Két robbanás

Posted by
Bojár Iván András
>Hétfőre kedd jön. Keddre szerda. Ezek ma megfontolás nélkül megélt egyértelműségek. Nincs ember a Föld kerekén, kinek létét ne véletlenek ezernyi egybejátszása alakítaná. Ritka azonban, amikor egy élet, egy család, netán több család fennmaradásának és leszármazásának vakvéletlen formálta drámájában egy-egy sorsszerű pillanat utólag pontosan megragadható, s a történelmi idő, az égről fotózott tér léptékében determináns összefüggések is fölfedezhetők.
Történt ugyanis két megrázó esemény a most pergő napok 77 évvel ezelőtti felmenői sorában, csupán pár napnyi távolságra egymástól, amelyek sorsszerűen és alapvetően befolyásolták a lehetőségét, hogy mondjuk én magam 19 évvel később megszülethessem. És világrajöhessen a kislányom is, közel hatvanévvel az úgy és akkor történtek után. S megszülethessenek unokatestvéreim és az ő leszármazottaik. Családom életét – mint bárkiét, – akkor és persze azóta is sokféle drámai döntés, vagy épp kósza döntések elmaradása formálta.

Ahogy a holtakat nézzük általában, kimeredt vonásaikon fürkészve a titkot, rejtélyes lengését az élet és a nemlét közötti hártyavékony tüllnek, úgy nézem én az életet. Oly sok minden szól az élet ellen, annyi minden szab gátat a létrejöttének, fenyegeti szakadatlan, ha már a világra keletkezett. Mégis, sokszor a józan észnek, az összeesküvő körülményeknek ellenszegülve, diadalmasan létezik. S engem ez a diadal izgat. Hogy miként éljük túl nap-mint-nap elénktoppanó halálainkat, míg végül persze, de ez már az élet misztériumának kései és közhelyes lecsengése csak, egy alkalommal törvényszerűen nem éljük túl többé.

Sokszor ezek a diadalok, ahogy a születés is, Radnóti szavaival, vérben és mocsokban történnek, szóval ezek a diadalok is borzalmak közepette mutatják meg igazi énjüket. Olyankor leginkább.
1945 január 2-án és január 13-án például Budapestet két detonáció remegtette meg. Azaz megrázta volna, ha más robbanások ezekben a napokban nem tették volna állandóvá a háborús rázkódást, robbanó ricsajt. Ám ez a két detonáció azok közül is kiemelkedett. Nyomaikat a miértekre választ kereső tekintet most 77 év után is képes fölfedezni Budapest arcán. (1.es kép))
Bő tíz napja tartott az ostrom, Budapest történetének legborzalmasabb csatája. Hiába hagyták el tömegek a fővárost, így is közel egymillió ember lakott ezekben a napokban odalent a pincékben, óvóhelyeken. Egy későbbi összesítés szerint közel negyvenezren vesztek oda ezekben a hetekben csak Budapesten. Sokszor és sokfelé nem volt áram, se víz. A szűk dohos pincefolyosókon családok tömegei szorongtak fizikailag és lelkileg egyaránt. Elemi szükségleteikre vágytak: egy ágyra, meleg ruhára, mosakodásra, pihentető alvásra, ételre, fényre. Maradt ezek helyett a remény, hogy ha szerencsések, a fölöttük magasodó épület nem kap találatot, s ha kap is, a pince födémét a leomló tonnák tömege tán nem szakítja be pusztító erővel.
– Minusz egyedik robbanás: 1944 november 4-e –

Dr Sztankay András, görögkatolikus pap, a budai Bem tér és a Király fürdő közötti terecskén meghúzódó kis barokk templom parochusa, 1944 karácsonyán már a szemközti, Fő utca 79-es számú épületben lakott. (2-es kép) Új ablakai, a ház egyetlen erkélye az első emeleten, a fürdőre néztek. Pár héttel korábban ő, felesége és három gyermekük még a szomszédos épület (ma Külügyminisztréium) elegáns, Dunára néző saroklakását lakták. Ám november 4-én délben hatalmas robbanás szakította be az erkélyajtó üvegét, s az ebédlőasztal mellől felpattanó riadt gyerekek a balkonra kifutva, – ahogy később anyám elmesélte, – a jeges Duna felszínén széttárt kabátjaikban lefelé úszó dámákat, urakat nézték elnémulva. Meg a távolban szemük előtt lezajló tragédiát. Ekkor robbant föl a szemközti Margithíd. 40 német utász pusztult el a rosszul előkészített robbanásban. De mi ez ahhoz a temérdek ártatlan polgári áldozathoz, a folyóba bukó villamos közönségéhez képest, akik mit sem sejtve élték megszokott mindennapjaikat. S halták ez utolsó alkalommal. Gyerekként még láttam tévéműsort, amelyben akkor a hídon tartózkodó szemtanúk, évtizeddekel később is megrendülten számoltak be a sokkoló esetről.

Közeledett a front. A dunai oldali lakás helyett muszáj volt kevésbé kitettet taláni. Az említett pap, szeretett nagyapám, az eltelt pár hét alatt kénytelenül hozzászokott a veszélyes körülményekhez. Mint templomi gyülekezet pásztora, vezetésben bőséges tapasztalatokat szerzett. Ismerték és becsülték a környéken, ezért frissen érkező lakóként ráruházták a Fő utcai ház légóparacsnoki tisztét. A ház lakói, nyúlszőrkalapos, nehézkabátos férfiak, váll és fejkendőkbe bugyolált aszonyok és családtagjaik, ’44 karácsonyán vonultak le legszükségesebb csomagjaikkal a pincébe, s a harci helyzettől, bombázásoktól, aknavetőzésektől függően nagyapám megszervezte a gyógyszer és a víz, a nélkülözésekkel terhes hetek során fellépő élelem beszerzésének ügyét. Volt, hogy hárman lopóztak el férfiak éjjel vödrökkel a kézben vízért, s csak ketten tértek vissza. Volt, hogy két ágyúzás vagy repülőbombázás között nagyapám temetni volt kénytelen a parányi temlomkertben. (3-8. kép) Volt, hogy a ház közelében elhullott katonaló fagyott combját vitték le zsákmány gyanánt a pincében főző asszonyoknak. A gyerekek minden nap kötelezően egy fej vöröshagymát kaptak egészségük megőrzése érdekében, a lakók pedig hosszan tárolható ételeket. Miután a krumplikészlet kiürült, többnyire babot. Az asszonyok haja, a férfiak elburjánzó szakálla így is megvörösödött a pincében töltött hetek során. Fizikailag közel, ám életveszélyes távolságban működött egy pékség. Ha sikerült, friss kenyeret onnan szereztek. Itt a mélyben telt Szentkarácsony éjszakája, és itt köszöntött az újév is az elcsigázott lakókra.
– Az első robbanás: 1945 január 2 –

Az újév második reggelén a rövid időre kimerészkedő egyik lakó izgatott rémülettel riasztotta nagyapámat. Tisztelendő úr!, a rakparton egy ijesztő vagon vesztegel, tenni kellene valamit! S valóban, a nemrég visszetért fonódó villamos vonalán akkor még rendszeres villamosközlekedést szolgáló sínpáron, német lőszeresvagon állt, közvetlenül a ház hátsó kapuja előtt. Éjszaka érkezett, ki tudja honnan, s ki tudja kinek a részéről. Most azonban ott állt a dunai oldalon dugig megtöltve lőszerekkel. Akkoriban a sínpár nemcsak a rakpart külső részén, de a házfalak tövében is futott, ha akárcsak egyetlen lövedék eltalálja a vagont, a hatalmas bérház, családom otthona, élete, a levegőbe röpül. S velük száll el a semmibe egy később Norvégiáig terebélyesedő család, gyermekek, unokák, déd és ükunokák megszületésének esélye.

Nagyapám férfiakat tobrozott, hogy a soktonnás kocsit megmozdítsák, valakit pedig a szomszédos házhoz küldött követként. Házunk lakói nagynehezen áttolják majd a vagont a déli szomszédokig, alighanem az hasonlóképp érkezhetett éjszaka ide is, de ők, ha kedves az életük, tolják csak sietve tovább. És ez történt: a lőszerszállító szerelvény vándorútra indult. A szomszédok is nagynehezen eltolták egy háznyit. Majd a következők megint. Aztán megint. És még. Mígnem az egyik állomáson – ma már senki nem tudja, hogy léha és tartós veszteglés vagy csak a szerencsétlen véletlen magyarázza, – a mai Nagy Imre tér, a szemközti Parlament magasságában megtörtént az, amitől addig joggal lehetett tartani. Egy légitámadás során a vagon találatot kapott és felrobbant.(9-15.kép), Épp a Fő utca 59 (Vitéz utca 2) épületömbje előtt. A detonáció következtében az ott álló, miénkhez hasonlóan hatalmas ház összeomlott és leszakadtak a szomszédos bérházak sarkai. A ház légópincéjének lakói, azaz a ház lakossága, száznál több személy, mind odavesztek. A túlélők utáni kutatás részben a folyamatos légitámadások, részben a komoly műszaki felkészültséget igénylő, ám eszközök nélkül szinte reménytelen vállalkozás miatt, félbemaradt. Később, az ostrom után, csak kevéske fellelt emberi maradványt tudtak beazonosítani. A ház híres lakója, P. Gulácsy Irén (1894 – 1945) erdélyi újságíró, író és drámaíró, a nagyváradi Magyar Szó, a Nagyvárad, a Tavasz és a kolozsvári Napkelet, Keleti Újság, Géniusz rendszeres szerzője, később Budapestre települve a Pesti Hírlap, az Új Idők és a Magyarság munkatársa, épp emiatt kapott később a ház többi lakójával közösen jelképes nyughelyet a Farkasréti temető 19/1-es sírhelyén. A Vár túloldalán élt Kosztolányi Dezső özvegye, a Görög Ilona néven publikáló Harmos Ilona, 1948-ban megjelent Tüzes cipőben című ostromnaplójában visszaemlékezett a ház pusztulására:”..láttam, hogy a Vitéz utca 2-es számú ház is tökéletesen elpusztult, valaki említette az úton, hogy állítólag felrobbantották a németek, minden lakója ott fekszik, talán darabokra szaggatva, a romok alatt. A ház, ahol Gulácsy Irén lakott, a ház, ahová bennünket is vártak. Élünk.”
És éltek a nagyszüleim, anyám, nagybátyáim, és élünk mi is, leszármazottaik, kik nem élhetnénk nagyapámék lélekjelenléte és a folyamatos harcok közepette végrehajtott vakmerő akciója nélkül.
(Az egykori bérház helyén aztán 1948-49 során a magyar modernizmus egyik legkiválóbb épülete, a Németh Pál, Scultéty János és Szilágyi Jenő tervezte pontház emelkedett. (16. kép) Koncepciójuk és a ház egyes formaelemei egyértelműen képviselik Le Corbusier akkor forradalmian modernnek számító Ville Radieuse-ének gondolatait. Rövid ideig olyan elképzelés is felmerült, hogy a szanaszét rombolt Viziváros eltakarításra szánt területére, egészen benyúlva a Széll Kálmán térig, további hasonló pontházak sorakoztak volna.)
– És a második: 1945 január 13 –
Budapestet rendületlenül lőtték. Hitler decemberi hadiparancsa Budapestet “erőddé”, Festunggá, s benne a civil lakosságot “katonai célra” felhasználóvá nyilvánította: 92 ezer fős német-magyar haderő próbált meg közel kétannyi, 176 ezer előrenyomuló szovjet katonának ellenállni. Karácsony másnapján Sztálin folyamatos ágyúzást rendelt el. Elsődleges célja ezzel a védők katonai moráljának felmorzsolása, azon kívül a hidak elpusztítása volt. Ez utóbbiak azonban a sokszori próbálkozás és szórványos találatok ellenére, rendületlenül álltak. Parochus nagyapámék háza csak 350-400 méterre lehetett a Parlamenttől, a másodikán végül elpusztult épülettömb, még közelebb. A Margithíd budai ága ezekben a napokban még állt, s a szigeten is heves ütközet zajlott. Sztálin január 9-e hajnalban újabb hadiparancsban utasított a hidak megsemmisítésére. A Keleti front ezekben a napokban méterről méterre, akár a pokol tüze, mindent felperzselően vonult keresztül a magyar főváros belsején.
A családom sorsát érintő január 13-a szombaton, 77 esztendeje, a 16. áttörő tüzérhadosztály valahonnan a Hősök tere térségéből 74db 203mm-es kaliberű lövedéket adott le a Lánchídra. Egész február elejéig sokszor céltalanul, a németekkel szemben jelentős lőszerfölény birtokában lőttek nagykaliberű fegyverekkel. Erről a IX. SS hegyihadtest rádiótáviraton tudósította a német katonai vezetést, ahogy arról is, hogy szovjet felségjelzésű Ju-87-es és Ju-88-as, azaz német gyártású gépek is résztvettek a bombázásban. Mint utóbb felmérték, két-háromszáz méteres körben rendszeresek voltak a mellélövések. A szovjet katonák már a Nyugati pályaudvar környékén nyomultak háztömbről háztömbre előre. A front sokszor négyszer-ötször is oda-vissza átvonult egy-egy házon. Jöttek az Andrássy úton, a Nagykörúton, a Keleti pályaudvar és az Üllői úttól is befelé. Egy civil, Pentelényi János, Széll Kálmán téri állapotokat rögzítő ostromnaplója ezen a napon a Vár és a budai Dunapart szakadatlan bombázásáról számolt be, a Krisztinavárosi Növérek ostromnaplója pedig előző napi élményükről, ahogy a napokon át zajló bombázás, aknavetőzés közepette folyamatos légi tűz alatt tartott Ferencz József (ma Szabadság) hídon vergődtek át Pestről Budára. Széchenyi Viktor gróf, ki az ostromot abban a házban szenvedte végig, hol életem első 50 évében az Úri utca 52-ben laktam, 2-3 száz méterre sem tudta elhagyni fia, a vadászíró Zsigmond házát, a heves bombázások miatt félúton visszafordulni kényszerült. Eddigre a német parancsnokság számára nyilvánvaló lett Pest elvesztése. Egyre több ablakban húzódó lőállás helyén bukkant fel a fehér zászló. Ezzel együtt a harcot feladni, magukat megadni szándékozó magyar katonákat, de a sajátjaikat is, – legalábbis Duncan Hooper aznapi Reuters jelentése szerint, – az utolsó töltényig elszánt németek felkoncolták.
Állt egy háztömb, szintén mintegy 300 méterre az ország közigazgatási központjától, a Parlamenttől. Csak éppen nem a folyó partján, hanem két-három utcányival beljebb, a pesti oldalon. Ha a Fő utcai ház mögött képzeletben egyenesen átsétálnánk a Dunán, szemközt, az akkori Rothemere, ma Balaton utcán besétálva 3 tömböt kellett volna menni csupán. Jó, ha 600 méter választotta el egymástól a két házat, későbbi apai és anyai nagyszüleim otthonait.
– O –
Erről az épületről legkorábban, ahogy jelenlegi Klauzál téri otthonom ablakairól is bemutattam nemrég egy posztban, André Kertész egy korai fényképe tudósít (17. kép) : mintha ez az André Kertész folyton azt szeretné, hogy foglalkozzam vele. A fotón ifjúkori szerelme, Salamon Erzsi pillant hátra a Klotild (ma Stollár Béla) utca 10-es számú ház előtt valamikor 1920 körül. Pontosabban ez a ház még csak elődje annak a majdani a-b-c lépcsőház köré szerveződő modern hatemeletes lakóegyüttesnek, ahol a második nagy háború idején apai felmenőim éltek. (18. kép) Apám például innen járt a Szemere utcai általánosba, majd később ugyaninnen a Kölcsey Gimnáziumba is. Ehhez a tömbhöz tartozott egy további épület, a mai Balaton utcában egykor ált polgári, majd fiúiskola, amely a főváros 1910 körüli kislakásos bérház és iskolaépítési akciójának keretében épült enyhén népies szecessziós stílben. (Tervezője Császár Ferenc (1879-1955) volt.) (19. kép) Az egész blokkot hátul, a mai Balaton (Rothemere) és Szemere utcai sarkon terebélyes udvar egészítette ki. Alighanem az iskola sportolásra használt teresedése, vagy ki tudja ma már. (20. kép) Ezekben a hetekben az iskola épülete hadikórház számára volt kijelölve, s egy feljegyzés szerint 300-nál több beteg, ápolónők, orvosok tarzózkodtak benne. A teljes tömbben, mintegy ezren. Három mai utasszállítógépnyi ember.
Az épületegyütteshez tartozó udvaron az ostrom pergőtüzében nagy mennyiségű, ahogy a világégés után nagyapám, Bojár Géza építész, lejegyezte, 30 ezer kg ekrazit, német katonai robbanószer állt fölhalmozva. Nagyszüleim, a lakás legbelső terébe, a hallba húzódva aludtak, mialatt odakint folyt az öldöklő küzdelem. Arra azonban, hogy hajnali háromkor minden addiginál hatalmasabb detonáció szakítja majd le a szomszédos szobákat, és a légnyomás egy pillanat alatt megfosztja őket minden tárgyi vagyonuktól, nem voltak felkészülve. (21-27. kép) Nagyapám a felesége, Lilike egyik bundájában, míg nagymamám egy hálóingben élte túl hajszálnyira elkerült halálát. “Lakásom és irodám teljesen megsemmisült – írta később a nagyapám, – mindenem ottpusztult. (…) igen súlyosan megsebesültem, több mint 3 hónapon keresztül kórházi ápolásban részesültem”. Apám, ki ottani diákszobájának fényképét még őrzöm az emlékeim között, haláláig siratta több mint 2000 oldalas ottveszejtett ifjúkori naplóját. Csak halovány elképzelésem lehet micsoda fatalizmussal élhettek nagyszüleim ezekben a napokban csillaggal amúgyis megjelölt házukban, honnan az akkor nyolcéves, édesapját elveszítő Hámori Péter is beszámolt (Amerikai Magyar Népszabadság, 2007.09.07. 11.o.), hogy a betörő nyilasok időnként levittek a Dunához egy-egy szeszéllyel összeállított csoportot a lakók közül. De csak pár héttel az eset előtt, karácsony éjszakáján történt az is, hogy a Kaesmann-Baritz István, egykori boxbajnok vezette Szent István körút 2-ben székelő nyilascsoport 24 embert, az utcának később nevet adó ellenálló újságíró Stollár Béla csoportját, az egyik szomszédos házban lemészárolta. Ahogy arra sincs magyarázatom, miért nem húzódtak le a nagyszüleim is a többi, 150-160 lakóval együtt a b-épület légópincéjébe? Ez utóbbiak mind a rájukomló épület alatt rekedtek. A háztömb lakói között ezért elvétve akadtak túlélők. Apám, aki ezekben a hónapokban, vagyis amióta október 9-én a Diósgyőr fölötti erdőben kijelölt fakitermeléses munkaszolgálatából elszökve, Veér István álnéven hamis papírokkal bujkált Budapesten, másnap a megszokott rutinnal fordult be a Nagykörút – Szemere utcai sarkon. Amikor megpillantotta az otthonuk, a megsemmisült épület romhalmazát, rajta az omladékon matató kétségbeesett és tehetetlen hozzátartozókkal, elsápadva, remegő lábakkal, s a teljes elárvulás biztos tudatában közelítette meg azt, s kezdett el a családja felől érdeklődni. Neki szerencséje volt.
Azért néhány más túlélőről is beszámoltak a híradások. Ezek közé tartozott Mérei Ferenc pszichológus szüleinek szerencsés megmenekülése. Ő a frontról viszatérve élte át ugyanazt, amit az én apám. “Fájdalmában céltalan bolyongásba kezdett, – idézik Mérei Vera közlését a BUKSZ 1999/1-es számában – majd véletlenül bement egy kapualjba: ott látta kiírva György Júlia (ideggyógyász) nevét. Felment hozzá. Ott tudta meg, hogy Vera, két gyermeke és anyja él, és hogy hol laknak.“ Mérei egyébként – privát naplója szerint, – rendszeresen álmodott újra a Klotild utcai házzal. (Magyar Pszichológiai Szemle 1987-88/1.sz.). Szintén hatalmas veszteség érte Bernáth Aurélt és nejét, Pártos Alice reumatológust, kiknek az A-tömbben lévő műteremlakásából, a benne lévő festményekkel együtt, ugyancsak semmi nem maradt. Ők később a 4-es számú házban kaptak kiutalt lakást maguknak.
És hát, a kor elképesztő ellentmondásosságát bizonyítandó, e tömb C-épületében működött a Kultsár István vezette értelmiségi munkanélküliség kormánybíztossága, az Imrédy féle árjásító program hírhedt központja, melynek feladata (mint azt Ungváry Krisztián Századvégben megjelent “Árjásítás” és “Modernizáció” című kutatása explicité tette,) az értelmiségi munkakörben dolgozó zsidók kiszorítása, munkahelyeinek árjákkal történő feltöltése volt. Épp ebben a házban, nem győzök csodálkozni. S hogy módszereikben mennyire nem válogattak, sőt, egyes esetekben az eltávolítani kiszemelt alkalmazottat munkaszolgálatra küldték, arról a Képes Figyelő egyik 1945-ös tudósítása számol be: “A Klotild-utca 10/C romjai közt botorkálva, félig betemetett iratcsomó került a kezünkbe. (…) A névjegyzékben 79-es sorszámot viseli (a Szabó István Napfény íze című filmjében végigkövetett sorsú sokszoros kardbajnok) Petschauer Attila, akit az egyik lapkiadó vállalat tisztviselőként jelentett be. Ő 43 kilós csontvázzá sanyargatva, fagyhalállal fizetett ezért a bejegyzésért.” (28.kép)
Ahogy arra szintén Ungvári Krisztián és egy szerzőtársa egyik tanulmányukban fölhvták a figyelmet, az ostrom heteinek bombázása, a légifotók háztetők sérüléseit igazoló tanusága szerint, mindenekelőtt a budai oldalt sanyargatta. Ennek fényében értelmezhető a kollektív felejtés ködébe vesző, a Pesti oldal január 18-i felszabadulása előtt mindössze pár nappal történt Klotild utcai tragédia jelentősége, az ottani katasztrófa mértéke. (29. kép)
Pár hónappal később, immáron a front elmúlta és a borzalmas háború befejezése után, 1945 július 4-én, Fischer József a Fővárosi Közmunkák Tanácsa vezetője, országos építésügyi kormánybiztos, mellesleg talán a legjobb hazai valódi bauhausler építész, rendeletben határozta meg a más épületek felújításához végleg elbontható és felhasználható romépületeket. Így vált a Klotild utca 10/C épület is más romos házak felújításához felhasználható építőanyaggá. A romok alatt rekedt áldozatok felkutatásához a nyári melegben nem mertek hozzálátni. Végül csak az 1949 január 3-án megjelenő Szabad Szó számolt be róla, hogy 1948 december 27-én megkezdték az áldozatok maradványainak föltárását, a fellelt csontmaradványok alapján az áldozatok beazonosítását, s az egykor a légópicében menedéket keresők magukkal vitt értékeinek, ékszereinek hatósági tárolását.

Ma jóképű sztálinbarokk lakótelep áll családom egykori otthona helyén, ( 30. kép) alaprajzi rendszerében és homlokzati struktúrájában sokat megőrizve a hajdani házcsoportból. Építészetileg elválik a Lipótvárosban domináns historizáló karaktertől. Az egykori robbanás nemcsak ezt a házat, de több környékbeli épületet is elpusztított. Azok helyén aztán e központi tömbhöz igazodó hasonló házak emelkedtek. A Honvédelmi Minisztérium vezetőszervei a szomszédos, eddig üresen álló telken épült új irodaházak felépítésével és üzembehelyezése, valamint “a harctéri szempontok szükségessé tették, hogy a HM-ben szolgálatot teljesítő – meghatározott beosztású – tisztek szolgálati helyük közelében lakjanak”, s ezért a háború utáni első ötéves terv (1950-1954) első évében kiemelt feladattá vált a romos épület helyén, a korabeli zsargon és szempontrendszer alapján, mintegy 300 lakásos lakótelep építésének előkészítése, majd azonnali elindítása.

Mindezeknek mind-mind meg kellett történniük ahhoz, hogy fél emberöltőnyivel később, 1963 nyarának egyik napsütötte délutánján Dr. Sztankay András és felesége, Sárika egymásba karolva átsétálhasson az akkor már újra álló Margithídon, mellettük vidáman elcsattogjanak a sárga villamosok, majd a hídfőhöz közeli Berlin-kert teraszán egy kellemes ebéd utáni kávézás és süteményevés ürügyén megismerkedjenek és barátságot kössenek lányuk vőlegénye, majdani apám szüleivel, Lilikével és Gézával. A budai keresztény, olykor maguk közt a világ összetettségét kötelező könnyed szalonzsidózással leegyszerűsítő szövegeknek is teret engedő konzervatív keresztény világ képviselői, a budai nagyszüleim, és a vészkorszakot bujkálva, hamis papirokkal, valamint a minden ingóságukat elsöprő ostoromot egyszerre átélő, egész életükben asszimilálódni vágyó pesti nagyszüleim.
Innen azonban ez már egy másik történet. Két térben közel élő, de távoli civilizáció összeolvadásának története. Az életem.

(A visszaemlékezés megírásához hálásan köszönöm a Fortepan és Kelecsényi Kristóf segítségét)

Címkép: A Fő utca déli szakasza. Ez nem a 79. szám Az erkély alatt van a kapu.