ekkor már komolyan kezdtem kételkedni abban, hogy valaha generális lesz belőlem. Túl sok a jelentkező, mind fiatalok, az én korosztályom alig képviseltette magát. Éhes lettem, fáradt és csalódott. És melegem volt. Tíz óra körül már égetett a nap, és mivel unatkoztam, no meg amúgy sem volt más dolgom, elkezdtem izzadni. Mert persze árnyékot elfelejtettek kiosztani. Ekkorra már a szolidaritás első jelei mutatkoztak a társaságon, tudniillik mindannyian együtt izzadtunk. Csak még a ritmus hiányzott, mert nem egyszerre büdösödtünk. Mellettem például egy testesebb sorstársam, aki épp rám támaszkodott, olyan büdös volt, hogy szédülni kezdtem. Stréber!
Még el sem kezdtük a kiképzést, és már túl akart teljesíteni.
Tizenegy órakor megjelent néhány fiatal tiszt, és az ordítástól eltorzult arccal, de előzékenyen felkértek bennünket, álljunk sorba. Én már ott voltam, hiszen előttem és mögöttem is állt valaki. Sőt, jobbról és balról is befalaztak. Elhatároztam, hogy ott maradok, ahol vagyok. Álljanak a többiek, ahova akarnak. A szolidaritás egyre erősödött köztünk, mert mindenki ugyanazt tette, amit én. Ott maradt, ahol volt. Tizenkettőre viszont megtörtek minket, már egy hosszú sort alkottunk, aminek a közepén ájuldozni kezdtem a melegtől. Én, a nép fia, ott álltam a sorban, a hőségtől fantáziáltam, és csak az előttem meg a mögöttem lévők jóvoltából teljesítettem az első feladatomat. Olyan szorosan tartottak, hogy nem tudtam összeesni.
Étel- és folyadékmentesen haladt a sor előre, míg bejutottunk az épületbe. Egy nagy teremben, hosszú asztaloknál katonalányok ültek.
Előttük székek, ahová sorban leültettek bennünket. A száznyolcvanhárom kérdést három nyelven tette fel nekem egy csinos katonalány. Én, négy nyelven válaszoltam, mert kettőt a fáradtságtól elfelejtettem. Hogy héberül nem tudtam, fel se tűnt neki, elvégre egy intelligens nép egy szabad országban úgy beszél, ahogy akar. Vagy ahogy tud.
A beszélgetés után vizet kértem. Nagylelkűen zuhanyt kaptam. Tudniillik, a következő teremben a vetkőző volt, ahonnan a zuhanyzóba vezettek minket. Ittunk, és közben lemostuk magunkról civil mivoltunkat. Mindannyian. Sorban. Meztelenül. És sorban vonultunk be, ugyancsak meztelenül, a következő terembe. Ott orvosok vártak ránk, akik megvizsgálták, mink van, mekkora, kóser-e, és egészséges testen lóg-e. Az én orvosom egy nő volt. Ha nem lettem volna olyan nyomott a melegtől és az éhségtől, még szégyelltem volna is magam. Ekkor már ügyeltem arra, ne nagyon dörzsölődjön hozzám a sorban a mögöttem lévő. Mert még mindig meztelenek voltunk.
A következő teremben kiosztották az uniformist. A bakanccsal akadt egy kis problémám. Mivel sem héberül, sem finnül nem tudtam megmondani, hányas lábon élek, két számmal nagyobb lábbelit kaptam. Na de még mindig jobb volt, mint ha két számmal kisebbet kaptam volna. Gondoltam, majd csak akad valaki a nagy tömegben, akivel elcserélhetem. Éjjel. Ha még megélem. Mert halálosan fáradt voltam. Délután négykor. Az utolsó helyiség következett, ahol már csak a huszonöt kilós hátizsákba csomagolt felszerelést és a géppisztolyt kellett volna a vállamra venni. De nem volt erőm.
Kétméteres, új, ukrán barátom viszont segített. Hátára kapta a felszerelésemet, a puskámat és a testemmel együtt kivitt, majd bedobott bennünket a teherautóba, ahol rögtön el is aludtam. Sötét volt és hideg, amikor akárhova megérkeztünk. Miután a többiek leszálltak rólam és a teherautóról, én is kimásztam és körülnéztem. Nem láttam semmit, kivéve egy pár sátrat. És homokot. Meg mertem volna esküdni, hogy nem Tel-Avivban vagyok.
Ott álltunk körülbelül negyvenen, és a sakáloknál hangosabban csak egy fiatal tiszt ordított. Nem értettem, mit akar velünk közölni, de mint kiderült, nem csak én nem értettem. Negyvenfős csoportunk tagjai huszonegy különböző országból származtak, és a társaság több mint fele velem egyenrangú héber analfabéta volt. Mellettem állt, mert én a földön ültem, egy magyar fiatalember, aki felfelé rángatott. Így adta tudtomra, hogy jobb lenne állni, amikor a tiszt beszél hozzánk. Saját bevallása szerint már negyvenhárom szót tudott héberül, így átvette a tolmács szerepét. Ám mivel a jobb és a bal szavakat még nem tanulta meg, összeütköztem egypárszor a mellettem lévő mexikói katonajelölttel. Rögtön és helyben azt tanácsoltam neki, gyorsan tanulja meg a jobbot és a balt, különben bajban leszünk.
Miután a felszerelésünket elhelyeztük a sátorban, és az ágyunkat is megtekinthettük, kaptunk vacsorát. Állva, mint a lovak, elfogyasztottuk a finomabbnál finomabb pitákat pitával. Majd elkezdtünk futni. Gyalog. Hat kilométert. Rövid ájulásokkal megszakítva. Így reggel négyre már vissza is értük a bázisra. Én négykézláb. Negyedóra lazítás után a tisztünk megengedte, hogy hatig kómába és az ágyunkba essünk. Nekem már nem volt erőm felmászni, így hát mellette ájultam el.
Reggel hatkor megérkeztek a tisztek, és rendkívül finoman kirugdostak bennünket a sátorból. Egy német és egy mongol fekve maradt, ezért az orvos javaslatára hazaküldték őket. Én, dülöngélve bár, de ott álltam a többiek mellett. Míg az egyik tiszt a napi programot ismertette, én állva aludtam egy kicsit. Evés helyett is. A többiek viszont meggyőztek, hogy nagyon jó volt a reggeli. Mielőtt elkezdték volna a kiképzésünket a WC-takarításban, futottunk gyorsan két órát, nehogy ellustuljunk. Tunéziai társam elmagyarázta nekem arabul, hogy a WC-takarításhoz lélek kell, és a pozitív hozzáállás nagyon fontos, én viszont csökönyösen állítottam románul, hogy a lelki állapotom nagyon nincsen rendben, amikor könyékig turkálok a szaros kagylóban. Nemsokára rájöttem, van valami igazság abban, amit mond. A WC-konténerben hűvösebb volt, mint kint a napon, nem voltunk a kiképző tisztünk szeme előtt, és csak a bűz, meg a legyek zavartak meg kicsit az alvásban.
Tíz órára olyan kipihent lettem, hogy csak kétszer estem össze a délelőtti öt kilométeres gyaloglásban. Teljes felszereléssel. A negyvenöt fokos melegben. Egy hordággyal a vállamon. És benne egy tiszt. Az ebéd fenséges lett volna. Ha a homok nem csikorog a fogunk közt. A víz olyan istenien langyos volt, hogy helyesítette a teát. A kávé viszont olyan hideg és gyenge, hogy helyesítette a vizet. Egyórás pihenés után, amit egy sátorban töltöttük, kellemesen, a legyekkel, kezdődött az elméleti kiképzés egy másik sátorban és új legyekkel.
Egy szót sem értettem. Viszont megtanultam nyitott szemmel aludni. Utána futottunk még egy kört, tíz kilométert, lőttünk egy kicsit, majd újra elájultam. Én a második vödör víz után felkeltem, de az amerikai, a holland és az indiai nem. Az orvos tanácsára őket is hazaküldték.
Még most sem tudom, miért nem maradtam fekve, de valószínű, hogy a haza védelme fontosabb volt számomra, mint a kényelmem. Azonkívül szégyelltem volna bevallani a fiamnak, hogy alkalmatlan vagyok a katonaságra. Estére javultak a viszonyok. Vacsorára finom pitát kaptunk homokba mártott pitával, és a rothadt paradicsomot csak a penészes paprika tudta felülmúlni. A hat kilométeres éjjeli gyaloglást néha a kiképző tisztek zavarták meg, akik – érthetetlen okokból -lövöldözni kezdtek ránk. Kúszva érkeztünk vissza a bázisra, és még bocsánatot se kértek.
Három sorstársunk elveszett valahol a sivatagban, de állítólag később látták őket egy haifai diszkóban. Minket viszont beosztottak őrségre. Nekem jutott a munícióraktár. A hosszú, keskeny épület a bázis szélén helyezkedett el, és drótkerítéssel volt körülvéve. Éjféltől hajnal négyig kellett őriznem csőre töltött fegyverrel. Három nyelven figyelmeztettek, legyek különösen éber, mert a beduinok már többször is megpróbáltak muníciót lopni. Épp nagyon éberen estem egyik ájulásból a másikba, nyitott szemmel, természetesen, mikor zajt hallottam a homokbuckák közt. Megérkeztek a beduinok, és beduinul suttogtak. Nem is tudtam, hogy tudok beduinul, mert megértettem minden szavukat. Közelebb kúsztam, és láttam, terepjáróval jöttek. Három púpos tevével. Úgy megijedtem, hogy elbújtam.
De hallottam, amint az egyik beduin odaszól a másiknak, tegyen vissza két rakétát, mert csak hármat rendeltek tőlük. Románul.
Tehát a beduinok tudtak románul. És én mégsem tudtam beduinul. Nem mintha olyan fontos lett volna, hogy tudok-e beduinul vagy sem, félálomban mégis ezen morfondíroztam. Hajnali négykor kipihenten mentem lefeküdni, és másnap friss erővel folytattam a kiképzést. Az éjjeli lopás nem tűnt fel senkinek addig, amíg ki nem derült, hogy a jeruzsálemi nemzeti bank páncéltermét ezekkel a rakétákkal robbantották ki.
Ez már egy félével később volt, a beduin tetteseket pedig máig nem fogták el. További speciális kiképzésem oly annyira titkos, hogy csak holnap mesélem el.
– Én még csak arra lennék kíváncsi, vajon hol tanultak meg ezek a beduinok románul