Profán bucsú Andorai Pétertől (2 éve halt meg)

Posted by

Szegő András

>Kitalálom ezt a hülyeséget az ágy szélén ülve. Péter! Ha lement a vizit, itt hagyjuk ezt az egész hóbelevancot! Az intenzív osztályt, az infúziókat, a gyógyszereket, a mozdulatlan fekvést, a túlfűtött szobát, a szürke plafon bámulását. Kiszökünk innen. Kilógunk, és csavargunk egyet, a Pozsonyi út környékén. Betérünk néhány szakadt kocsmába, és iszunk hűs bort – jó, te fröccsöt is…-, csajozunk a parkban sétáló lányok között, hátha néhány, aki neked nem tetszik, leesik nekem is, benézünk néhány kockás-terítős étkezdébe, ahol van töltött káposzta, túró gombóc, bableves, grenadírmars, bevágunk néhány gombóc fagyit, beugrunk a videotékába, kölcsönzünk valami jó régi piff-puff filmet, leülünk a Duna partra, csinálsz néhány skiccet a ködös, téli Margit szigetről. Közben pedig mesélsz. Mesélsz apukád oly tragikusan eltékozolta életéről, tehetségéről, a kecskeméti évekről, amikor pályakezdőként boldognak érezted magadat, a disszidálásodról Amerikába, az álmok világába, ahova Oscar díj reményében mentél ki, majd egy év múlva hazajöttél, mert nem lehet darált mákot kapni, és hogy egyen így az ember mákos tésztát?! Mesélsz gyermekkorod hőseiről, a koltos kovbojokról, mesélsz a hamburgi roppant kikötőről, ahol a Simon mágust forgattad, a nagy keleti bölcsek tanításai kapcsán a sorsról, a világmindenségről, a kozmosz, és a lélek világáról… Mintha közben te-magad is Buddhává, nagy tanítóvá váltál volna az évek során!
Az álmok, hitek, eszmék, ábrándok ködlovagjaként akár valami csudaszép Krúdy novellából léptél volna ki, és lettél a magyar film – szerintem – legnagyobb színésze, akihez a világon is legfeljebb csak Marcello fogható. Az az eszköztelenség, póztalanság, átlényegültség, közvetlenség, és mindent átható lélekben rejlő titokzatosság. A groteszkség, és szívbe maróság egyszerre. Kilógunk innen az intenzívről!
De ez most nem Buddha arc! Ez most csontos, szikár, kemény arc, misztikus ritka szakáll, elgyötört test, kék, már mindent tudó két szem, mint egy ótestamentumi prófétáé. Egyszerre a pörös, és a megnyugvó. Egy átsuhanó mosoly. Igen, volt valamikor olyan is, de most a nagy csatádat vívod. Látom, fárad. Elköszönünk. Összeér a kezünk, összeér a tekintetünk, a halvány mosolyunk. Igen, a hideg fröccs! Az ajtóból már nem akarok, tudok, merek visszanézni. Én tudom, Ő mit tud, sejt az egészből? Nem sejti? Vagy mindent tud? Esetleg már túl van mindenen? Reggel Petya, a fia hív. Igen… éjszaka… Kedvenc filmjelenetében énekelte: „Messze túl a kékhegyen…” Nagyon messze???