Mozaikkockák a világháború utolsó két évéből

Posted by

 A háború sodrásában Európa, 1944–1945 (Szerk.: Virányi Péter)

>Bedő J. István

>A nem-történész ne próbáljon megítélni egy történészek által írt művet – mondják, igen helyesen. Tehát csak olvasóként közelítem meg az elmúlt év végén megjelent kötetet, amely a háború utolsó két évével foglalkozik.

A megjelenése háttérben az éppen egy évvel korábban rendezett online konferencia áll, ennek az előadásait szerkesztette egybe Virányi Péter (ő maga is az egyik előadás szerzője), a tanácskozás meghirdetője és szervezője a Magyar Tudományos Akadémia albizottsága, amely a második világháború történetét kutatja.

Tehát, ismétlem, olvasóként legelőször is két dolog vetődik fel számomra. Az egyiket a briliáns szellemű Umberto Eco fogalmazta meg egy írásában, ti. hogy Miért nem készíthető el a birodalom térképe egy az egyben? (Az érdeklődők olvassák el itt.) A történetírás is ilyen képtelen föladat: valamennyire eltávolodva kell vizsgálnunk tárgyunkat, de akkor elvesznek részletek. Ellenkező esetben viszont feltáratlan részleteket lehet vizsgálni, és ha szerencsénk van (szerencséje van a tudósnak, a szakértőnek), valamivel pontosabb lesz a nagy egész képe.

Megnyitójában Frank Tibor akadémikus éppen erre (ti. a vizsgáló személyére) hívta fel a figyelmet: „a feledés nagy úr, az emlékezők eltűnnek, marad a tudomány” – vagyis a baziliszkusz levetett bőre alapján kell rekonstruálni, milyen is volt. (Harry Potter, természetesen.)

Végül pedig marad az az örök kérdés, hogy a történész a tényeket vizsgálja és alakítja ki azok alapján a következtetéseit, vagy maga állít fel premisszákat (pláne: világképet), és a hiteles tényeket hajlítgatja álláspontjához. (Persze akkor már kétségbe vonható történészi mivolta…)

A konferencia magyar előadóinak anyagai legnagyobbrészt magyarországi vagy magyar lakosságra vonatkoznak, de mivel a háború egész világra kiterjedő volt, valamilyen módon beszűrődtek a francia, olasz, spanyol vonatkozások is. (Az online szakmai találkozó, eszmecsere idegen nyelvű vagy külhoni szerzőtől származó előadásaira a könyv nem tér ki, tehát én sem.)

Néhány tanulmány azáltal tudott különös fontosságú lenni, hogy szerzői már ismert, de bujkáló vagy kis publicitású (magánkiadású) könyvek anyagát tették közzé a vizsgált kérdésről – ilyen volt a magyar kórházvonatok sorsáról, működéséről Mezei Bálint dolgozata. Hasonló módon került most az olvasó elé Stark Tamás tollából a hazai érdeklődő közönség által már folyamatában ismert polémia – a kamenyec-podolszkiji vérengzés története –, amelyben a Veritas Intézet igazgatója tett és ismételt egy védhetetlen állítást, amiért más országban akár el is mozdították volna. Az indító bekezdésben említett „valósághajlítás” az ő esetében is érvényes… Stark tanulmánya érvekkel és adatokkal tételesen cáfolja az említett igazgató kijelentéseit, s közben idézi a tények elkenésére irányuló törekvéseit is.

Szintén már publikált tanulmányok újraidézésével, egybevetésével és más szemléletű megközelítésével igen érdekes Virányi Péter tanulmánya. Ebben azt fogalmazza meg, hogy a nácik hatalomra jutását követően a lelkes hívek (tettestársak) miképpen építették fel a nemzetiszocialista birodalom brandjét, a fasiszta állam mindenre kiterjedő ellenőrzése, politikai propagandája, oktatási, nevelési, viselkedési és öltözködési (stb.) szabályozásai révén – miközben futó őszinteségi rohamaikban mélyen lenézték az ostoba tömeget, melynek folyamatos manipulálása révén lehettek az élet császárai. Urai életnek és halálnak. Főleg halálnak. Virányi tanulmánya azért is különösen fontos, mert a manipulálók korában élünk – csak azóta még az IT eszközök is a manipulátorok kezére játszanak. Persze ugyanez lehet az eszköze az ellenőrizetlen gondolatok terjedésének is. Kínában éppen e veszély miatt igyekszik az efféle állam eltaposni a nem ellenőrizhető lehetőségeket.

Andreides Gábor olasz forrásokat bőséggel felhasználó tanulmánya megint csak kitűnő összefoglalás, ő Mussolini tündökléséről és bukásáról ír. Forrásai felfedik, hogy az olasz tömegek kezdetben szimpatizáló hangulata miként fordult el egyre markánsabban az olasz diktátortól –, és emlékeztet arra is, hogy a népszerűséget (popolaritá) meg lehet szerezni a nép (popolo) megnyerésével vagy elámításával (populismo), de a nép lesz az is, amelyik megunja az önfényezést, az épületekben (EUR), stadionokban (Foro Olimpico) megnyilvánuló gőgöt, és ledönti a szobrokat.

Márkus Beáta tanulmánya a Gyula környéki németek deportálásról előadásként érdekes lehet a szakemberek számára. A könyvbeli szövegbe illesztett elképesztő mennyiségű forrásmegjelölés (minden egyes dokumentum megnevezése) a történész és levéltáros szakma számára fontos, helyénvaló – vagyis forráskutatáshoz tökéletes –, azonban a nem szakmabeli olvasót elriasztja.

Érdekes kérdést vet fel Pritz Pál tanulmánya már a címével is – Veesenmayer Ödön (vö. Baradlayak) vagyis Edmund Veesenmayer képét igyekszik árnyalni, felhasználva az őt annak idején kihallgató Rónai Mihály András író (és még sok minden)  hatvan évvel ezelőtti írását és persze számos történészi munkát. Igen figyelemre méltó a két év kutatómunka eredményeként született írás (habár nem gondolom, hogy RMA, asszimilálódott zsidó család gyermekeként ennyire kiexponálta volna hitközségi anyakönyvben rögzített héber nevét). A kérdésfeltevés viszont, mely szerint helytartó volt-e vagy annál kevesebb, számot tarthat a szélesebb közönség érdeklődésére is. A köztudatban ugyanis EV úgy él, hogy korlátlan hatalma birtokában érte el a zsidók Eichmann által levezényelt gettóba szorítását, majd deportálását – valójában a „hatásköri belharcok”, intrikák is sok gondot okoztak neki. (Természetesen egy pillanatig sem sajnáltatom ezért.) A számtalan forrás összevetése természetesen hozzájárul a kor és szereplők arcvonásaihoz – EV esetében a jelleme, ravaszsága, „játszmázása” megismeréséhez –, ezért is nevezi Pritz Pál a dolgozatát „kutatásmódszertani töprengésnek”. Végül a (nem szakmabeli) olvasó csak egy kérdésre nem kapja meg a választ: vajon miért választott a tanulmánya tárgyának megnevezésére magyarra fordított keresztnevet? (Lásd még Verne Gyula, May Károly, Engels Frigyes stb.)

Laczó Ferenc pedig egy máig be nem gyógyult sebet vakart fel: Munkácsi Ernő tevékenységét – ő ugyanis a parancsra létrehozott Központi Zsidó Tanács főtitkára lett. E szervezet hatóságként ellentmondásos feladatokat kényszerült ellátni – ezért (leegyszerűsítve) minősítették tagjait életmentőnek is, gyilkosoknak is. De Munkácsi Ernő lett a holokauszt első történetírója is, alig néhány évvel a megszabadulás után. Ennek a többé-kevésbé önigazoló műnek az újraértékelésre tett kísérletet a dolgozat szerzője, szintén összevetve számos, jóval később megjelent forrással.

A konferenciakötet részleteiben jobbára leíró, kevésbé újdonság erejű vagy felfedező, de igen jó szolgálatot tesz azon olvasóknak, akik a kor egy-egy szeletével szeretnének megismerkedni, mivel minden tanulmánya a nagyközönség által kevésbé ismert forrásokat állít reflektorfénybe.

Virányi Péter

A háború sodrásában Európa,
1944–1945 (Szerk.: Virányi Péter) 

Gondolat Kiadó, Budapest, 2021
240 oldal, teljes bolti ár 2950 Ft,
kedvezményes ár a kiadónál 2065 Ft,
ISBN 978 963 556 2169

* * * * * *

A könyv kiadói fülszövege

Európában kezdenek feledésbe merülni a nyolc évtizeddel ezelőtti események: egyre kevesebben vannak, akik személyesen is átélték a háborús borzalmakat, netán maguk is a fronton szolgáltak, és egyre távolibbnak tűnik a világ szinte minden szegletét elérő pusztítás és halál. Az emberiség legvéresebb háborújában mintegy 80 millió ember vesztette életét. A II. világháború a huszadik századdal foglalkozó kutatások középpontjában áll, gyakran merül fel a kérdés, hogy mi újat lehet még mondani ebben a témában. A kötetben szereplő tanulmányok megkísérlik, hogy választ adjanak erre a kérdésre.

A KULTÚRAKIRAKAT

Címkép: Göbbels propaganda-miniszter beszél

%d bloggers like this: