A tanársztrájk napján elment egy igaz ember

Posted by

Bojár Iván András
>Társaságban tegnap a tanársztrájk kapcsán szóbakerült a tanárok jelentősége. A mestereké, akik életreszólóan hagynak bennünk nyomot. Elmerengtem. Ha a korábbiakban nem is sokan, de az egyetemen kitörölhetetlen hatást gyakoroltak egyes tanáraim, köztük a már sajnos csak emlék Németh Lajos, Tóth Sándor és a nemrég távozott Marosi Ernő.
Evidencia volt, hogy drága Beke Laci tegnap nem jutott eszembe. Még. Mert mára érkezett a borzasztó hír, hogy Laci is elment.
Különös és csodálatos ember volt. Nem voltunk mindennapos kapcsolatban, de 15 éves koromtól, valahányszor, amikor belépett az életembe, az a részéről mindig nagyvonalú, univerzálisan szeretetteljes és alapvetően segítő alkalommá vált. Mindig nagyon sokat adott.
Rohadt egy világot élünk, s ebben Laci olyan alapvetően tiszta és emberi tudott maradni, amire alig tudok példát. Áldom az eget, hogy két éve vettem a bátorságot, s amikor megláttam őt az utca túloldalán sétálva, átszaladtam hozzá és mélyen tudatosítottam benne, hogy hálás vagyok neki és megköszöntem minden lépésért, amit érdekemben valaha is tett. Tudom, az ember alaptermészete, hogy megfeledkezik, ha jók vele. Küzdök ez ellen, ezért is szerettem volna tudtára adni: jó volt velem! Jó ember! Igenis, tszámoljon azzal, a nagyvilágban sokan vagyunk, akik, ha rá gondolunk, kizárólag hálásan és jótéteményi alapján idézük föl a nevét. Meghatódott. Elbizonytalanodva motyogott valamit, majd finoman félretolt és elsétált a járdán. Láttam, egyedül szeretett volna maradni az érzéssel, amit ez az elétoppant ismerőse okozott.
Két-három hónapja találkoztunk legutóbb. Odajött hozzám, kissé zavart volt, lelassult, felidézte, hogy jó érzésekkel gondol most is hálás vallomásomra.
Kamasz voltam, kíváncsi, minden újra, különösen pedig minden nem hivatalos újdonságra, fontosságra éhes. Beke Laci apámnál volt látogatóban, s valahogy úgy alakult, hármasban beszélgettünk el. Végül egy javaslattal állt elő. Menjek el legközelebb vele a MAFILM Pasaréti úti műtermébe, keddenként este ott műhelyvetítések zajlanak. Bizonyára sokat tanulhatok azokból. Nem lett filmrendező belőlem, de az exkluzív élményt, hogy a Balázs Béla Stúdió estjein, kívülálló kiskamaszként, vitatkozni, beszélni, elemezni, kritizálni és értékelni hallhattam Erdély Miklóst, Bódy Gábort, Xantus Jánost, Enyedi Ildikót, Sugár Jánost, Can Togayt, Mész Andrást és persze őt magát is, valamint egy sor kiváló filmkészítőt, egyértelműen neki köszönhetem. Sokáig jártam oda figyelni, tanulni.

Közel egy évtized telt el. Nálunk, a családomban állt a bál. Szüleim váltak. Anyám egy hajnalon elhagyta régi otthonunkat, s vele tartottam én is. Nehéz hónapok következtek magas költségekkel, csekély bevétellel. Kénytelen voltam felfüggeszteni egyetemi tanulmányaimat. Nappal egy antikvitásban dolgoztam. Záróra után a másik munkahelyemen, az Alabárdos étteremben koktélos pultosként küzdöttem a borravalóért. Fiatal voltam, belefért. Apámmal harcoltam, ő velem. Tudtam, hogy nagyon szeretné, ha őt követve művészettörténész válna belőlem. Én disszidálásról szőttem terveket és igyekeztem támogatni anyámat. Ott akartam hagyni az egyetemet. Aztán egy napon, engem az életbe épp csak kilépő, zavaros-turbulens korszakban elbizonytalanodó fiatalembert, megkeresett apám barátja, egy igazi komoly felnőtt, egyetemi tanár. Olyan ember, aki minden tiszteletreméltó értéket képviselt, ami messze fölöttem állt. Könyvei jelentek meg, mindenki tisztelettel említette a nevét, s ami még ennél is több, elegáns megkérdőjelezhetetlenséggel állt ellen annak a bugyuta és elnyomó korszaknak, amiben a nyolcvanas évek közepén éltünk. Hogy jöhettem én ahhoz, hogy egy ilyen kiváló ember akárcsak szóba álljon velem?
Beke Laci volt. Egy délelőttön belépett az atikvitásba és félrevont. Valamelyik szomszédos kerthelyiségbe ültünk le aztán a Belgrád rakparton. Halkan, szelíden beszélt. Apámról, akivel napi szinten tartotta a kapcsolatot, s aki érthetően nehezen viselte családja széthullását. Meg az egyetemről, a sorsomról, arról, hogy miért fontos nekem az egyetem, a terevezendő jövő. És megkért, mintha személyes ügye lenne, hogy folytassam a tanulmányaimat.
Ősszel folytattam. S attól kezdve mindig úgy tekintettem rá, mint egy beavatottra, aki szomorú és drámai családi históriánk fontos és jóakaratúan cselekvő tanuja volt.
Olyankor is, amikor a Velencei Biennálé magyar pavilonja megnyitása után nagy társasággal étterembe mentünk, s a látottak értékelésekor sokunkat megdöbbentett addig avantgárdnak tudott értékrendje helyén (mellett?) felbukkanó istenes szempontjaival, spiritualizmusával.
És akkor is, amikor pár éve csak, már rég eltávozott apámnak rendeztem emlékkiállítást a 2B Galériában, s a tárlatot, ahogy az dukált a helyzetnek, Laci nyitotta meg. Ez alkalomból aztán hosszas beszélgetést is folytattunk apámról, a koráról, művészete helyéről és értékeiről, melyet megőrzött a nagyszerű Ladányi Gyuri videófelvétele.
És akkor is, amikor hosszú idő után pár hónapja egy este váratlanul és megrendülten hívott: “haldoklik Marosi, tudj róla, épp ezekben az órákban távozik közűlünk.”
Laci hatalmas tudása, életművek és korszakok, művészi kapcsolatok részletekbemenő ismerete, egyedülálló volt. Amit a fejében őrzött, nem felmérhetően hatalmas vesztesége a szakmának.
Én mégis, most az évek előrehaladtával mindinkább tétovának tűnő, ám minden körülmények közt nagyon emberi, jólelkű, segítő ritka embert, a legjobb emlékeimben örökre megmaradó Beke Lacit siratom.

Nagyon köszönöm, Kedves Laci, hogy voltál nekünk. Öleljen kebelére a mindenható!

Címkép: Beke László tanár. Csipes Antal fotói