Tatár Imre könyve: Fogságból fogságba

Posted by

>Meggyőződésem, hogy abszolút egyedülálló eseményről adhat számot az Infovilág: napokon belül megjelenik Tatár Imre újságíró „Fogságból fogságba – Utam a Baross utcából a Blaha Lujza térig” című életrajzi műve. Egyedülálló azért, mert Tatár Imre ez év (2020) január 9-én töltötte be a 100. (századik!) életévét, tehát napjainkban már jócskán benne jár a 101-ikben; hála a sors kegyének, nagyszerű szellemi gazdagságnak örvend családja (és sajnos, egyre ritkuló kollegiális) körében. Aki netán nem figyelt föl rá (lásd az Infovilág impresszumát!), Tatár Imre Vas- és Aranytoll-életműdíjas újságíró az idén (2020-ban)  20 esztendős Infovilág örökös tiszteletbeli főszerkesztője.

A történelem végigkísérte életét. A Baross utcai zsidó festékkereskedő fia nem tanulhatott tovább, autószerelő-inasnak állt, onnan hívták be munkaszolgálatra, majd vitték ki Ukrajnába. Ott megszökött, és szovjet hadifogságba esett. Hat évet töltött távol a szülői háztól, s amikor hazaérkezett, másféle világ fogadta. Mivel beszélt németül és oroszul, teljesült nagy álma: újságíró lett a Blaha Lujza téri szerkesztőségben, nyelvtudása a külpolitika útjaira vitte. Az 1956-i forradalom idején a munkástanácsokkal és a sztrájkoló újságírókkal tartott, abban az időszakban naplót írt, ami 2016-ban jelent meg „Napló ’56” címmel. Az először 1956 karácsonyán megjelent Esti Hírlapnál, majd a Magyar Hírlapnál és a Magyar Nemzetnél dolgozott külpolitikai újságíróként. Abban az évben, 2000-ben, amikor megjelent a világhálón az Infovilág, vonult vissza, de azóta is fáradhatatlanul ír, hogy mindazt, amit átélt, megossza velünk, és ezzel hozzájáruljon kollektív emlékezetünkhöz.

Nem szeretnénk kisajátítani az alkalmat, nagyszerű, sokunk számára példaképnek tekintett kollégánk újabb könyve megjelenését, de szó nélkül sem hagyhatjuk. Toronyi Attila, az Infovilág főszerkesztő-helyettese ekként ajánlja mindenki figyelmébe a „Fogságból fogságba” című Tatár-kötetet:

Szabadságvesztés – a halálos ítéletet leszámítva ez a legsúlyosabb büntetés!
Még a lehető legjobb körülmények között, házi őrizetben vagy „luxusbörtönben” sem viseli jól az emberi természet a bezártságot. Sokunkat legutóbb – az idén – a koronavírus-járvány döbbentett rá a kényszerű szobafogság keserveire.

Szabadnak születtünk. S már jó ideje, évszázadok óta hozzászoktunk ahhoz, hogy (kisebb-nagyobb, ésszerű korlátoktól eltekintve) magunk határozhassuk meg tartózkodási helyünket. Dönthetünk arról, hogy kivel, mikor, hová megyünk.

E könyv szerzőjét sok-sok évre megfosztották a szabad döntés lehetőségétől. Ahogyan a cím is utal rá, „Fogságból fogságba”, az egyik csapdahelyzetből a másikba került. Tatár Imre olvasmányos emlékirata történeteket, tényeket, helyszíneket elevenít meg a 20. század harmincas-negyvenes éveiből. Plasztikus képet rajzol arról a korszakról, amely „foglyul ejtette”, kényszerpályára lökte. Az ő „szabadságvesztése” viszontagságokkal, megaláztatásokkal párosult, ám az éles szemű munkaszolgálatos, majd hadifogoly megtapasztalta az emberi természet sokféleségét is. Nemcsak a rosszat, a jót is észrevette. Például a bajtársiasságot – abban a közegben, amelyre elsősorban a kegyetlenkedés, az öldöklés volt a jellemző.

A szerző optimista alkatára jellemző, hogy a megpróbáltatások nem törték meg. A kéretlen „kalandok” felnőtt, erős férfivá gyúrták; emberismeretre, leleményességre tanították. A „szerencsés vándor” – ahogyan önmagát nevezi – a hosszú távollét után hazatérve végül mégis azt a foglalkozást űzhette, amelyet gyerekként elképzelt magának. És most álljon itt egy jellemző fejezet Tatár Imre könyvéből! Mottóként a szerző ezt írja:

„Azt írd meg, amit átéltél, és ne azt, amit elvárnak tőled.”

Ez a könyv nem csak múltidéző, egyben tiszteletkör azok emlékére, akik emberek maradtak az embertelenség korában. Bevezetőként a szerző ezt írja:

A Baross utcától a Blaha Lujza térig hosszú, nagyon hosszú volt az út – a háborús idők teremtette kanyarokkal. A történelem játékszere voltam. Kinek-minek köszönhetem az életemet? A könyvben bőven lesz szó erről. Az, hogy „szerencsés véletlenek sorát” éltem meg, igaztalan megfogalmazás lenne. Némi pátosszal szólva: akadtak szigetek, az emberség szigetei az embertelenség tengerében. Így jártam be utam a Nyóckertől s Ferencvárostól Bánhidán, Bácsszentivánon, az ukrajnai Proszkurovón, a sztyeppén, a tábori flekk-kórházon és Kijeven át vissza Pestig. Mígnem 1947 nyarán kopogtathattam a Blaha Lujza tér és a József körút sarkán egy kapun, amelyre ez volt írva: „Szerkesztőség”.

A flekktifusz-kórházban

„Már Proszkurovban, tehát magyar honvédségi korszakunkban is tudtuk, hogy Ukrajnában a flekktífusz szezonja februártól augusztusig tart, s e betegség terjesztője a ruhatetű. Azt is említettem már, hogy vándorlásunk közepette kegyetlenül eltetvesedtünk. Ilyen állapotban raktak fel bennünket végül is egy hosszú tehervonatra. (Ennek a háborúnak egyik jellemzője a marhavagon: nem új szlogen a „négy ló, negyven ember” – de ezekben az években nem csak bővültek felhasználási céljai, jelképpé is vált.) Ez a miénk valahol a minősítési lista közepe táján helyezkedett el: meglehetősen zsúfolt. Egészségi célra egy lyuk szolgált. Kályha nem kellett, amúgy is rettenetesen meleg volt bent. Vizet nem kaptunk, nem kíméletlenségből, hanem a hasmenés elkerülésére. Időnként egy-egy nagy kovászos uborkát adtak be, ez szolgált italul is, ételül is. Nem emlékszem, meddig tartott az utunk. Itt aztán teljesen eltetvesedtem, s mire leszálltunk, jó néhány önkívületben lévő (vagy már halott?) embert szedtek le a vagonból. A leszállók között akadt, aki lehasalt és úgy lefetyelte a pocsolya vizét. Én szerencsére meg tudtam állni, s várni, míg a kórházban rendes innivalót kapunk. Mert ide hoztak bennünket.

Hatalmas épület. Megint csak nem emlékszem a hely nevére. Talán Zaporizzsja környékén lehettünk. Nem a hely meghatározása volt a fő gondom. Hadifogoly-kórházban helyezték el az elgyötört társaságot.

Minden ruhát a fertőtlenítőbe és minden szőrzet leborotválandó! Kissé komikus jelenet: jöttem ki a fürdőből és vártam, hogy adjanak törülközőt. Semmi. Fertőtlenített alsóneműmet sikerült megtalálnom, de a báránybőr béléses vasutaskabát, amelyet még apám szerzett be 1943 őszén, amikor kihoztak a frontra, itt a nyolcvan fokos fertőtlenítés után olyan kicsi lett, hogy legfeljebb egy gyereket lehetett volna vele betakarni. Elénekelhettem volna a Kabát-áriát a Bohéméletből. Szerencsémre most is felvettem a féltve őrzött vöröskeresztes karszalagot, s ez feltűnt a kórház orvos parancsnokának. Megszólított, elkezdtünk beszélgetni németül. Zsidó származású ezredes volt, kissé jiddises akcentussal, de jól beszélte a nyelvet. Elmondtam egészségügyi pályafutásomat, nyitva hagyva a kérdést, van-e valamicske egyetemi előképzettségem: szanitéc! Maga mellé vett segítőnek, mert, mint később láttam, igen gyengén álltak szakszemélyzettel. Én pedig meglehetős rutint szereztem már e téren: cserkészkoromban megtanultam az egyszerű sebek kezelését, az elsősegély elemeit, Bánhidán a sáros, éles lapátok vágta csúnya nagy sebekét, a fagyásokét. Ukrajnában én lettem a munkásszázad egészségügyise.

Az orvos-ezredes „asszisztenseként” egy német katona lefagyott, elüszkösödött lábujjainak amputálásánál is segédkeztem. Bevallom, kerülgetett a rosszullét, erre már nem voltam felkészülve. De amúgy is csak egy-két napig tartott a pünkösdi királyság, lázas lettem: negyven fok. A védőoltás ellenére elkapott a flekktífusz. S ekkor tapasztaltam az első zsidó szolidaritási gesztust fogságom alatt: az ezredes nem valamelyik nagy tömegteremben helyezett el, hanem háromszemélyes szobában, két tífuszos német tiszt mellett. Orvosok mellett.

Gondolom, a vagonban fertőződtem meg, hiszen ott feküdtek közöttünk lázas, önkívületben forgolódó emberek. A háromszemélyes szoba előkelő elhelyezésnek számított. Az ezredes – úgy gondoltam – két okból rakhatott ide. Egyrészt az említett szolidaritásból, s talán fricskát akart adni a két németnek. Nem szoktak hozzá, hogy zsidóval osszák meg a szobájukat.

Nem váltottunk egy szót se. Egymással beszélgettek. Egy alkalommal azt fejtegették – sebészek lévén –, hogy ha valakinek gránát roncsolja szét a lábát és amputálni kell, jobb nem elaltatni az illetőt, ébren több remény van a túlélésre. Azt hiszem, igazuk lehetett, mert – emlékeznek? – egy munkaszolgálatos barátomnak 1944 végén, a dunántúli halálmenetben, két lefagyott és elüszkösödött lábfejét közönséges fűrésszel vágták le, minden altatás, érzéstelenítés nélkül, és életben maradt.

Történt egy vizit alkalmával, hogy az orosz ezredes kedélyes szavakkal lépett a szobába, Goethe versével üdvözölte betegeit: „Von Vater hab ich, die Statur…”. Barátságos gesztust akart tenni a kollégáknak, s egyben mutatni német irodalmi műveltségét. Meg se rezdültek. Vagy tán azt sem tudták, mit idéz az orosz?

Mint látjuk, én is megbetegedtem, de azt hiszem, mégiscsak volt értelme a védőoltásnak. Az egyik reggel nézem ágyszomszédomat: merev halott. A következő reggelen a másik. Nekem is át kellett esnem a krízisen. Keserű teákat kaptam csak és – feltételezem – lázcsillapítót. Vizet inni ilyenkor, a hasmenést elkerülendő, tilos. Akinek ilyen állapotban megindul a hasa, elveszett. Úgyis élet és halál mezsgyéjén tántorog. Ha kibírta a magas lázat, jó, ha nem – kiviszi a szekér. Furcsa állapot a negyven fok fölötti láz. Feküdtem és bámultam a falra festett állatfigurákat; álmomban pedig az erdőt járva tiszta, friss forrásból ittam. Amikor magamhoz tértem, a falon hiába kerestem az állatfigurákat, nem szólva a patak tiszta vizéről. Jó lett volna sírni: „Anyu!” De végül is túléltem. Egyedül, Ukrajna közepén.

(Egyszer itthon három hetet kellett kórházban töltenem, s bár naponta jártak be hozzátartozóim, lelki beteg voltam. Ott kint ilyen luxust nem engedhetett meg magának az ember. El kellett felejteni, hogy lelkem van és elviselni, hogy soha senki nem látogat meg.)”

Címkép: Tatár Imre most 102 éves