Barátaimnak a feladatainkról

Posted by

Csillag István
>„Elzengett az őszi boros ének.
Megfülledt már hűse a pincének”.
(Babits Mihály: Ősz és tavasz között)

>A reményt könnyű temetni, nehéz életben tartani. Ebben az írásban mégis az életben tartásra vállalkozom. Több mint két hónapja minden, az előválasztáson indult politikai párt kihörpintette az őszi felvidulás utolsó poharát, a demokraták között sűrűsödnek a komor, a változást nem remélő, az orbáni zsarnokságba belenyugodni látszó legyintések. Valóban, az ellenzéki közös miniszterelnökjelölt tavaly október 16-i megválasztása óta eltelt bő 80 nap – ami elég volt a XIX. században a Föld körülutazásához Verne Gyula regényében – ahhoz is elég volt, hogy az októberi szinte eufórikus hangulat megforduljon, és újra a borúlátás vegyen erőt a közönség akkor  bizakodó részén. Az „előválasztás 2021” hivatalos honlapja októberben még így írt: „az előválasztással véget ért az apátia és tehetetlenség érzése, és tömegek mozdultak meg a változás érdekében. Visszatért a hit, hogy lehet és van értelme cselekedni. Míg az első fordulóban 633 ezer választó voksolt, a több nappal rövidebb második fordulóban ez a szám 662 ezer főre nőtt. A második fordulóban közel 220 ezer új szavazó jelent meg, ami azt jelenti, hogy a teljes előválasztáson több mint 853 ezer ember vett részt.” Október 16. óta az ellenzék háza táján a választók számára is jelentőséggel bíró esemény nem történt, azt kivéve, hogy a miniszterelnökjelölt családi programja közben eltörte a karját. Szerencsére csak Magyarország csendes, Európa nem. Ha csak a szomszédba látogatunk, akkor is tanulságos fejlemény a cseh, Orbán-barát miniszterelnök, Babiš, majd az osztrák kancellár, Kurz bukása, vagy a szlovák Matovičnak Hegerrel való felváltása. Ezek a fejlemények a „dőlnek a populista politikusok által életre hívott rezsimek, mint a dominók” programba illeszkedik, hiszen még a tavalyi nyár előtt távozott a bolgár Orbán, Boriszov miniszterelnök is. Nyugatra tekintve a halvány reményt erősíti, hogy Európát mégse tudta hatalmába keríteni a populista nacionalizmus, megbukott Orbán önálló új frakcióalakítási próbálkozása is. Nyugaton a helyzet nem változatlan, mert az Orbánt mindig a szárnyai alá fogadó Merkel távozása után az új német kormány hárompárti lett (szociáldemokrata, szabaddemokrata, zöld), és Orbán francia szélsőjobboldali szövetségesei gyengülni látszanak. A Kaczyński dirigálta lengyel, illetve az Orbán által dirigált magyar kormány és az Európai Unió között a a jogállamiságról kialakult vitára is kihatóan nyilatkozott az Európai Bíróság elnöke, Koen Lenaerts, aki figyelmeztetett: „a minden tagállam által aláírt uniós alapszerződés második cikke világosan rögzíti a jogállamiság elvárását, ami a független bírósági rendszert is jelenti.” Az a tény, hogy sem a lengyel, sem a magyar kormány nem tudta elfogadtatni az újjáépítésre vonatkozó programját, előrevetíti, hogy a 2022-es évet meglehetősen mostoha pénzügyi feltételek között, elapadó uniós transzferek körülményei között kell kiböjtölniük. Miközben nem nyert teret a kardcsörtető orosz Putyin, a világ új rendjét hirdető kínai Hszi Csin-ping, a saját valutáját szétverő török Erdoğan és megbízható magyar kisinasuk, Orbán, akik a nacionalista populizmus, a járvány idején leginkább szükséges nemzetközi összefogás megakadályozásának töretlen hívei, és akiket az izolacionizmust hirdető hű szövetségesük, Trump amerikai elnök bukása sem győzött meg arról, hogy a világ változóban van. Hiába finanszírozza Putyin az Európai Unió szétverésén dolgozó francia, holland, olasz, osztrák szélsőjobboldali pártokat, biztosít hátszelet Orbánnak, mégsem jött össze az új jobboldali „Szent Szövetség”, mert mindegyikük csak a saját nemzeti nótáját fújja, ami sehogy sem akar közös lenni. Az európai fejleményeket azért sorolom, mert hazánk mindig akkor fordította az ország vitorláit a demokrácia szelébe (Rákosi, majd Kádár diktatúrájának bukása), amikor a világban végbement fejlemények „begyűrűztek”. Most is csak attól várható, hogy meginog Orbán hatalma, ha a magyar szirti borz és az amerikai demokrata elefánt együtt dübörögnek a hídon (tudniillik a szirti borz és az elefánt a legközelebbi rokonságban álló két emlőscsalád, az előpatások rendjéből). Az ellenzék tevékenysége nélkül természetesen semmilyen átalakulás nem következhet be Magyarországon, ám aki azzal ámítja a választókat, hogy ez elég is, az ráolvasással akarja gyógyítani a mind jobban elterjedő rákos fekélyt. Az ellenzék fegyelmezett, kitartó, szakadatlan és látható munkája, a nyilvánosságban is érzékelhető jelenléte szükséges, de nem elégséges feltétele annak, hogy Magyarország ne Agyarország, hanem Köztársaság legyen. A nemzetközi hatások legalább ennyire szükségesek, de még inkább az, hogy a sajtónyilvánosságot, a korlátlanul rendelkezésre álló gazdasági erőforrásokat, az erőszakszervezeteket, az állami berendezkedés valamennyi intézményét (köztársasági elnök, Alkotmánybíróság, Kúria, legfőbb ügyész, Számvevőszék, médiahatóság) markában tartó Orbán-rendszer a pénzügyi hatások, az infláció, a járvány, az energiaárak robbanása és az apadó uniós források hatására repedezni kezdjen. Akkor és csak akkor van esély arra, hogy elinduljon a megszabadulás, ha legalább négy tényező: az ellenzék összefogása és a győzni akarása, a kedvező nemzetközi hatások és a repedések az autokratikus rendszeren egyszerre, egymást erősítve és egyidejűleg vannak jelen. Addig, amíg a felsorolt, egymást erősítő hullámok egyszerre jelennek meg, bátor, folyamatos, ám óvatos cselekvésre van szükség. Sem oktalan huszárroham, sem az akadályok és nehézségek végtelen sorának számbavétele nem túl sokat segít. Az előválasztás a szalmaláng utolsó fellobbanása volt csupán? Nem gondolom. Az ellenzéki pártok megértették, hogy Orbán „alkotmányos puccsal” (Vörös Imre) kiépített zsarnokságát csak erőik egyesítésével lesznek képesek megdönteni, amihez „minden szinten, szinte minden” szükséges. Először is, hogy minden választókerületben egyetlen ellenzéki jelölt mérkőzzön Orbán zsoldosával (feladat kipipálva). Orbánnal szemben egyetlen miniszterelnökjelölt mutassa fel a „másként gondolkodók” erényeit (feladat kipipálva). Az ellenzék minden szavazókörbe képes legyen saját ellenőreit/szavazóköri önkénteseket küldeni (feladat félig megoldva). Az ellenzéki pártok egymást erősítve, együtt és egyszerre jelenjenek meg a nyilvánosság előtt (feladat megoldatlan). Az ellenzéknek világos, egyszerűen követhető, egységesen vallott, a „virágozzék ezer virág” szó- és ígérethalmaztól mentesített minimálprogramja legyen (feladat megoldatlan). Az ellenzék vezetői legyenek képesek az „Apokalipszis négy lovasa”, az infláció megfékezésének, az energiaár-robbanás kezelésének, a járvány miatti pánik csillapításának, az unióval folytatott vita új mederbe terelésének a programjával előállni, ne bújjanak az Orbánnal szemben teljesen verseny- és hitelképtelen ígérgetés spanyolfala mögé (feladat megoldatlan). Az ellenzék képes legyen kampányüzemmódra kapcsolni, ami azt jelenti, hogy naponta, hetente, havonta előre megtervezett, egyeztetett üzenetekkel áll elő, működik az orbáni gépezettel szembeszegezhető napi kommunikációt irányító és működtető csapata (feladat megoldatlan). Az ellenzék érzékelhető jelenlétét a modern kommunikációs hálózatot értő, annak minden csatornáját bejátszani képes technikai háttér és szerethető figurákkal benépesített előtér valósítja meg (feladat megoldatlan).  Remélem, hogy e feladatlistánál sokkal profibb és sokkal több feladatot tartalmazó forgatókönyv alapján dolgoznak, és csak néhány hét (nap!) kérdése, és a haza meg a kedvünk fényre derül. Az ellenzéki siker feltételei között említettem a legfontosabbat: akarjanak győzni! Fordítva talán még igazabb: győzni akarjanak! Érthetetlen a laikus szavazópolgár számára, hogy mit keres az a pályán, aki nem azért fut ki a nézők vizsla tekintete elé, hogy győztesként hagyja el azt. Pedig nem ennyire triviális a dolog. Mindenki számára érthetővé vált 2019-re (önkormányzati választások), hogy az Orbán által keresztülerőltetett választási eljárás szerint csak akkor lehet esélye az ellenzéknek, ha egyesíti erejét, és nem osztja meg a választókat a különböző pártok egyszerre induló jelöltjei között. Miután ezt minden gyerek tudta – még a legkisebb is –, így az ellenzék politikai pártjai nem térhettek ki a választói akarat elől, és nyögve-nyelve megegyeztek az előválasztásban, amelynek a legfontosabb célja, hogy minden választói körzetben a legesélyesebb jelölt – bármilyen pártállású is – álljon szemben egyetlenként Orbán kijelölt zsoldosával. Igen ám, de ebből nem következik, hogy együtt győzni is akarnának. Lehet, hogy éppen elég az adott pártnak, hogy önálló frakció létrehozására lehet jogosult, ha a saját pártjának a jelöltjei elegendő mandátumot szereznek, és csak másodlagos kérdés számukra az, hogy azokban a körzetekben is győzzön az ellenzék közös jelöltje, ahol nem az adott politikai párt delegáltja indul. Gyanakvó vagyok, és már most kihallom egyes megszólalásokból, hogy a közös győzelem elmulasztásáért melyikük a felelős: ehhez előre keresik a bűnbakot. Igazán kitartóan szinte csak a bűnbakkereséssel foglalkoznak, és nem a közös stratégia és taktika fegyelmezett, összehangolt megvalósításával. Kétségtelen, hogy a kormány fölénye rettentő, és az ellenzéknek elképesztő bátorságra, merészségre, találékonyságra és a minimális anyagi erő kifejezetten a hatásossághoz alkalmazkodó felhasználására van szüksége ahhoz, hogy a győzelmi esélye több mint minimális legyen. Ám ha győzni akarnak, és nem csak eljátszani az igyekezetet, minden lépésüket meg kell tervezniük. Lelkierejükre, higgadt és határozott, összehangolt és látható lépéseikre lesz szükség, mert nem elég több szavazatot, több mandátumot szerezni. A győzelmet fel kell mutatni, el kell ismertetni a Kúriával, a köztársasági elnökkel, amihez a támogató szavazatokon túl támogató tömegekre is szükség lesz, ahogyan ez volt szükséges Belgrádban ahhoz, hogy Milošević elismerje a vereségét, ahogy erre volt szükség Pozsonyban is ahhoz, hogy Fico belássa, nincs tovább. Ezt a győzelmet nem lehet egyetlen igent tartalmazó boríték szavazóurnába való bedobásával kényelemben kivívni. Ez szükséges, de nem elégséges feltétel. Mindenütt többséget kell szerezni, a támogatók számában az utcán is. Barátaimat meg arra kérem, hogy mutassák be, milyen nagy a tét, hogy nemcsak mi, hanem gyerekeink, unokáink hullhatnak a semmibe, hiszen Orbán országlása alatt odajutottunk, hogy nem pusztán az egyéni szabadságjogok védelme érdekében, a demokratikus intézmények feléledése végett, hanem a mindennapi megélhetés megőrzése érdekében is győzni kell. A megfizethető energia, a működő egészségügyi ellátás, a használható tudás átadására még képes iskola és az inflációban és a forintmenekítésben szétmálló jövedelmeink, összekuporgatott pénzből vásárolt lakásunk vész oda, ha nem az ellenzék győz. Szörnyű nehéz lesz, mert adósság adósság hátán, mert látszólag mindenben meg lesz kötve az új ellenzéki kormány keze. Ám erre is igaz Napóleon híres mondása a győzelem előtt: „Előbb felvesszük a komoly harcot, azután meglátjuk!” Mert mindig van remény.

A szerző a Népszavának írt cikkét az Újnépszabadságnak is elküldte