Mindenütt jó….de a férjem nem tudja zsebre tenni a fejét

Posted by
Ferber Katalin
>Nekem most derűs mozzanatokról kellene írnom, hiszen az emigrációban élve, nekem egészen biztosan nagyon jó. Olyannyira jó, hogy szavakat is alig találnék ennek leírására. (A szavak csodálatos élete. EP)
Jövőre három évtizede lesz annak hogy véglegesen elmentem Magyarországról, ezt akkor egészen biztosan tudtam, azt pedig egyáltalán nem, hogy ez sikerül-e.
Az első másfél évtized élményekben, tanulásban gazdag, nehézségekkel fűszerezett lét volt, sokszor sokféleképpen megírtam már hogy miért.
Egyetlen percet sem bánok amit Japánban töltöttem. Ott értettem meg ugyanis, milyen egy kisebbség tagjának lenni, “sápadtarcúként”, az ottaniak nyelvét évekig kissé akadozva, aztán ennél sokkal jobban gyakorolni, de hiába, az arcom látványa elkülönített. Egyszerű képlet volt ez, nem kellett “mögöttes” okokon agyalni, nem japán és kész. Ez nem panasz, ezt is meg lehet tanulni, megszokni azonban soha.
Nem én döntöttem a második emigrációmról, hanem a remek japán rendszer, melynek csodálatra méltó fejlettsége s annak módszerei vezettek a fukusimai atomkatasztrófához.
Mehettem volna persze Magyarországra is, állampolgárságom, útlevelem magyar, de felelős voltam egy másik ember jövőjéért is, aki ösztönösen tartott a saját magyarországi lététől.
Így és ezért maradtunk Berlinben, ahol a katasztrófa előtt fél évet töltöttünk, mert a japán munkahelyem megajándékozott (egy egyébként mindenkinek járó) alkotói szabadsággal. Tokióba történő visszautazásunk előtt mindössze két héttel történt a katasztrófa, s bár rengeteget beszélgettünk erről a társammal, nem Magyarországra mentünk ezután. Nem is Japánba. Lemondtam a további munkaviszonyomról, a fizetésemről, az azt megelőző tizenhét év alatt megteremtett otthonomról, a tokiói mindennapokról. Tudtam, hogy a tudásom megmarad, s ehhez nem kell már Tokióban élnem. Azt is tudtam hogy nem megyek többé vissza se Japánba, se a környékére.
Xxxxxx
Berlin 2011-ben pezsgő, nekünk kulturálisan izgalmas, ezernyi felfedezésünkre váró főváros volt. Ámulva sétáltunk a merész építészeti alkotások között (restaurált régi, mellette merész új épület), kiváltságosnak éreztük magunkat, mert kiállításokra, koncertekre járhattunk megfizethető áron és számunkra elérhető helyeken. Igyekeztünk megbarátkozni a környezetünkben élők némelyikével, s nem tűnt fel, hiszen olyannyira tele voltunk pozitív, vagyis megkönnyebbült érzésekkel, hogy a barátkozások ideiglenesek, felszínesek, nem ritkán merőben érdekek által motiváltak. Öt évig próbálkoztunk, s én azt is vállalom, hogy a kettőnk igényessége volt a legfőbb akadály.
Felesleges akár röviden leírni, mennyi súlyos szerepzavarral, emigrásként önmagát önként feladó emberrel találkoztunk az öt év alatt.
Mi azonban rendületlenül szerettünk Berlinben élni. Kétségtelen azonban, hogy “inaktívként” vagyis nyugdíjasként a “maradék” kategóriába kerültünk. Nem jártunk el dolgozni(bár nekem volt néhány óraadói megbízásom és ma is kiráz a hideg a munkahelyi légkörtől).
Igen, mi elszigetelten élünk itt, kevés emberrel van bensőséges kapcsolatunk, akivel van, azt nagy szeretettel és gonddal óvjuk, vigyázunk mindegyikre.
A furcsaságok itt nem a Corona vírus kitörésekor kezdődtek, hanem két évvel korábban. Volt ugye a bevándorlók, menekültek óriási hulláma, s Berlin arculata, hangulata nagyon gyorsan megváltozott. Az arcok megmerevedtek, a tömegközlekedés állomásain tájékoztató röplapokat osztogattak, mire kell ügyelni ha inzultus, vagy éppen kizsebelés ér bármelyikőnket.
Berlinnek mintha egyszeriben elege lett volna a “kozmopolita” jelző gyakorlati következményeiből.
S akkor lecsapott a világra a Covid.
Bennünket a korábbi hét évben talán egyszer ért kezelhetetlen, mert rasszista inzultus (hiába, a férjem nem tudja zsebre tenni a fejét)de én ezt alig húsz másodperccel később a helyszínről történő távozásunkkal jutalmaztam. Megtanultam én már rég Japánban, hogy a rasszista indíttatású megjegyzésekkel, viselkedéssel teljesen felesleges vitatkozni. Az ugyanis egy vallás.
A Covid első hónapjában a tömegközlekedési eszközök egyikén a többi utas átszállt egy másik kocsiba. Tízéves kisfiú ordította németül a férjemnek, hogy takarodjon vissza Kínába. (sic!!) Tizenéves suhancok köpdöstek az utcán, mellettünk elhaladva.
Azt természetesen értettem, hogy kevés berlini (igazi berlini!) tűri ha valaki rosszul beszél németül, mint például én. Ez szerintük azonos azzal, hogy ostoba jöttment vagyok.
Hanem a helyzet egyre rosszabb lett, hiszen mindenki elfáradt, sokan frusztráltak (okkal) s bár még működik úgy ahogy a mindennapok zökkenőmentes folytatásához szükséges fontos dolog, elegendő egyetlen “más” arc, “más” hangvétel, s bizony a rekciót nem lehet megúszni. Semmivel. Ha véletlenül függő helyzet jön létre (szolgáltató rossz vagy épp teljes működésképtelensége) abban a minutumban alázat, kérlelő hang, talán az valamit tompít a további agresszív magatartáson, vagy nem.
Nincs stresszoldóbb, mint egy kiszolgáltatott ember még kiszolgáltatottabbá tétele.
Ne általánosítsunk! Nincs diszkrimináció! Ha bajba kerülünk a gyenge német tudás, vagy épp a férjem ázsiai arca, netán a parfümöm illata miatt, vegyük tudomásul hogy ez nehéz helyzet, igyekezzünk minél előbb eliszkolni onnan (ha tehetjük) és semmiképp se vonjunk le semmiféle általános következtetést ebből.
Esetleg relativizáljunk, az mindig segít. Magyarországon bezzeg mennyivel rosszabb. Japánban bezzeg mennyivel nagyobb a tömeg. Afrikában percenként éhenhal egy csecsemő. (Gyerekkoromban ezt, valamint a kolorádó bogarat hallottam minden nap, miközben zsíroskenyeret ettem.)
Egyszóval minden rendben van.
Átestünk a napokban kétszer is, egy rendkívül megalázó, emberi méltóságunkat súlyosan sértő, órákig tartó vegzáláson (mely természetesen puszta munkavégzés volt a másik ember részéről) megértettük, hogy most, a harmadik évében a világjárványnak, aki teheti, ilyen módon szabadul meg saját stresszétől.
Az illető egyébként fiatal keleteurópai emigráns.