A szántóvető szerencséje, avagy Max és Mathias Bordon füle

Posted by

>Amikor Horst Csaba Jékely Segesváron felült a Balt-Orient expresszre, a városban senki nem tudta, hova készül, legfeljebb a vasúti pénztáros, akitől a jegyét vette. Még tőszomszédja és kebelbarátja, Mathias Bordon sem. Úgy látszik, Horst Csaba Jékelynek még Mathias Bordon előtt is volt valami titkolnivalója.

Ez a Mathias Bordon egyébként ezerkilencszázötvenkettőben született, egészséges gyermeknek nézett ki, csak éppen egy füllel jött a világra. A bal füle hiányzott. Amolyan születési rendellenesség volt ez, az elfogult rokonság hamar rákente az akkori szigorú időkre: Bordon papa elesett az osztályharcban – kövek nyomták agyon a Duna-csatornánál -, Bordonné ezért meglehetősen nyomott hangulatban hordta ki az árvát. Azért az igazsághoz tartozik, hogy fordult elő már efféle kisebb testi hiba a családban. A Kasselben élő Max Bordont, Mathias unokafivérét például, egészen már történelmi körülmények között hat ujjal áldotta meg a gondviselés. Szóval Mathias Bordon, aki éppen közelgő születésnapját várta, nem tudta, barátja hova utazik, azt sem tudta, hogy eltávozik.

Horst Csaba Jékely Weimarba utazott. A másfél napos utazás végeztével alig szállt le Weimarban, a peronon máris a kifüggesztett menetrendet kezdte böngészni, nemsokára fölszállt a Köln-Lipcse között közlekedő nemzetközi gyorsvonatra. Arrafelé utazott tehát, amerről érkezett. Megállt az egyik első osztályú vagon menetiránytól számított második ablaka előtt, és kitekintett a tájra. A hol közeledő, hol jelentéktelenül távolodó dombsort figyelte.

Ugyanezen a vonaton, ugyanabban a vagonban utazott a kasseli Max Bordon is. Apolda felé járt a vonat, amikor Max Bordon leemelte a csomagtartóból lapos diplomatatáskáját, és kilépett a folyosóra. Apolda fölött lomha dombok sora húzódik, a vonulat egyik magaslatán ritka nagy szélmalom áll. Amikor a vonat úgy nagyjából a szélmalommal egy vonalba ért, Max Bordon megállt a menetiránytól számított második ablak előtt, közvetlenül Horst Csaba Jékely mellett. Horst Csaba Jékely is azt a pillanatot leste, mikor kerül a vonat a szélmalommal egy vonalba. Egy pillantást vetett a mellette álló férfinak a fogódzón zongorázó ujjaira, megszámolta őket, aztán megszólalt:

– Te vagy az, Max?
– Én vagyok – mondta Max Bordon.
– Kösz, hogy eljöttél – mondta Horst Csaba Jékely.
– Persze, hogy eljöttem – mondta Max Bordon. – Hisz megbeszéltük. – Lapos diplomatatáskájából sima, vörös dobozt vett elő. Átnyújtotta Horst Csaba Jékelynek. – Tessék. Ez az.
– Ilyen nagy? – kérdezte Horst Csaba Jékely.
– Ekkora – mondta Max Bordon.
– Kösz – mondta Horst Csaba Jékely. – Szép volt tőled.
– Nem tesz semmit – mondta Max Bordon.
– Nagyon rendes voltál – mondta Horst Csaba Jékely.
– Ugyan. Mondtam már, nem tesz semmit.
– De mégis. Nagy dolog, akárhogy is. Szóval, kösz.
– Semmiség. Most már megnyugodhatsz. Én mindjárt leszállok.

A vonat Naumburgban megállt. Max Bordon itt leszállt, hogy egy és negyedóra múlva átüljön az ellenkező irányba közlekedő Lipcse-Köln nemzetközi gyorsvonatra. Sietett vissza Kasselba.

Horst Csaba Jékely egy darabig integetett neki, aztán egy üres fülkét keresett, és leült. Ölébe vette a sima vörös dobozt, és kinyitotta. Bámulta, bámulta.

A dobozban, puha, krémszínű bársonyba ágyazottan két darab öntapadó fül pihent. Két darab jobb oldalra való műfül. Az egyik amolyan rendes fülszínű, a másik kipirult, vörös cimpájú, zimankóra, téli viseletre.

Az igazság az, hogy gyönyörű munka volt. Ezt Horst Csaba Jékely, a tőszomszéd és hű kebelbarát első látásra megállapíthatta. Mégis hirtelen lehúzta az ablakot, a dobozt becsukta, és kihajította a rétre.

Ismerte ő jól barátját, a segesvári Mathias Bordont. Egyetlen pillantás meggyőzte arról, hogy valami végzetes tévedés és félreértés történt a többszöri rejtjeles üzenetváltás során, amikor kiközvetítette az NSZK-ba a hiányzó fül méreteit és föltehető pozícióit, amikor tehát elég körülményes módon megrendelte azt a bizonyos műfület barátja tőkés rokonától. Az emberi orrot véve alapul ezek ugyanis nem bal oldalra való fülek voltak. Mathias Bordonnak pedig a bal füle hiányzott. Tudjon akkor ezekről a fülekről bárki, csak éppen Mathias Bordon ne szerezzen róluk tudomást soha.

Horst Csaba Jékely elkeseredve bámult ki az ablakon az elpihenő esti rétekre. Elkeseredve gondolt óvatosságára, öröklött félelmeire, a sok fölösleges készülődésre, ami ezt a találkozást megelőzte. Mert bizony, úgy néz ki, talán mégis egyszerűbb lett volna telefonon megbeszélni a dolgot Max Bordonnal, kerül amibe kerül. Csakhogy Horst Csaba Jékely is félt. Tartott attól, hogy egyszer talán megkérdezik tőle, mit ért ő egy darab vagy két darab műfül alatt, vagy hogy miféle fülügyeket bonyolít ő az NSZK-val. S ha válasza pontos lesz, nem fognak hinni neki. Szóval kínos, és főleg szomorú, hogy ezért a nagy semmiért utazott ide, az apoldai szélmalommal egy vonalba. Kiutazott egy hitvány fülért, s most két évig megint nem kaphat útlevelet.

Miközben csöndben korholgatta magát, némi kis elégtétel kezdett motoszkálni benne. Igen, holnap reggel majd erre jár a dolgos szántóvető. Megpillantja a fűben a vörös dobozt. Megcsillan a szeme, elakad a lélegzete. Lehajol, fölveszi. És kinyitja.

(Forrás: http://www.c3.hu/othercontent/linkbudapest/site9901/archives/bodor_magyarul.htm)