Torgyán József,  a majdnem államfő

Posted by

Történelem emberközelben

Kocsis Tamás

>Öt éve halt meg Torgyán József 1932. november 16. – 2017. január 22.), aki kétségkívül a rendszerváltás és az azt követő idők legszínesebb politikusaként viharzott végig a  magyar közéleten, Kisgazdapárttól, az Országház padsorain és a Földművelésügyi Minisztérium patinás épületén át, a sportig és a világ export-importpiacaiig. 2020 februárja óta emléktábla díszíti   utolsó lakhelyét Budapesten a Méra utcában.

Hangos tűzijátékoktól kísérve bukkant fel a semmiből – pontosabban az ügyvédségből -, s képes volt arra, hogy akkor is állandó főszereplőként mutatkozzék politikai tornádókban és álviharokban, a médiában és a magyar világ szinte minden elképzelhető színpadján, amikor pedig valójában éppen csak epizódszerepeket kapott (például Antall József jóvoltából, annak regnálásakor).
Valódi hatalmat mindössze Orbán Viktor 1998-2002-es kormányzásának első felében gyakorolt, mégis amit összességében produkált alig több, mint egy évtizeden át a közéletben, annak hatása az országra, és ebből következően működésének értékelése több nemzedék szakértőinek ad feladatot, hogy csak a mezőgazdaságot és a más akkori „kis- és nagypolitikai” okból ma is politikai szereplő szegény FTC-t említsem emlékeztető példaként (amikor az Fradi súlyos anyagi válságba került, több százmillió forintos állami támogatást utalt ki a klub részére, amiért rengeteg kritika érte.) A politikai csúcsról (még arra is reális esélye volt, hogy köztársasági elnök legyen belőle) egyszerre és épp oly látványos zűrzavarban zuhant le újból az ügyvédségbe, ahogyan 1988-ban rendszert váltani érkezett. 2006-ban egy-egy pillanatra – és újból csak a mindenki „Józsi bácsija” féle szerepkörben – megpróbálkozott ugyan a visszatéréssel a nagypolitikába, de mindössze egy könyvre futotta, a parlamenti képviselői jelölésre már nem. Miért is? Ezer ember ezerféle választ adhatna erre a kérdésre, nem is fárasztok ezért senkit azzal, hogy az ezeregyedik megbízható felelettel gazdagítsam a sort. De tény és való: dr. Torgyán tehetségét soha, senki sem vitatta.

A Hősök-tere sarkán ismerkedtem meg vele, az akkor még éppen egységes Jugoszlávia nagykövetségének épületében, az utolsó hagyományos nemzeti ünnepi fogadásukon, 1989. november 29-én. Két jogcímen is hivatalos voltam rá: egykori belgrádi tudósítóként és az akkortájt igencsak befolyásosnak tekintett Képes 7 főszerkesztőjeként. Torgyán József ott lépett hozzám, akiről tudtam, hogy az újjászerveződő kisgazdák egyik vezéralakja, s már akkor szinte naponta bukkant fel a neve a sajtóban. Nem volt tehát gondom, hogy azonnal rájöjjek, kivel állok szemben, amikor köszönt és bemutatkozott. Egyetlen udvariaskodó bevezető mondatocskát sem tartott szükségesnek. Azonnal a lényegre tért.

– Hallottam magáról egysmást. Azt is, hogy a szegény Dernői Kocsis fia, Isten nyugosztalja. Ilyen emberekre van szükségünk az új Független Kisgazdapártban. Jöjjön el hozzám, s én biztosítom a jövőjét.
Ez volt a mondandója, egy szuszra, köntörfalazás nélkül. A kezembe nyomott egy névjegyet.
– Délután felhívhat, megtalál, vagy megtalálnak, ha keres – mondta. Kezet nyújtott, s már el is tűnt a nyüzsgésben.

Nem hívtam fel sem akkor, sem később, nekem akkor is, utána is megfelelt az újságírás. Így sohasem tudtam meg, mi lehetett volna a biztos jövőm: megint bejárhattam volna a Belgrád-rakparti – Torgyán idejében – kisgazda pártközpont Dunára néző szárnyának első emeletére, ahol korábban a feleségem titkárnősködött, vihettem volna országgyűlési képviselőségig, talán még miniszterségig is?  S ráadásként magamra is vehetném, amit annyian emlegetnek, többnyire nem éppen dicsérő jelzőkkel: a politikai elit tagja…