Putyin, Orbán, meg a demokrácia ára

Posted by
 Kabai Domokos Lajos

Orbán Viktorfebruár 1-jei moszkvai útja előtt ismét magasba csaptak az indulatok az internetnek abban a részében, ahol a jelenlegi kormányt, a kormányfőt elutáló vélemények áradata ömlik szinte parttalanul. Rendszeres olvasóimnak nem kell bizonygatnom, nekem is az a véleményem, hogy a nemzeti NEM együttműködés rendszerének kormánya, parlamentje, köztársasági elnöke, ügyészsége, alkotmánybírósága, médiahatósága stb. az ország jövőjét ássák alá az élet minden területére kiható központosított és gyakran önkényes intézkedéseikkel.
Ezek között főleg az oktatásra, az egészségügyre, a dolgozói jogoknak a tőke érdekében való visszaszorítására, a médiarendszer döntő részének állampárti érdekeknek alá rendelésére, egyes esetekben a bűnüldözés átpolitizálására, az állami egészségügyi intézményrendszer szétverésére gondolok. Eközben a magukat liberálisnak, esetleg baloldalinak tartók többségével ellentétben én azt állítom, hogy az orbáni kormányzás „csupán” folytatása a rendszerváltozással megkezdett átalakulásnak – viszont kétségtelenül felgyorsította azt.
De nem ez az az újdonság Orbán tevékenységében, hanem az, hogy fasisztoid viszonyokat hozott létre, amit a magyar társadalom értelmiségének nagy része sem fog fel. Kormányzásának alapjai:

1.) A vezérelv, az erőkultusz.
2.) A hűségelv a káderpolitikában.
3.) Személyi kapcsolati hálóra épülő államigazgatás és korrupt üzleti viszonyok kialakítása.
4.) Az egyénnel szemben az állam mindenhatósága.
5.) A látszólagos, valójában szervezett káosz, amivel állandóan bizonytalan helyzetben tartja a lakosságot.
6.) A társadalom „mi és ők”-re való osztása, az „ők” kirekesztése a nemzetből.
7.) A ,,Ha magunkért lopunk, akkor a nemzetért lopunk” elfogadtatása, s ezzel is a társadalom morális értékrendjének aláásása.
8.) Sérelmi nemzeti retorika; a történelemtudomány helyére az emlékezetpolitika léptetése.

E szempontok bővebb, pontosabb kifejtését az érdeklődő megtalálja Ungváry Rudolf: „A láthatatlan valóság” című kötetében, amire olykor már hivatkoztam. Azért vettem elő ismét, hogy jelezzem: nem az a gond, hogy Orbán Viktor rendszeresen tárgyal az orosz államfővel, Vlagyimir Putyinnal. Hanem a kormányzásról vallott, a fentiekkel jellemezhető felfogása és gyakorlata.

Az, hogy a társadalom egészének érdekeit a saját, a családja, és vazallusainak hatalmi-üzleti szempontjai alá rendeli. Ezt tetézi mérhetetlen hatalomvágyával, s kisebbségi komplexusától indíttatva azzal a törekvéssel, hogy többnek látsszék a nemzetközi politikai cirkusz porondján, mint amire képességei, az ország erőforrásai és mozgástere képesítik. Így aztán gyakran látszik a trapézon bohócnak, amit magyarként nem szívesen veszek tőle, hiszen külföldön engem is megítélnek róla.

De miért ez a káosz benne? Miért ez a káosz bennünk? Miként Goethe megfogalmazza: az ember akkor békél meg önmagával, s lesz méltányos másokkal, ha végiggondolt meggyőződése alapján tudja, hogy melyik oldalon áll. Ebből kiindulva írja Szigeti Péter jogtudós-politológus az Eszmélet folyóirat legújabb, 131. számának 37. oldalán:

a világnézeti és erkölcsi tolerancia álláspontja szükséges ahhoz, hogy tudjuk: mi magunk kik vagyunk – hol állunk. Ám a hol állunk kérdésére a válasz csak akkor lehet teljes értékű, elvontságtól mentes, ha egy történetileg adott léthelyzetre vonatkoztatottan kell állást foglalnunk önmagunkról”.

Úgy vélem, az egyének tömegének a jelenlegi viszonyok közötti egzisztenciális kiszolgáltatottságából és lelki egyensúlyvesztéséből eredő frusztráltság szabadította el az interneten a gátlások nélkül posztolók, kommentelők, sőt akár a neves közírók, elemzők, újságírók egy részét. Köztük még a legigényesebbek is legfeljebb a politikusok indítékait fürkészik, illetve a közvélemény-kutatások eredményein keresztül próbálják megragadni a tömeghangulatot. Csakhogy azt meg a médiumokon keresztül történő manipulálás alakítja. Ez a róka fogta csuka esete.

Naná, hogy ily módon nem lehet levonni mélyreható következtetéseket. Ahhoz az adott társadalmi-gazdasági viszonyokkal kapcsolatos elemzésekre lenne szükség, amit megismer(het) a nagyközönség. Ennek hiányában viszont nincs mit csodálkozni azon, hogy nem jutunk tovább a ködszurkálásnál. Miként az a posztoló sem, aki így fejezte ki ellenérzését a magyar kormányfő moszkvai útjával kapcsolatban: „A demokráciának ára van, mi is megfizettük. De akik kompországot játszatnak a diktatúra és a demokrácia között, azok kétszer is megfizettetik ezt az árat”.

Az illető alig burkoltan árulóként bélyegezte meg a miniszterelnököt. Kimondva, kimondatlanul azok elárulásával vádolta, akik áldozatot hoztak azért, hogy a rendszerváltozás után végre demokráciában élhessünk. Keserű hangvételében talán az is szerepet játszott, hogy egyik családtagja a múltban, egy másik 1990 után a hatalom közelében tapasztalta meg, mit jelent az előbb fent, majd lent. De a dinasztia legifjabb, a hatalom lépcsőin felfelé tartó politikusára is gondolhatott, amikor vélhetően arra utalt:

az ő áldozatukat is semmibe veszi Orbán Viktor, amikor a posztoló szerint „a nagyhatalmi eszmék megszállottjával, az Oroszországból nyomortanyát csináló” Vlagyimir Putyinnal ápol tüntetően szoros kapcsolatokat.

A cikkecske Oroszországgal kapcsolatos téves állításaira a Facebookon azonnal felhívtam a figyelmet. Figyelmeztettem, hogy Oroszországból leginkább a Gorbacsovi és a Jelcini másfél évtized csinált nyomorúságos helyet, s épphogy Putyin volt az, aki véget vetett az éhezésnek, az oligarchák és az alvilág uralmának, a kaukázusi polgárháborúnak, s elindította a stabilitást, a fejlesztéseket, Itt azonban másoknak is mondom: óvok attól, hogy a magyar kormányfő és az orosz vezető viszonyának kölcsönösségét túlértékeljük, s főleg, hogy ebből vezessük le problémáinkat.

Ezen kívül szintén van még egy s más, amit talán érdemes szóvá tenni, azon túlmenően, hogy – miként a csetelésben hangot kapott, és a magyar történelem is példázza – szerintem szintén kockázatos a kompországos-pávatáncos politizálás. Jóllehet, olykor bizonyára elkerülhetetlen. Ha viszont az, akkor én sem verném ezt nagydobra, mint Orbán Viktor. De hát, nem én vagyok ő… Ami azonban a jelenért a múltban való áldozatot illeti – szép gondolat, de illúzió. Sajnálatosan, az ember ember volta kiteljesítésének árát – minden eddigi történelmi tapasztalat szerint –, a folyamat különböző állomásain újból és újból erőszakkal és vérrel, de legalábbis többlet erőfeszítéssel, lemondással váltották meg. Legalábbis ez derült ki az említett Eszmélet folyóirat 131-es számának Lukács-összeállításához kapcsolódó, az interneten is elérhető vitából.

Vagyis, a demokrácia árát sem lehet egyszer s mindenkorra megfizetni, miközben beszélgető partnerem családtörténete alapján azt feltételeztem, hogy arra gondolhatott: ’56-ban – s persze előtte és utána – már adóztunk érte. Csakhogy akkor még nagyobb a baj! Ugyanis a rendszerváltók, s az 1956 októberét ma ünneplők ,,csak” azokat az eszméket, elveket, célokat vágták sutba, amelyek a felkelés forradalmi jellegét adták. Például ezeket:

1.) Feudalizmus-ellenesség. Ezt a Kossuth-címer fejezte ki, amivel szemben itt van nekünk a koronás címer és a feudalisztikus kasztosodás, miközben a ma is ünnepelt Petőfi is azt írta: „Akasszátok föl a királyokat!”

2.) A semlegesség követelése. Ehhez képest az SZDSZ-MSZP átengedte a taszári légibázist az amerikaiaknak Belgrád bombázásához, Szerbia uránnal szennyezett lövedékekkel való megszórásához, majd a népszavazási törvény küszöbének leszállításával beerőltették az országot a NATO-ba.

3.) A demokratikus szocializmus követelése az üzemek dolgozói igazgatásának bevezetésével. Ezzel szemben itt a nyakunkban a brutális félperiféria-kapitalizmus, a maga képviseleti áldemokráciájával, az igazi döntéseknek a kulisszák mögötti meghozatalával, amit már a Nemzeti Kerekasztal is példázott. Egyébként a kapitalizmusból egyáltalán nem következik a demokrácia, a legkevésbé pedig a részvételi, ami nélkül a demokrácia csak paraván, a szavakkal való játék (v.ö.: Arisztotelész: Politika), miként ezt az USA számos diktatúrával és autokráciával való szövetsége, vagy éppen saját országunk helyzete mutatja.

No, de sebaj! Önvizsgálat helyett itt van nekünk Orbán meg Putyin. Ha pedig nem lesznek, találunk helyettük másokat. Miként mindig is találtunk törököt, tatárt labancot, tótot, oláhot, bosnyákot, szerbet, németet, muszkát, zsidót, cigányt migránst, Sorost, melegeket, csak hogy a tényleges helyzetünkkel való szembenézést, az ehhez szükséges széles körű, s lehetőleg minél mélyebbre hatoló tájékozódást, az ismeretszerzés és gondolkodás fárasztó munkáját megússzuk.

Magyarok! Honfitársak! Egyszer gondoljatok végre a restséggel párosuló hőbörgés következményeire! Így hoztuk a fejünkre Orbánt is – mondom ezt azoknak, akik benne nem a megváltót látják. A többieknek amúgyis ez már maga a mennyország. Induljunk ki tehát abból, hogy Orbán meg Putyin nem sokat tehetne, ha mi magunk nem olyanok lennénk, amilyenek vagyunk. Hogy milyenek? Hát vessetek egy pillantást az internetre! Ott szembesülhettek vele, miként áldozzuk fel egymásra acsarkodva a méltóságunkat, s vele a demokratikusabb jövőnket, ami olyan lesz, amilyenek mi magunk. Az ellentáborok köznépének gyakran ordenáré, egymást alázó és anyázó hangvétele egyelőre nem sok jóval kecsegtet. Hogy a mintákat adó politikusi réteget ne is említsem…#

Bekiáltás blog

%d bloggers like this: