Posted by Puskas Zsolt
Ma délelőtt, Nyíregyháza belvárosából sétáltam haza, amikor a Szent István utcán észrevettem, hogy az általam oly sokszor megcsodált homlokzatú házat kitatarozták, az utcafronti homlokzatát ismét üzlethelyiséggé alakították át.
A kétoldali, magas, kirakati üvegportál közé esik az üzlet bejárata, amit korábban – mint annyi mindent a cucusban – befalazhattak.
Felújítás nélkül, csak a homlokzati díszítésekből lehetett következtetni arra, hogy a zárt homlokzatú ház ornamentikája, egy valamikori ablakot és bejárati ajtót ékíthetett.
A felújítás egyértelművé tette számomra a korábbi sejtésemet, miszerint ez az udvaros hosszú ház, amely most, több, rászoruló roma családnak nyújt, igencsak lepusztult szükséglakásként valamiféle lakóterületet, az valamikor egy zsidó családé lehetett.
Az utcafronti traktus volt az üzlethelyiség.
Azt követte a tulajdonos család lakrésze.
Az udvar végében meghúzódó oldalszárny, akár a cselédszárny is, akár a népes család egy különváló tagjának önálló lakrésze is lehetett.
Álltam ott, a házzal szemközt, az Evangélikus Gimnázium falának támaszkodva, az utómunkálatokat, takarítást, sitt elszállítást végző munkálatokat szemlélve, amikor is, ahogy azt már lassacskán megszoktam,- “átfordultam”!
A tüsténkedő munkások helyett, megjelent egy öltönyös, mellényes, óraláncos, zsebórás, hatvanas úriember, teveszőr kalapban.
Kijött az üzlet elé rágyújtani “Klein Ignác” a tulajdonos.
Csontszipkát vett elő. Akkurátusan a cigarettatárcájához ütögette a cigarettáját, és finoman belecsavarta a szipkába.
Jólesően gyújtott rá.
Mögötte, bent az üzletben felesége dresszírozta épp a segédeket, hogy milyen redőzetbe hajtsák a pultra kiterített kelmét, szövetet.
Az udvari lakrész bejáratánál a nagymama igyekezett tízóraira behívni az udvaron játszó, szaladgáló gyerekeket.
Hogy mindez ne lehessen elég?
Átfordulásomban még mélyebbre zuhantam.
Édesanyámmal Nyíregyházára jártunk be szövetet vásárolni a nadrágjaimhoz, amiket aztán a Bocskai úti szabóhoz vittünk el megvarratni.
Azt hiszem a belvárosi, elegáns, galériás üzletet még az én koromban is, a szocializmus elején is “Szövetháznak” (vagy öltönyháznak?) nevezték.
(Így, utólag felismerve, szerintem az akkori üzletvezetője is zsidó lehetett, legalábbis a cucus adta lehetőségeket messze túlszárnyaló választék láttán, és a kiszolgálás minősége alapján. Könnyen előfordulhatott, hogy a holokausztot túlélt, egykori tulajdonost, megfosztva mindenétől, mégis csak az üzlet vezetőjévé nevezték ki.)
Szerettem és féltem is ebbe az üzletbe belépni.
Szerettem látni édesanyámat, ahogy “kivirult a vásárlásba”, ahogy tárgyalt az eladókkal, ahogy el tudta érni, hogy az üzletvezető személyesen szolgálja ki, és a végén kikísérjen bennünket a bejárati ajtóig.
És féltem.