A bel- és külpolitika kanócai sisteregnek

Posted by

Előttünk 2022
>Dérer Miklós
>Közkeletű anekdota, de akár igaz is lehet, hogy egy könyvtáravatón Erzsébet királynő
megkérdezte a jelenlevő Niels Bohrt, hogy mit tud mondani a jövőről. A Nobel-díjas
dán fizikus így válaszolt a brit uralkodónak : „Jósolni nagyon nehéz, különösen, ha a
jövőről van szó”.
És valóban. A prognózist készítőknek – többek között – két alapvető nehézséggel kell
szembenézniük. Az egyik, hogy a jövőt általában a jelenben meglévő trendvonalak
meghosszabbításával képzeljük el, a jelen fejlődési lehetőségeit legtöbbször egyenes
vonalú előrehaladásként, megszakítatlan folyamatként szeretjük ábrázolni. A másik,
amire már Harold Macmillan egykori brit miniszterelnök is felhívta a figyelmet, a
(váratlan) események trendeket módosító hatása. Mert ki jósolhatta meg akárcsak
1962 nyarán – az év elejéről nem is beszélve – , hogy a kubai válság hatására
októberben a világ a nukleáris katasztrófa küszöbére kerül. Vagy például a
Szovjetunió összeomlása és a hidegháború vége is váratlanul érte az embereket
(különösen a politikusokat). Továbbá most és itt nem is beszéltünk a nagy, a világot
hatásaiban alapjaiban megváltoztató tudományos felfedezésekről és technikai-
technológiai innovációkról..
A váratlan események kiszámíthatatlan bekövetkeztére mindjárt itt van a kazah
válság példája. Még az előző év utolsó napján is ki gondolta volna, hogy a Nyugat-
Európánál nagyobb területű, ám mindössze 19 milliós és stabilnak hitt közép-ázsiai
országban mintegy varázsütésre – a cseppfolyósított üzemanyag rögzített, hatósági
árának majd duplájára emelését követően – erőszakos tömegmegmozdulások törnek
ki. A sérelmek és az elégedetlenség nyilván nagyobb volt, más források is táplálták – a
Nazarbajev-klán 1989 óta tartó korrupt uralma egész biztosan tetten érhető a kiváltó
okok között –, és a drasztikus áremelés az utolsó csepp lehetett a pohárban. A
hatalom keményen reagált, de felismerve, hogy – belső hatalmi ellentétek és a
tüntetések méretei miatt – nem tudja kezelni a helyzetet, segítséget kért az
Oroszországot, a volt szovjet közép-ázsiai országokat és Örményországot tömörítő
szervezet, a Kollektív Biztonsági Szövetség Szervezetétől. Ami valójában az orosz
csapatok bevonulását jelentette. Ez a körülmény nyilván az egyébként orosz befolyási
övezetként felfogott ország erősebb moszkvai kötődését, egyfajta „belarussziásítását”
is eredményezheti, nem csekély mértékben átrendezve a régió geopolitikai helyzetét.
Eddig ugyanis az uralkodó elit bizonyos egyensúlyt igyekezett tartani az országban
működő (és több tízmilliárd dolláros energiaipari befektetéseket hozó) Exxon Mobil
és Chevron mögött álló – és tavaly augusztusig az afganisztáni szerepe miatt itt is
érdekelt – Egyesült Államok, valamint a hagyományos „partner”, Oroszország között,
amely például űrközpontot is működtet az országban, Bajkonurt.

Az események kimenetele még nem látható, a hatalom a fegyveres erőszak mellett
próbálja bizonyos engedményekkel is számára kedvezően befolyásolni az
eseményeket, pacifikálni a helyzetet.
De említhetnénk a tavaly decemberben Washingtonnak és a NATO-nak átnyújtott két
putyini ultimátumot, amelyre az idei év kihívása lesz az amerikai és brüsszeli válaszok
kialakítása, és keményen befolyásolni fogja közvetlen és tágabb környezetünk
helyzetét. Úgy látszik ugyanis, hogy Vlagyimir Putyin orosz elnök elvesztette türelmét
a képzeletében gigantikussá növesztett nyugati „fenyegetés” miatt, valamint a
befagyott ukrajnai konfliktust és az ukrán politikai helyzetet is saját szája íze szerint
kívánja megoldani. Ellentmondást nem tűrő javaslatai – a viszonosság minden
említése nélkül – teljes és azonnali biztonsági garanciákat követelnek az orosz politika
rögeszméjévé vált imaginárius fenyegetésre. A biztonsági csomagokban előterjesztett
moszkvai kívánságok kötelezettségvállalást várnak el a NATO keleti bővítésének
végleges leállításáról, az európai színtéren a nyugati katonai tevékenységek
korlátozásáról, a NATO csapatok telepítésének tiltásáról az 1997 után felvett tagok
területén, és elfogadhatatlannak minősítik az orosz határok közelébe telepített NATO
erők jelenlétét.
Miközben a dokumentumtervezetek – hiszen minden előzetes puhatolózás,
diplomáciai egyeztetés nélkül kész megegyezés-tervekkel álltak elő – nem veszik
figyelembe, hogy az Ukrajna körüli jelenlegi válság: következmény, a tartós orosz
beavatkozásé, az aktuális orosz lépéseké, a nagy méretű és fenyegető
csapatösszevonásoké. Általánosságban is problémás, és ebben a formájában
egyértelműen elfogadhatatlan a Nyugat számára a két, fenyegetésekkel kísért
dokumentum. Ezek túlságosan széles körűen fogják fel a biztonsági garanciákat,
egyértelműen kizárólag az Egyesült Államoknak címezik a követeléseket – például a
bővítés megakadályozását –, kihagyva az egyenletből a többi NATO-tagországot, az
Európai Uniót, és a belépni szándékozók elképzeléseit, a Nyugat eddigi egész open
door politikáját. A nehézbombázók és csatahajók jelenlétének nemzetközi vizeken
történő korlátozása pedig egyszerűen elképzelhetetlen igény, miközben szó sem esik
arról, hogy figyelembe vennék a másik félnek nyugtalanságot és fenyegetéseket
jelentő helyzeteket.
A nemzetközi politikának tehát 2022-ben az egyik legfontosabb feladata lehetne az
amerikai–orosz feszültség enyhítése – ha úgy tetszik, a legsürgetőbb konkrét lépés.
Nyilván ez nem lehetséges az európaiak, az ukránok bevonása és kölcsönös
kompromisszumok nélkül. Amennyiben azonban a putyinihoz hasonló ultimátumok
fogják meghatározni a kapcsolatokat, nem sok jót jósolok magunknak 2022-re.
Optimizmusra ad okot mindazonáltal a Nyugat – a NATO, az Egyesült Államok, az
európai szövetségesek – egységesnek látszó, megfontolt és a tárgyalásokat támogató
álláspontja.

Úgyhogy helyesebb nem készíteni prognózist, hanem inkább felhívni a figyelmet
olyan területekre és eseményekre, amelyek világpolitikai jelentőségűek lehetnek az
idei évben, valamint azokra a potenciális kihívásokra, veszélyekre és fenyegetésekre,
amelyekre innen, Európából mindenképpen oda kell figyelnünk.
Az idei évet nyilvánvalóan és sajnálatosan továbbra is meg fogja határozni a
pandémia kezelése, az újabb és újabb variánsok felbukkanása, az egészségügyi
ellátórendszerek ellenállóbbá tétele. Egyúttal nagyobb figyelem fordulhat az egyre
hangosabb oltásellenes és beoltatlan kisebbségeknek, valamint a korlátozásokkal
elégedetlen társadalmi csoportoknak a tiltakozó akcióira. A politika, a kormányok
reakcióit árnyalják a választási megfontolások, sok helyen tartanak attól, hogy a
szigorúbb és hatékonyabb szankciók megnyirbálhatják népszerűségüket.
Mindenképpen oda kell figyelni a recesszióból éppen kilábaló világgazdaság
fenntarthatóságának, az ellátó rendszerek működőképességének és a
munkahelyeknek a biztosítására. A kormányoknak ellent kell állniuk a bezárkózás, a
protekcionizmus csábításainak is, amelyek rövid távon talán járhatnak némi előnnyel,
hosszabb távon azonban a globális gazdaság szövetének felfeslésével fenyegetnek.
A klímaügyek és minden, ami ezzel jár – nem vitás – évtizedekre, vagy tán ennél is
hosszabb időtávra az egyik legfontosabb feladata lesz az emberiségnek. A tavalyi
glasgow-i nemzetközi klímacsúcs, a COP26 a politikai és gazdasági-társadalmi – nem
környezetvédelmi! – realitásokhoz alkalmazkodva visszalépett az eredeti céltól (ti. az
évszázad végére el kellene érni, hogy a globális hőmérséklet-emelkedés ne haladja
meg a 1,5 C-fokot), és helyette a célszámot 2,4 C-fokban állapította meg. (A tudósok
jó része eközben 3,0 C-fok fölötti felmelegedéssel számol!)
A probléma nem is annyira az (egyébként elégtelen) vállalásokban leledzik, mint
inkább a teljesítésekben. Az idei COP27 és a Kormányközi Panel 6. Értékelő Jelentése
hivatott emelni a tétet: továbblépni a környezet, a civilizáció és az emberiség
megmentésének útján, az emberi tevékenység klíma- és ökoszisztéma-romboló
hatásainak megállításában, sőt amennyiben lehet, visszafordításában. Gigászi feladat,
hiszen a hosszabb távra előre tekintő szemlélet érvényesítése aktuális rövid távú
érdekeket sért, és konkrét gazdasági és társadalmi feszültségeket okoz a tervbe vett
gyorsabb áttérés a széndioxid-kibocsátás drasztikus csökkentését eredményező
dekarbonizációra, a zöld energiára. Erről éppen aktuális vita is folyik Európában: vajon
zöldnek tekinthető-e a gáz- és az atomenergia? Idén szükséges lenne tovább előre
lépni a fejlettebb államok globális pénzügyi szolidaritásának kérdésében is, ez
segítené a nehézségekkel küszködő szegényebb országok környezetvédelmi
tevékenységét. (Glasgowban megduplázták a vállalást, csak hát az ígéret szép szó…)
A transzatlanti kapcsolatokban a tavalyi jó és rossz tapasztalatok után – ld. Biden
retorikája, szemben az egyeztetések hiányával és unilateralizmussal. az afganisztáni
és az ausztrál tengeralattjáró-biznisz ügyében – idén talán elmozdulás várható az egyenrangúbb kapcsolatok kérdésében, az egyeztetett orosz és kínai politikában is
kalkulált előre lépéssel. Reális és legitim igénye az európaiaknak, hogy érdekeiket az
amerikaiak komolyabban vegyék figyelembe. Az európaiaknak pedig célszerű lenne
elfogadni a felelősségek és költségek megoszlását, valamint a tényt, hogy Washington
határozottan az ázsiai-indo-pacifik térség felé fordul – s ezzel együtt csökkenti
európai felelősségvállalását. Persze, nem zárható ki, hogy a libikóka folytatódik, a
Kínához fűződő viszonyban erősödik a (gazdasági) távolságtartást forszírozó amerikai
nyomás. Reális európai elvárás az is, hogy a nagyhatalmak ne állapodjanak meg a
kelet-európai ügyekben Európa meghallgatása nélkül, s az Egyesült Államok ne
fogadja el Putyin törekvéseit, ti. hogy egyoldalúan csak az amerikaiakkal szándékozik
egyezkedni, és ez az alkudozás Európa megosztását is célozza.
Ami Amerikát illeti, Washington idén mind bel-, mind külföldön komoly problémákkal
nézhet szembe. Biden nagyívű reformcsomagja fennmaradó részének kongresszusi
elfogadtatása nehézségeknek néz elébe a republikánus obstrukció és a demokrata
párti (Manchin szenátor) akadékoskodás miatt. Az alaposan lecsökkent népszerűségű
elnök pártjának esélyeit az idei félidős kongresszusi választásokon nem csupán a
republikánus vezetésű államokban a szavazókörzeteknek átszabása csökkenti (ez a
potenciálisan demokrata érzelmű szavazók hátrányára zajlik), hanem a
teljesítményével szembeni idegenkedés is, ami nem teljesen megmagyarázható.
Több tényező eredményezte az ország mindig is létező, ám eleddig soha nem
tapasztaltan végletessé váló megosztottságát: a Capitolium elleni, tavaly január 6-i
támadás körülményeit vizsgáló bizottság elhúzódó ténykedése, Trump volt elnök
változatlan romboló aktivitása és ambíciói, és leginkább a növekvő ideológiai
szembenállás – ezek mind csökkentették a belső kohéziót. Megannyi hagyományos és
újabb ellentétpár borzolja a felszínt és buzog a mélyben: „Déliek” és „Északiak”, fehér
radikálisok és színes bőrű aktivisták, republikánusok és demokraták, Trump-hívő
szélsőségesek és Trumpot egyaránt elutasító liberálisok és konzervatívok, keleti parti
városlakók és a középső országrészek ’vidéki’ lakói, elit és köznép stb. – valamint ezek
variánsai. Kérdés, hogy amennyiben valamelyest normalizálódnának a körülmények
és az elnök eredeti ígéretéhez híven csökkenteni tudná a megosztottságot – a
választók mennyiben tulajdonítanák ezt személyének és politikájának.
A külpolitikában legalább ennyi a figyelmet érdemlő – és ha nem is megoldandó, de
kezelendő – probléma. Oroszország és az ultimátummal felérő putyini tervekkel
kialakítandó viszony. Kína egyszerre stratégiai és rendszerszintű kihívás, s ide tartozik
a robbanásveszélyes tajvani helyzet is, amellyel kapcsolatban Hszi elnök agresszív
nyomulása háborús veszélyt jelent. Az észak-koreai nukleáris és rakétaprogram
regionális válságot szabadíthat el. Az iráni atomprogramról újrakezdett tárgyalások
megfenekléssel fenyegetnek. El kell kerülni a Sarkvidék esélyes militarizálódását.
Hosszú a sor, nem folytatom.

A bel- és külpolitika kanócai összefüggenek és sisteregnek. Az amerikai politika
eredményei vagy eredménytelensége idén is sok vonatkozásban befolyásolhatja az
amerikai és világpolitikát.
Mint ahogy az újra magukhoz térő hatalmak törekvései is. Figyeljünk rájuk.