Mikszáth Kálmán: A honatyaság

Posted by

Az emberek azt hiszik rólunk, hogy nekünk az az öt forintunk van. Mondhatom, nagyon csalódnak. Régibb kozák képviselőktől kell eltanulni, mennyi mindent ér a honatyaság, ha az ember jól tudja értékesiteni.

Nekem például el kellett utaznom ezelőtt egypár évvel Erdélybe, igen hosszu utra.

Ötvenkét forintba kerül a jegy ide-oda. Ez épen öt darab választó és még két forint plus! Hahó! Lassan a választókkal! Gazdálkodjunk. Különben is feleséges, családos ember vagyok. De meg okos ember, meg vagyon irva, nem fizet a vasuton. Hát ha még ez az okos ember országgyülési képviselő is! Pedig igy is összeesik az néha ritkán.

No, mondom, ez egyszer hasznát veszem a képviselőségemnek, kéretek egy ingyen-jegyet, tehát hajtassunk el a vasutigazgatósághoz. Belevetettem magam a legelső fiákkerbe s odaérve felkerestem az igazgatót, régi jó barátomat.
– Szervusz! Hol veszed itt magadat? mondá az igazgató nyájasan.
– Egy jegyet akarok Brassóig.
– Miféle czimen?
– Hát a képviselői voltom okáért.
– Helyes. Van igazolványod?
– Miféle igazolvány?
– Kovách Laczitól.
– Mire nézve?
– Arra nézve, hogy téged mikép hivnak és hogy képviselő vagy.

Nagy szemeket meresztettem rá.

– Ugyan ne okoskodj, kérlek… nincs tréfálni való időm.
– Nagyon is komolyan beszélek.
– De hiszen csak ösmersz talán…
– Persze hogy ösmerlek, de a szabályok barátom, a szabályok.
– Hát nem adsz jegyet, mi?
– Nem én, igazolás nélkül.
– Hát hova szaladjak én most Kovács Laczi után?
– Hozhatsz tanukat, a kik beigazolják, hogy az vagy, a kinek magadat kiadod?
– Itt vagy te…
– Én nem hiszek magamnak.

Fölháborodva hagytam oda gyermekkori pajtásomat, az igazgatót s ott lent elbocsátottam a kocsimat s adtam neki 2 forintot.

Utközben, a mint gyalog sétálok, találkozom egy ismerősömmel, a ki most a két szárnyat hordja gallérán, de a ki valamikor szolga volt az országháznál, megkapott a fösvénység ördöge s megszólitottam.
– Bütykös bácsi, ösmer kend engem?
– Hogyne ösmerném a nagyságos urat.
– No hát akkor visszafordulok, eljön kend velem a vasuthoz bizonyitani, hogy én vagyok én.
– Nagyon szivesen.

Nos elvittem Bütyköst. Nagyon tekintélyes külseje van az öregnek. Ez már csak elég bizo­nyiték lesz. Az igazgató végig nézte s miután azonosságomat irásban elösmerte igy szólt:
– No most már rendben vagyunk.

Én egy forintot nyomtam az öreg markába s azzal eleresztve őt, az igazgatóhoz fordultam:

– Most tehát kiadod már a vasúti jegyet?
– Ki bizony, ha elhoztad a photografiádat.
– Miféle fotográfiát.
– Ejh, hát az arczképedet.
– Minek az?
– Hogy a konduktor megnézhesse: te használod-e a jegyet.
– De nekem nincs fotográfiám.
– Vétesd le magadat.
– Arra nincs idő. Holnap délben utaznom kell.

Az igazgató vállat vont.

– Nagyon sajnálom, de a mi szabály, az szabály. Veled sirok, de jegyet nem adhatok.

– No már erre formális dühbe jöttem. Becsaptam az ajtót, ugy rohantam le a lépcsőkön. Az utczán belevetettem magam egy fiakkerbe s hajtottam egyenesen Baross államtitkárhoz: «Majd megmutatom én mindjárt, hogy kell az államférfiakat respektálni Magyarországon». Az államtitkár otthon volt. Izgatottan adtam neki elő a dolgot, hogy mikép bánnak velem az alantas közegei. Hát ezért vagyok én mameluk. Ha már a vasut se tiszteli a meggyőződésemet: ki tisztelje akkor?

– De hát miért jösz hozzám? kérdi az államtitkár gunyosan.
– Miért? Hát hogy te segits rajtam.

Baross megdörzsölte a kezeit.

– Sajnálom, kedves barátom, de nem tudok fotografirozni. A camera obscurat különben is magával vitte Tisza Bécsbe.
– Gábor, Gábor! Lesz még szavazás Magyarországon! kiáltám fenyegetőleg s el akartam rohanni.

Trencsér, nagy fia azonban utamat állta:

– Te, adok neked egy jó tanácsot, hiszen neked van fotográfiád.
– Valamikor régen volt elég, fiatalkoromban, de szétadtam.
– Hát a képviselőházi albumban?
– Az istenugyse…
– No látod.

Rohantam a képviselőházba. Ott kinyitották a termeket, az elhagyott folyosókat, a kisérteties buffet-t. Az album ott áll a kis fekete asztalon – de az arczképem nem volt benne. Valami gazember kilopta.
No már most mit csinálják? Mit? Hát legelőször kifizettem a fiakkeremet. (Három pengőt kért az imposztor.) Azután elindultam tünődve a váczi-utcza felé.
A méltatlankodás egészen megizzasztott. Olyan voltam már, mint a katona a csatában. Most már azért se hagyom azt az ingyenjegyet az államnak.
Hát richtig, jön szembe velem Péchy Tamás. No épen jó. Legalább elpanaszlom neki a képviselői méltóság megsértését.

– Tudod mit, – szólt ő, mert az ilyenekben praktikus ember, – a városligetben van egy amerikai photograph, a ki öt percz alatt levesz. Eredj ahhoz.
– Igaz, hej, fiakker! Hamar egy fiakker.

Hajtattam a városligetbe. Vagy negyven szolgáló és ugyanannyi mesterlegény várta ott a saját képét. Sehogysem juthattam a fotográfushoz. Minden előretolakodás hasztalan volt. A mesterlegények minduntalan visszataszigáltak.

– Itt sorrend van uram. Tartsa meg a sorrendet!

Egy félóráig türelmesen vártam, de mikor el untam, kimentem egy nagyöklü hordárt keresni valahol. A hordártól beküldtem a névjegyemet, hogy sietős dolgom van, fotografirozzon le izibe.
A fotográfus átvette a névjegyet és mosolygott.
Erre aztán észhez jöttem s beküldtem neki öt forintot, mire a fotográfus nem mosolygott, hanem letaszitotta a székről a peckesen ülő szakácsnét s mély bókolások közt jött ki értem.
Egy negyed óra kellett, mig a kép elkészült. Rohantam is vele az igazgatósághoz.

– No – mondám az ajtót belökve, nagy lihegéssel – itt a kép!

Az igazgató megnézte, azután az ablakhoz ment, ott is megnézte, majd a pápaszemét kereste elő s azon át is megnézte és nevetve adta vissza.

– Ej, kópé, kópé! Rá akartál most szedni. A rövidlátásomra számitottál. De megösmertem. Hisz ez a Prileszky Tádé arczképe.
– Becsületemre mondom…
– Ne esküdözz, kérlek…

Fájl:Mikszáth fotó.jpg – Wikipédia

Magam is láttam, hogy rossz a kép. Nem hasonlított az hozzám egy csöppet sem; az igazgató könyörtelen maradt.

– Hja a szabály szabály!
– Vigye el a pokolbeli ördög a szabályaitokat.

Mit volt mit tennem, újra visszamentem a kocsimhoz s adtam neki 2 frtot, a hordár már előbb egy forintot kapott tőlem. Eddig már 13 frtban volt a jegy.

Quid nunc! Amint ezen tünődném kétségbeesve, egyszerre egy sugár női alak jön ki az oktogon egyik házából.

– Nini a szép Mariska! Az én fiatalkori ideálom. Hophó! Hiszen adtam én ennek egyszer arczképet is.

Utána, a mint csak birtam. Utól is értem. Nagyon megörült a viszontlátásnak. Szemre­hányásokat tett kecsesen, pajkosan, hogy ugy egyszerre elhagytam akkor réges régen.

– Pedig ha tudná, …de a viszonyok…
– Igen a viszonyok. Persze, – szólt gunyosan.
– De azért higyje meg sokszor gondoltam kegyedre, …arczképe megvan nálam… valahányszor e képet láttam… Oh Mariska! De kegyed tudom nem gondolt reám. Pedig ha jól emlékszem, kegyednek is megvan az én arczképem.
– Meg bizony.
– Ah! sóhajtottam még melegebb hangon. Tehát megvan?
– Nem adnám oda a világ minden kincséért sem. Kincsem az nekem.
– Pedig szeretném kicserélni egy újabbal.
– Nem, soha. Nekem az akkori képe kell. Ugyanaz a kép, melyet annyiszor áztattam könnyeim­mel.

Ez ugyan nem biztató, gondoltam magamban, de ha nem adod jó szerível, hát ellopom, mégis meg kell lenni reggelre az arczképnek.

– Hova megy lelkem, Mariska?
– Sétálok egy kicsit.
– Nem volna kedve velem vacsorázni ma?

Megfenyegetett szép fehér kezével.

– Rossz ember. Miket beszél.

S azután fürkészőleg rám nézett, komolyan beszélek-e, vagy tréfálok? De én komolyan beszéltem.

– Hát majd meglássuk – szólt aztán csengő játszi hangon.
– Tudja mit, vacsoráljunk kegyednél.
– Nem főzetek otthon.
– Nem baj, a vacsorát majd én hozatom Marchaltól, igy aztán kölcsönösen leszünk az egymás vendégei.

Ugy is lett. A vacsorát megrendeltem a Mariska lakására, ki is fizettem, a pezsgővel együtt 19 frt 50 krba került. Az ételek igen pompásak voltak, a bor is kitünően izlett, de a Mariska… a Mariska már igen sokat vesztett, ő nem a régi többé.

Mindegy! a fotográfiát sikerült ügyesen kicsempésznem.
Beletettem a tárczámba.
Majdnem baj lett belőle. Mert Mariska, mikor távoztam, belecsimpeszkedett a nyakamba s valamit sugott a fülembe. Nem árulom el, mit. Gavallér ember nem teszi. De ennek követ­keztében ki kellett nyitnom a tárczámat s abból két tizest előkeresnem. Remegés fogott el, ha észre veszi ott a képet; de nem vette észre s én post tot discrimina rerum, végre eljuthattam vele az igazgatósághoz.

– No de most már csak kikapom a jegyemet?

Odaragasztották a képet a jegy egyik oldalára s az igazgató a markomba nyomta irigykedve:

– Itt van ni! könnyü nektek, képviselőknek! Mindent ingyen hajigálnak utánatok. Szervusz! Szerencsés utat.

Címkép: Mikszáth fényképe