In memoriam, Setét Jenő

Posted by

A 2000 irodalmi és társadalmi havilap interjúja Setét Jenővel 2013-ban (részletek)

>2000: Mesélted, hogy egy gyerektáborban ismerkedtél meg Horváth Aladárral.
SETÉT JENŐ: Tizennégy éves voltam, Aladár Sárospatakon járt főiskolára, ismerte a legtöbb helyi roma családot, így az én szüleimet is, és gyakran vendégeskedett nálunk. Egyszer fölajánlotta, hogy elvisz egy nyári olvasótáborba. Ez nyolcvanhatban volt. A tábor elementáris erővel hatott rám, mert akkor találkoztam a cigány nyelvvel, a cigány nyelvű könyvkiadással, a cigány szótárral, a cigány folklórral.
2000: Otthon magyarul beszéltetek?
SJ: Mi magyar nyelvű cigányok vagyunk, falusi zenészcsaládból származom. Szüleim Vajdácskán éltek, én már Sárospatakon születtem és ott is nőttem föl. A nagyszüleim falusi zenészek és veszsző- és sármunkából élő emberek voltak. Apám is zenélt fiatalkorában. Majd anyámmal együtt bekerültek a nagyvárosi építőiparba. Sokat dolgoztak Budapesten, aztán mikor hazaköltöztek Sárospatakra, ott a kerámiaüzemben folytatták egészen nyolcvankettőig.
2000: És a zenélést teljesen elfelejtették?
SJ: Inkább azt mondanám, hogy az anyám fiatalon is nagyon tudatos nő volt. Például megtiltotta nagypapámnak, én ötéves voltam ekkor, hogy zenére tanítson, mert azt mondta, hogy annak nincs jövője. Ezért nem lettem zenész.
2000: Szerettél volna muzsikálni?SJ: Hát most negyvenegy évesen azt mondom, nagyon jó lenne, ha tudnék becsülettel zenélni. Hogy akkor is szerettem volna, arra kevésbé emlékszem. Apám úgy halt meg, mármint a nevelőapám, hogy soha nem hallottam zenélni. Mire megcseperedtünk, szüleim nyolcvankettő után kiváltották a kisiparos-engedélyt, de igazából kiskereskedőként dolgoztak. Ezt az engedélyt váltották ki, mert ezt lehetett, ehhez vettek alibiből egy pulóverkötő-gépet, egyébként becsülettel csencseltek. A szocialista országokból, hoztak be árut, amit falun eladtak, vagy helyben a városban piacoztak. Mozgóárusok voltak. Én is segítettem nekik. Apám megszerezte a jogosítványt, vettek egy autót, otthagyták a gyárat, nagyon tisztességes megélhetésük volt. Sárospatakon az akkor még presztízzsel járó, újonnan épített lakótelepen laktunk.
2000: A piacozásban milyen gyakran vettél részt?
SJ: Tizenhét éves koromig alkalomszerűen. De ahogy befejeztem a szakmunkásképzőt, és megszereztem a jogosítványt, akkortól én vittem anyámat autóval.
2000: Milyen szakmát tanultál?
SJ: Szobafestő, mázoló és tapétázó vagyok.
2000: Mennyit dolgoztál a szakmádban?
SJ: Semennyit. Azért választottam, mert tetszett, és én már tizenévesen is majdnem így néztem ki alkatilag. Tizennégy évesen százhat kilóval mentem a szakmunkásképzőbe. Mindenki rajtam nevetett, hogy én szobafestő akarok lenni, ezért még jobban akartam az lenni. Már úgy mentem szobafestőnek, hogy ismertem az Aladárt, meg voltam az említett nyári táborban, ahol megismertem Kovács Zoltánt, aki legendás alakja volt a roma önszerveződésnek. Róla neveztek el egy óvodát Csepelen, ez az egyetlen cigány óvoda Budapesten. A táborban ismertem meg a Daróczi Ágit és a Bársony Jánost. A Zsigó Jenőről még csak hallottam akkor. Kovács nagyon fiatalon halt meg, a tábort még ő vezette. Utána csak egyszer találkoztam vele.
2000: Mi fogott meg igazából ebben a táborban?
SJ: Mindaz, ami az identitással összefügg. A nyelv, az irodalom, a cigány nyelvű kiadványok. Rácsodálkoztam minderre. Már mondtam: családom magyar anyanyelvű.
2000: Gyerekként és kamaszkorodban hogyan élted meg, hogy jómódú családból szármzol? Hogyan tekintettetek magatokra mint romákra? Egyáltalán a cigány identitás mennyire foglalkoztatott?
SJ: Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, de mióta az eszemet tudom, ez a dolog bennem rendben volt. Még az Aladár előtti életemben is. Nagyon szerettem olvasni. Mindent elolvastam, ami a kezembe került, jártam a városi könyvtárba. Ekkor voltam tizenegy-tizenkét éves. És találtam egy ilyen kiadványt, hogy a Föld Népei. Na, és ebben benne voltak a cigányok. Talán ez volt az első impulzus. Így visszatekintve nem emlékszem olyanra, hogy bennem a cigányságom görcsöt okozott volna. Mi cigányként tekintettünk önmagunkra otthon. De ennek nem volt akkor nagy jelentősége. Lakótelepen laktunk, ahol romák, nem romák együtt éltek. A szomszédunkban azt láttuk, hogy Mari néni, Joli néni vagy Béla bácsi. Nem azt láttuk, hogy nem cigány ember, hanem azt, hogy neki van egy neve. Nagyon jóban voltunk a szomszédainkkal. Persze vásott kölyköket képzeljetek el. Amikor hazajött apám a munkából, akkor a szomszéd Makai néni, akinek borzasztó sok kellemetlenséget okoztunk, mindig bepanaszolt minket nála, ő meg jól megrótt minket.
2000: A megrováson mit kell érteni? Kaptál egy- két pofont is?
SJ: Nem, az apám nagyon erős ember volt, épp ezért nem bántalmazott. Neki elég volt, ha meglökött az ujjával valakit, fiam ezt nem szabad, és akkor kék maradt a karod és felborultál. Elég volt, ha ránk szólt. Anyám, az adott pofont, apám nem. Nekünk leginkább nem roma barátaink akadtak. A lakótelepen a roma családok pedig gyakorlatilag mind a szüleim rokonai voltak, legalább tizenöt család. Ma ugyanott egy roma sem lakik. Ha segíteni kellett apáméknak, mondjuk, be kellett rakni az árut az autóba, akkor szóltunk a barátomnak, aki nem volt roma gyerek, és ő jött is. Felnőtt emberként történt meg velem, hazamentem Sárospatakra, már bőven harminc fölött voltam. Nagyon régen nem láttam ezt a fiatalembert, velem egykorú volt, nem roma fiú. Ül a benzinkútban, belépek, és azt mondja nekem: szevasz, Jenő. Nem ismertem meg. A második mondata ez volt: mi van, te, megbolondult a világ? Amikor gyerekek voltunk, nem számított, ki cigány, ki nem. Az volt a mérce hogy melyikünk az erősebb. És igaza volt.
Kamaszként megvertek minket roma fiatalok, meg nem roma fiatalok is. Tudtuk persze, hogy például a sárospataki cigánytelepen élő emberekkel sok rossz dolog történik. Tudtuk, hogy a városban a rendőrök időnként kegyetlenkednek a cigány emberekkel. De már a rendszerváltás után történt meg az, hogy nem engedtek be a diszkóba. Én nem voltam egy diszkó-járó ember, de úgy próbaképpen, hogy mi lesz a reakció, be akartunk menni a feleségemmel. Hónapokkal ezelőtt végiggondoltam az életem, és rájöttem, hogy már egy ideje nem roma emberekkel csak akkor kerülök kapcsolatba, ha dolgozom. A privát szférámban csak cigány emberek vannak.
2000: Feleséged is cigány?
SJ: Az édesanyja cigány, az édesapja nem volt az, de a feleségem elkötelezett roma mozgalmár.
2000: Említetted, hogy a cigány nyelvet az olvasótáborban fedezted fel a magad számára.
SJ: A többi gyerek ment focizni, meg a Dunára strandolni, Visegrádon voltunk, én meg olvastam a Choli bácsi első cigány szótárát, és beszélgettem a cigány anyanyelvű gyerekekkel, hogy ez vagy az a szó hogy van cigányul. Ma is azt állítom, hogy nem tudok cigányul.
2000: Más nyelvet is tanultál?
SJ: Nem. Hát, amíg lehetett Lengyelországba járni csencselni a magyaroknak, addig mentem a szüleimmel, és pillanatok alatt ragyogóan beszéltem lengyelül. A család később már csak azért vitt, hogy tolmácsoljak. Amikor tizenöt-tizenhat éves voltam, azt hitték a helyiek, hogy ott tanuló diák vagyok. De ez elkopott az évek alatt.
2000: Melyik cigány nyelvet sajátítottad el és miképp?
SJ: Teljesen autodidakta módon, a romanit. Senkihez nem jártam nyelvet tanulni, hanem összeszedtem az összes elérhető cigány nyelvű kiadványt, főleg ha tükörfordítással volt. Az első ilyen, ami a kezembe került a Choli szótárán kívül Bari Károly Tűzpiros kígyócskája volt, meg az Erdők anyja. Én összenéztem a szavakat, meg a cigány folklór is tanított. Amiket énekeltünk dalokat, azoknál utánajártam, hogy mit is jelent a szövegük. A mi környékünkön kizárólag magyar nyelvű cigányok laktak. Legközelebb Miskolcon éltek cigány anyanyelvű cigányok.
2000: Téged teljesen elfogadnak azok, akiknek romani az anyanyelvük?
SJ: Amikor még működött a Rádió C, akkor a cigány anyanyelvű műsorvezető barátom, Lakatos Elza többször meginvitált az anyanyelvi műsorába, hogy legyek a beszélgetőpartnere, szerinte olyan szépen beszélek cigányul. Na, én erről nem voltam meggyőződve, úgyhogy nem fogadtam el a meghívást. Nem vagyok biztos magamban, de ma már használom a nyelvet, főleg ha a munkámhoz kell. Ez annak idején nagy megrökönyödést váltott ki a családomban. Apám fivérei megmaradtak zenésznek, az egyik cimbalmos volt, a másik prímás. Amikor nálunk jártak, és látták, hogy cigány nyelvű zenét hallgatok, akkor meg voltak döbbenve, hogy hülye ez a gyerek. És elvitték a Kalyi Jag egyik első kazettáját. A nagybátyám egy hét múlva már muzsikálta a nótát. De hát ugyanilyen megrökönyödést váltott ki, amikor elkezdtem kijárni a pataki cigánytelepre ifjú mozgalmárként. Nem értették, mit keresek én ott, ahol nekünk senkink nincs.
2000: Hova kerültek ezek az emberek?
SJ: Voltak rokonaink, akik Budapestre jöttek. Ma már jelentős számban élnek itt, és kevesen maradtak otthon. Igen nagymértékű a kihalás. Például az én nevelőapám ötvenhat évesen úgy halt meg, hogy fiútestvérei közül ő élte meg a legmagasabb kort. Édesanyám három fiútestvére sem érte el az ötvenet. Apámék tizenketten voltak, anyámék hatan. Most anyám után a negyvenöt éves bátyám a legidősebb családtag. Jellemzően a szívbetegség vitte el őket, meg a rák.
2000: Valószínűleg a vásározó életmód sem javított az egészségen, az állandó utazás és éjszakázás.
SJ: Meg a stressz, hogy folyton a legalitás határán mozog az ember.
2000: A szobafestő szakma ehhez képest nyugodtabbnak tűnik.
SJ: Magamnak, rokonoknak dolgozgattam, de hivatásszerűen soha. Saját lakásomat én festettem ki mindig, amíg nem kaptam szívinfarktust 2009-ben, azóta a feleségem nem engedi.
2000: ’92-ben eljöttél Pestre. Albérletbe?
SJ: Nem, rokonokhoz. Abban a szerencsés helyzetben voltam, hogy, többen is hívtak. Addigra már megismertem egy csomó embert. Egy családsegítő központban ajánlottak állást, de én a Józsefvárost választottam, ahol akkor indult három roma intézmény. Az azelőtt soha nem létezett roma kisebbségi biztos Csorba Zoltán volt. Az önálló cigány kisebbségi csoportot, ami kultúrával és közművelődéssel foglalkozott, dr. Szőke Judit vezette. Én a szociális segélyszolgálatban kezdtem dolgozni.
2000: Aladár ajánlott?
SJ: Nem, állásinterjún voltam ott, engem választottak. De az Aladár hívta fel a figyelmemet erre a lehetőségre. Tizennyolc éves ifjú ember voltam, nagyon lelkes, nagyon szerettük az Aladárt, ezért vittük, hoztuk, mentünk vele, alázattal és tisztelettel hallgattuk azokat a vitákat, amiket folytatott. Így éreztünk az egész rendszerváltó roma értelmiség iránt, ők voltak a mi példaképeink.
2000: A könyvekkel milyen maradt a viszonyod?
SJ: Hát, hektikus, mert egy idő után már kevesebbet olvastam, és ha igen, akkor leginkább tanulmányokat, vagy olyan anyagokat, amelyek a romákhoz kapcsolódnak. Havast, Ladányit, a Roma Parlament kiadványait, Zsigó Jenő írásait. És időnként, amikor rám tört, akkor a Bibliát. Feleségem szokta mondani, nem értem, te minden télen kiolvasod a Bibliát legalább egyszer. Ott dolgoztunk az önkormányzat épületében, bruttó tizenötezer volt a bérünk, és a hivatali munkánkon túlmenően szerveztünk mindenféle dolgokat a kerületi romáknak. Leginkább gyerekklubok, gyermektáborok és más közművelődési programok kitalálásában és lebonyolításában vettünk részt. Gyermek-tehetségkutató programokéban például. A Gutenberg színpadán vagy a Józsefvárosi Színházban a roma közélet résztvevőivel folytak élő beszélgetések. De a legnagyobb élményt számomra a gyerekekkel való munka jelentette akkoriban. Az én utam a Roma Parlamentbe vezetett, akkor még ott volt az Aladár. Egy konfliktusmegelőző és jogvédő irodát hoztak létre. És oda hívott engem az Aladár dolgozni, mint szocmunkást. De nem sokáig működtünk ebben a felállásban, mert a Roma Parlament akkori vezetése és az Aladár között volt némi nézeteltérés.
2000: Pontosan ki között?
SJ: Az elnökséget Zsigó Jenő irányította. És akkor az Aladár kiszállt onnan, eljöttünk, és ’95 májusában létrehoztuk a Roma Polgárjogi Alapítványt. Itt dolgoztunk együtt egészen 2009- 10-ig. Az alapítványnál töltött évek alatt sokat tanultam, és sokat is raktam magamból az alapítványba….
2000: Hogyan fogadtad, ami a cigánysággal történt ez alatt a másfél évtized alatt?
SJ: Drámaként. Mert, ahogy idősödik az ember, úgy veszíti el a hitét. Tizenöt évvel ezelőtt nagyon sokan az országban hittük azt, hogy a pártszimpátia nem a másik legyilkolásra okot adó körülmény. És hittük azt, mi, romák is, hogy a politikai pártok előbb-utóbb ráéreznek a dolgok felelősségére, és komoly lépéseket fognak tenni a cigányok társadalmi zuhanásának visszafordításáért.
2000: Az elején volt olyan párt, amiben hittél?
SJ: Fogalmazzunk úgy, hogy először is hittem a rendszerváltásban. Mint a legtöbb naiv ifjú. Egyrészt, magyar minőségemben, hittem azokban az eszmékben, hogy az egypártrendszer eltörlése, szólásszabadság, szabad gyülekezés, stb. Roma szempontból meg azt vártuk nagyon sokan, hogy a cigányok kimásznak a segédmunkás-státuszból. Ma már visszasírnánk azt az állapotot. Azt vártuk, hogy megindul a roma emancipáció, és lesz majd egy magasan képzett roma tömeg, és hogy a romák iskolázottsági, lakhatási foglalkoztatási mutatói közelítenek a társadalmi átlaghoz, vagy el is érik azt. És azt is remélte az ember, hogy a cigány identitásunkat olyan méltósággal élhetjük majd meg, mint bárki más a sajátját ebben az országban.  Ennek pont az ellenkezőjét tapasztaltam.

A teljes interjú itt olvasható:
http://ketezer.hu/2013/10/akkor-is-cigany-vagyok-2/