Az én Holokausztom

Posted by
(Gondolatok a Holokauszt Emlékezet Napján)

Puskas Zsolt

Ma délelőtt, Nyíregyháza belvárosából sétáltam haza, amikor a Szent István utcán észrevettem, hogy az általam oly sokszor megcsodált homlokzatú házat kitatarozták, az utcafronti homlokzatát ismét üzlethelyiséggé alakították át.
A kétoldali, magas, kirakati üvegportál közé esik az üzlet bejárata, amit korábban – mint annyi mindent a cucusban – befalazhattak.
Felújítás nélkül, csak a homlokzati díszítésekből lehetett következtetni arra, hogy a zárt homlokzatú ház ornamentikája, egy valamikori ablakot és bejárati ajtót ékíthetett.
A felújítás egyértelművé tette számomra a korábbi sejtésemet, miszerint ez az udvaros hosszú ház, amely most, több, rászoruló roma családnak nyújt, igencsak lepusztult szükséglakásként valamiféle lakóterületet, az valamikor egy zsidó családé lehetett.
Az utcafronti traktus volt az üzlethelyiség.
Azt követte a tulajdonos család lakrésze.
Az udvar végében meghúzódó oldalszárny, akár a cselédszárny is, akár a népes család egy különváló tagjának önálló lakrésze is lehetett.
Álltam ott, a házzal szemközt, az Evangélikus Gimnázium falának támaszkodva, az utómunkálatokat, takarítást, sitt elszállítást végző munkálatokat szemlélve, amikor is, ahogy azt már lassacskán megszoktam,- “átfordultam”!
A tüsténkedő munkások helyett, megjelent egy öltönyös, mellényes, óraláncos, zsebórás, hatvanas úriember, teveszőr kalapban.
Kijött az üzlet elé rágyújtani “Klein Ignác” a tulajdonos.
Csontszipkát vett elő. Akkurátusan a cigarettatárcájához ütögette a cigarettáját, és finoman belecsavarta a szipkába.
Jólesően gyújtott rá.
Mögötte, bent az üzletben felesége dresszírozta épp a segédeket, hogy milyen redőzetbe hajtsák a pultra kiterített kelmét, szövetet.
Az udvari lakrész bejáratánál a nagymama igyekezett tízóraira behívni az udvaron játszó, szaladgáló gyerekeket.
Hogy mindez ne lehessen elég?
Átfordulásomban még mélyebbre zuhantam.
Édesanyámmal Nyíregyházára jártunk be szövetet vásárolni a nadrágjaimhoz, amiket aztán a Bocskai úti szabóhoz vittünk el megvarratni.
Azt hiszem a belvárosi, elegáns, galériás üzletet még az én koromban is, a szocializmus elején is “Szövetháznak” (vagy öltönyháznak?) nevezték.
(Így, utólag felismerve, szerintem az akkori üzletvezetője is zsidó lehetett, legalábbis a cucus adta lehetőségeket messze túlszárnyaló választék láttán, és a kiszolgálás minősége alapján. Könnyen előfordulhatott, hogy a holokausztot túlélt, egykori tulajdonost, megfosztva mindenétől, mégis csak az üzlet vezetőjévé nevezték ki.)
Szerettem és féltem is ebbe az üzletbe belépni.
Szerettem látni édesanyámat, ahogy “kivirult a vásárlásba”, ahogy tárgyalt az eladókkal, ahogy el tudta érni, hogy az üzletvezető személyesen szolgálja ki, és a végén kikísérjen bennünket a bejárati ajtóig.
És féltem.

Féltem, mert éreztem, hogy a szövethengerek mögül, a díszes galériáról, a míves kassza bugyraiból árnyékok figyelnek rám, árnyékok figyelnek ránk. Olykor, mintha csilingelő, angyali nevetés is megütötte volna fülemet.
Ma már tudom a felfoghatatlant.
Ma már tudom, hogy a füstté vált zsidó család fürtös hajú, szőke kislányai hívtak magukkal játszani, évődtek velem.
Ma már tudom, hogy édesanyám vállai felett, a shoah tűzében tökéletesen elégő áldozatok, a zsidó tulajdonos és segédei szemlélték, hogy utódjaik tisztességesen mérik-e a szövetet, miként vágják meg az ollóval, mekkora áhítattal hasítják szét kézzel, milyen alázattal, hajtják össze gyűrődésmentesen, és milyen szépen csomagolják a kelmét selyempapírba.
És?
Amikor az üzletvezető a bejárati ajtóig kísért bennünket, akkor ez a “látomásos gyülekezet” is megnyugodva tért vissza hazájába, a koratavaszi napfénybe.
Ha létezhet folyamatos jelen idejű holokauszt, akkor az én folyamatos hiánylátásom biztosan az.
Ez a hiánylátás, az én folyamatos holokausztom.
Én ezzel emlékezek, így kísérelem meg személyessé tenni a megemlékezést, hogy soha ne feledjük. “Soha többé shoah!”