„Sokunk életének a fele megy jelképesen a lecsóba”

Posted by

>Requiem egy épületért és még sokkal többért

>Saly Noémi

>„Kedves Mind,
Ráday Mihály halott.
Ha élne, és ereje teljében lenne, most ő állna itt, és mennydörgése elhallatszana nem csak a Vár összes tornyáig, erkélyéig és kazamatájáig, de nagyjából a Kárpát-medence minden szögletébe. Nem tudom se helyettesíteni, se pótolni őt, nem is próbálom. De nem téveszthetjük szem elől, amire tanított: hogy meg kell szólalni, ha baj van. Persze minél többen tesszük, annál jobb. Én most nem is a civilek, a városvédők, a budapestiek vagy bárki más nevében szólok, csak a magaméban.

Budai polgár vagyok, az őseim egy része az 1880-as évek óta itt lakott a kerületben, mások a túlparton, de úgy 150 éve mind ebben a városban. Volt köztük morva pallér, aki a Lánchidat építette; evangélikus tót molnárok ivadéka, aki a városligeti korcsolyacsarnokot, az ő fia meg a Széchenyi fürdőt; szász ácsmester, akinek fél Budapest tetőit köszönhetjük; késesmester, aki a feleségével megalapította Terézváros első kisdedóvóját; szabadkőműves jogász, aki sikerrel harcolt a budai helyiérdekű vasútért; és a főváros leghosszabb ideig szolgáló rendőrtisztje, 47 évig, 1873-tól 1920-ig, katolikus magyar nemes, zsidó feleséggel, öt szép szál fiúval.
Minden van tehát, mint a bucsuba’, de ebben a sokféleségben van két közös pont. Az egyik, hogy kivétel nélkül mind törvénytisztelő, istenfélő és ‒ ha tudtak magyarul, ha nem ‒ hazaszerető magyarnak vallották magukat. A másik pedig az a főszabály, amelyet én 13 évesen, egy jól irányzott mondat formájában örököltem meg, kezemben nagyika aranyszélű zserbós tányérjával: „Polgár, fiam, az az ember, aki hozzárak a világhoz”.
Többször elmondtam már ezt, de nem lehet elégszer. Mert megesik a történelemben, hogy olyanok dirigálnak, akik ezt az axiómát nem ismerik. Akik azzal is rombolnak, ha építenek, akik nem képesek rombolás nélkül építeni, akiknek az építés csak ürügy, alkalom saját vagyonuk és hatalmuk növelésére, és akkor is elvesznek, amikor úgy tesznek, mintha adnának.
Az én nemzedékem ‒ felmenőinket is figyelembe véve ‒ személyes érintettje a 48-as forradalomnak, szabadságharcnak, megtorlásnak; kiegyezésnek, gazdasági válságnak, világháborúnak; proletárdiktatúrának, spanyolnáthának, Trianonnak; újabb világháborúnak, holokausztnak, Gulágnak; a Rákosi-korszaknak, 56-nak, az „emberarcú szocializmusnak”, a rendszerváltásnak, összes áldásos és átkos következményével, és most a covidnak, a világ újabb szétesésének fenyegetésével súlyosbítva.
Mit lehetett elvenni tőlük, tőlünk? El lehetett venni a személyes szabadságot, az asszonyoktól az urukat, a fiukat. Az apámat, a bátyámat. Sokaktól el a szülőföldet. El a vagyont, a személyes javakat, birtokot, házat, boltot.
Mi most itt egy házért mondunk rekviemet, de mindenki tudja: ennél sokkal többről van szó. El van véve a budai polgároktól a jog, hogy beleszólhassanak a saját közvetlen környezetük alakulásának mikéntjébe. El van véve az a joguk, hogy szabadon és biztonságosan megközelíthessék saját otthonukat. El van véve a joguk attól, hogy parkolhassanak a saját utcájukban, hogy ne legyenek kitéve tűrhetetlen por- és zajterhelésnek, hogy a gyerekeik óvodájának legyen udvara, ablaka. És el van véve az a joguk is, hogy a saját önkormányzatuk a védelmébe vehesse őket.
El van véve Budapesttől is a jog, hogy a város egyik legszentebb, legszimbolikusabb pontján tervezett építkezések dolgában legalább tárgyalópartner lehessen. El van véve a jog, hogy épületeit, városképét, lakóit megvédje. El van véve a jog, hogy nemet mondjon legjelentősebb kulturális intézményeink elűzésére, nemet egy értelmetlen, pöffeszkedő kormányzati negyedre meg a vele várható kezelhetetlen közlekedési helyzetre. (Ennek látszólag csak egy kis szelete, hogy erre a sarokra konferenciaközpontot akarnak építeni.)
És az országtól el vannak véve azok a hatóságok és hivatalok, ahol érvényes és tartós jogszabályok alapján szakemberek mondhattak nemet kártékony és mohó tervekre. El vannak véve azok a jogszabályok is, és el vannak némítva azok a szakemberek, akik ezt korábban megtették. Mindezek helyett ma háromezer „kiemelt beruházás” van folyamatban, ami azt jelenti, hogy háromezer nagy beruházás jogtalan, törvénytelen. Ha nem lennének azok, nem kellett volna rendeletekkel kiemelni őket minden törvény hatálya alól.
Ezt a helyzetet testesíti meg ez a romhalmaz, Jánossy György és Laczkovics László bontás alatt álló háza. A szocializmus korszakának magyar építészete megy itt a lecsóba, tekintet nélkül a ház építészeti és az építészek művészi és emberi erényeire. Tekintet nélkül arra, hogy alkalmasint nem egy politikai rendszer kiszolgálóiként, hanem éppen annak ellenében tették a dolgukat, tartottak lépést Európával. Mert volt, van is, amit nem lehet elvenni. Agyat, hitet, szívet, gerincet.
Sokunk életének a fele megy jelképesen a lecsóba, miközben a változó szélirányoktól függetlenül tettük a dolgunkat, és azok voltunk, amik: polgárok. De erről ettől se, ezután se fogunk leszokni.
Építészek, akik itt vagytok: a mestereitek is mennek a lecsóba, azok, akik arra tanítottak, hogy tiszteljétek a környezetet, ahová a házatok kerül, az anyagokat, amelyekből építitek, az embereket, akik majd használni fogják, és még sok minden mást, amit csak ti tudtok. Tiszteld apádat és anyádat. A mesterek meggyalázása az apák és anyák meggyalázása.
Hogy ebből mennyi a mi szégyenünk, azt mindenki maga tudja. Megtett-e mindent, amit megtehetett, hogy ez ne így legyen. Én biztosan nem, és restellem is. De most legalább elmondtam ezt a beszédet. Köszönöm, hogy meghallgattátok.”

Saly Noémi író, helytörténész, muzeológus