Az infláció és a hüvelykujj szabály

Posted by
Békesi László
>A tartósan magas infláció okai, következményei, csökkentésének lehetőségei – különösen a kormány ár intézkedései nyomán – sok embert foglalkoztatnak. Gyakran kapok ezzel kapcsolatos kérdéseket, ismerek meg egymástól nagyon eltérő, gyakran érzelem vezérelt véleményeket.
Megpróbálom röviden, amennyire lehet leegyszerűsítve összefoglalni ennek a súlyos társadalmi-gazdasági jelenségnek a lényegét.
1./ Az infláció növekedésének okai, törvényszerűségei.
Ha a fizetőképes kereslet tartósan meghaladja a kínálatot – kapacitásokat, termékek és szolgáltatások kibocsátását, a rendelkezésre álló erőforrásokat, termelési tényezőket – akkor a többlet vásárlóerőt az árak növekedése szívja fel.
Ezt a hüvelyk ujj szabályt egy kivételes időszakban – lényegében a 2008-as pénzügyi válságtól kezdve a pandémia tömeges terjedéséig, több mint 10 évig – a konkrét gazdasági folyamatok cáfolni látszottak. Az infláció annak ellenére nem nőtt – sőt inkább deflációs veszélyek fenyegették a gazdaságot -, hogy a finanszírozási válság kárainak enyhítése, vagy a csökkenő kereslet pótlása érdekében soha nem látott mennyiségű vásárlóerőt öntöttek a piacra a jegybankok olcsó, lényegében korlátlan mennyiségű hitelkínálattal, tömeges kötvény- és eszközvásárlással, a durván túlköltekező, eladósodó kormányok hiányának közvetlen és közvetett finanszírozásával.
Ez a hatalmas keresleti többlet rövid és középtávon több okból nem okozott inflációt. Egyrészt a globális gazdasági fejlődés és verseny felgyorsította a világméretű innovációt, rendkívüli hatékonyság és termelékenység javulást váltott ki, az óriási kínálati verseny és többlet részben felszívta a megnövekedett vásárlóerőt, részben megakadályozta az árak emelését.
Másrészt hatalmas buborékokat hozott létre azokban a piaci szegmensekben, ahová ez a többlet vásárló erő – a fogyasztáson túl – áramlott. Döbbenetesen túlértékelt ingatlanpiac, tőke- és részvénypiac jött létre, vált hosszabb távon fenntarthatatlanná.
Az “új normalitás” – nálunk az “unortodoxia” – apostolatai azt hirdették, hogy nem kell tartani az inflációs veszélytől, a jegybankok bátran és korlátlanul növelhetik a hitelkínálatot, a kormányok ugyancsak intenzíven költekezhetnek, hisz a növekvő deficitet és államadósságot jegybanki finanszírozással “monetizálni” lehet, nem kell tartani pénzügyi krízistől.
Ebbe az eszményinek tűnő állapotba robbant be a világméretű pandémia és hozta felszínre az addig látens egyensúlytalanságot, annak legveszélyesebb következményét, a növekvő és tartós inflációt. A járvány ugyanis nemcsak kereslet csökkenést okozott a sok betegség, a kieső munkaerő és a szigorú korlátozások miatt, hanem drasztikusan csökkentette a kibocsátást, azaz a kínálatot is. Ráadásul a termelés csökkenése együtt járt a kiépült termelési és értékesítési láncok felbomlásával, a beruházások csökkenésével, a karbantartások halasztásával, a kapacitások egy részének leépülésével. Fokozta a visszaesést a terjedő protekcionizmus és izoláció. Mindezek következtében a piacokra ömlő hatalmas vásárlóerő nem találkozott elégséges kínálattal, így meglódultak az árak. Növeli az inflációs nyomást az is, hogy a kieső termelés – alkatrészek, részegységek gyártása – pótlása lassú és sokkal drágább, mint normális gazdasági körülmények között.
A kormányok és a jegybankok pedig, félve a pandémia okozta súlyos visszaeséstől, nem merték és tudták csökkenteni a fedezetlen keresletet, abban bízva, hogy mindez csak átmeneti jelenség. Nem az. Tartós és elkerülhetetlen következménye az ultra laza monetáris és fiskális politikának, amit még súlyosbít a különböző okokból elkerülhetetlen dinamikus bérkiáramlás is.
2./ Az elmúlt, több mint 10 év magyar gazdaságpolitikája erre a probléma halmazra még rátett egy – vagy inkább sok! – lapáttal. Valamennyi területen – a monetáris politikában, a fiskális politikában és a bérpolitikában is – folytatta a lényegében korlátlan kereslet növelést, amit – készülve a 2022-es választásokra – még jócskán meg is fejelt fedezetlen, hitelekből finanszírozott állami költekezéssel, növelve az államadósságot éppúgy, mint az inflációs nyomást.
3./ 2021 második felében megkésve észlelte a brutális mértékű és folyamatosan növekvő inflációt. Az inflációs nyomás enyhítésére és megfékezésére azonban nem a gazdaságpolitika gyökeres módosításával, a jegybanki pénzteremtés csökkenésével és az állami költekezés megállításával reagált – hisz a választási kampányban ez politikai öngyilkosságot jelentett volna -, hanem primitív és több kárt okozó, mint amennyi haszonnal járó állami intervenciót hajtott végre: hatósági eszközökkel avatkozott be a piaci folyamatokba, több területen adminisztratív ár plafont vezetett be.
3./ Ezekkel az intézkedésekkel – az üzemanyag árak, ill. hat alapvető élelmiszer esetében – átmeneti időre, április 30.-ig, azaz a választások lebonyolításáig maximálta a kiválasztott termékek árait, mondván, hogy megvédi a fogyasztókat a további áremelkedéstől.
Hogy rövid távon is reagálni kell az elszabaduló inflációra, az nem vitatható. A választott módszer azonban nem hatásos, sokkal több kárt okoz, mint amennyi előnnyel jár.
A kormánynak alkalma lett volna az árak növekedését átmenetileg megállítani a fogyasztást terhelő adók – fogyasztási és forgalmi adók – csökkentésével. (Ez a lépés persze mindig azzal a kockázattal is jár, hogy az adócsökkentést a kereskedelem “lenyeli” és nem az árakat csökkenti, hanem nyereségét növeli.) Ám a választási kampány osztogató gazdaságpolitikája egyetlen adóforint kiesését sem viseli el, ezért a kormány – mint már annyiszor – más szereplőkre, konkrétan a kereskedelemre, ill. a termelőkre és szolgáltatókra próbálja terhelni az infláció csökkentés költségeit.
Az ilyen állami beavatkozásra a gazdaság szereplői azonnal reagálnak.
a.) a rögzített árú termékek veszteségét áthárítják a szabadáras termékekre, azonnal növelve azok árait, magyarul az ármaximálás előnye azonnal eltűnik, hisz annak terheit a fogyasztók más termékek árában fizetik meg;
b.) megkísérlik a kiválasztott termékeknél csökkenteni a beszerzési árakat, azaz vagy gyengébb minőségű termékeket vesznek, vagy olcsóbb importból szerzik be az árút. (Lásd, olcsó lengyel és szlovák, tej, spanyol sertés, stb.) Ez esetben is a vásárló károsul, hisz pénzéért rosszabb árút kap, ráadásul az import kiszorítja a magyar termelőket a piacról, csökkentve részesedésüket. A lépés makroszinten is káros, hisz az import növelése révén súlyosbítja a külkereskedelmi deficitet és a folyó fizetési mérleg hiányát, így az ország deviza adósságát is növeli. Ez azért is halálos bűn, mert ma már ismét ikerdeficit terheli a magyar gazdaságot, azaz a növekvő államadósság nagyrészt növeli a fizetési mérleg hiányát is.
c.) ha a kereskedelem nem tudja veszteségeit áthárítani, akkor előbb-utóbb kivonja a kínálatból a rögzített árú termékeket, áruhiányt, ellátási gondokat okozva. (Lásd az “olcsó” benzin eltűnését a kutakon.)
Hosszú távon az állami árszabályozás, ill. diktált árak érvényesítése mindig áruhiánnyal, súlyos ellátási zavarokkal jár. Ennek keserű tapasztalatait átélhettük a létező szocializmus kezdeti szakaszában, amikor még az ország eladósodása árán nem pótolták importból a legszükségesebb termékeket, szolgáltatásokat. Ez okozott áruhiányt, üres polcokat Moszkvában éppúgy, mint ma Venezuelában, Kubában, vagy Észak Koreában.
d.) az ár stopp most csak átmeneti, elvileg május 1.-től vissza áll a normális üzletmenet. Ez azt jelenti, hogy a rögzített árú termékek ára ismét kifejezi a valódi költségeket, miközben az átmeneti időszakban felemelt árak sem fognak csökkenni. Így nem csökken, hanem nő az inflációs nyomás, a fogyasztók pedig tartósan kárt szenvednek.
4./ Az infláció megfékezése és csökkentése nem egyszerűen elhatározás kérdése és rövid távú gazdaságpolitikai akció eredménye. A gazdaságpolitika alapjainak megváltoztatása mellett tartós, nehéz és népszerűtlen küzdelem. Bárki kerül i kormányra ápr. 3. után, ezzel az örökséggel kell megküzdenie.
Az inflációt ugyanis egyenlőre a várakozások is növelni fogják. Egyrészt a bérek növelését nem lehet elkerülni, azok beépülnek a termelői árakba. A kormány és a jegybank hitelesség nálunk zéró, a gazdaság szereplői nem hisznek még a helyes tervek és intézkedések megvalósításában sem, ezért kalkulációikban számolnak terheik, költségeik növelésével. Az inflációs várakozások így ön beteljesítő számításokká válnak.
Summa summárum: könnyű kiengedni a szellemet a palackból, de oda vissza gyömöszölni reménytelen vállalkozás. Ezért azzal kell számolnunk a következő években, hogy a gazdaság legsúlyosabb terhével, a magas inflációval együtt kell élnünk.