Sok szeretettel köszöntjük Tatár Imrét, aki ma 102 éves!

Posted by

Trom András
>Drága Imre! Büszkeséggel tölt el, hogy ismerhetlek! Kérlek fogadd megkülönböztetett nagyrabecsülésemet. Életpályád olyan szakmai és emberi minta, amit az egész magyar újságíró társadalomnak követni kellene. Tudom, nem érdem az életkor. Az azonban igen, hogy szellemi frissességed és aktivitásod töretlen.
Mennyi munkád van ebben?! Ezt is nagyon fontos lenne tőled eltanulni.
Indíthatnál egy kurzust, mondjuk arról: hogyan ne hülyüljünk el, hogyan tartsuk ébren a memóriánkat, hogyan tudjunk naponta felülkerekedni lustaságunkon, szellemi restségünkön, beletörődésünkön a megváltoztathatatlanba, hogyan őrizzük meg nyitottságunkat és érdeklődésünket hogyan ne zárkózzunk magunkba, hogyan maradjunk hasznosak. Mert Te, drága Imre, mind erre tudod a receptet. Kérlek írd fel nekünk is! És – ha már az írásnál tartunk – hadd köszöntselek saját legújabb mini emlékező sorozatod nyitó darabjával, ami az Infovilág jóvoltából a MÚOSZ honlapján is olvasható:
A ma is aktív Tatár Imre a héten kezdte közölni négy részes cikkét az infovilag.hu oldalán, Az újságíró archívumából című rovatban. Kövessük mi is izgalmas visszaemlékezéseit!

Az örökifjú Aranytoll-életműdíjas újságíró – az Infovilág szerkesztőségének felkérésére – néhány folytatásban olvasóink rendelkezésére bocsátja szerfölött gazdag archívumának egyik dossziéját, amely a berlini falépítésről és következményeiről szól

Az újságíró archívumából: A berlini falról – kissé másképpen

Tatár Imre
>Villámcsapásként jött a hír 1961. augusztus 13-án, hogy az NDK hatóságai „fallal” – beton, tégla, szögesdrót, majd aknákkal s fegyveres őrizettel – lezárta a Berlin nyugati feléhez vezető utcákat, a viszonylag szabad átjárás lehetőségét. Ezzel drámai állomásához érkezett a második világháború után megindult folyamat e város, a német társadalom, sőt egész Európa számára.

A berlini fal néhány órával az ideiglenes kerítés fölállítása után, 1961. augusztus 13-án Berlin-Neukölln kerület peremén. (Foto: dpa)

Eredetileg, miután a szövetségesek megsemmisítették Hitler-Németországot, négy övezetre osztották, mindegyikért egy-egy győztes hatalom lett felelős. Megszállták. Keleten a szovjetek, nyugaton az amerikaiak, az angolok és a franciák. Négy zóna. Ugyanez megtörtént Berlinben, külön, kicsiben. Akkor még abban az illúzióban ringatták magukat, hogy a négyrészes megszállási rendszer ellenére is közösen kormányozhatják egész Németországot – a teheráni, jaltai és potsdami tanácskozásokon elhangzott fogadkozások szerint – miután a demokrácia sínjeire segítették, szépen kivonulnak. Nem így lett. A szovjet zónából megalakították az NDK-t, az egyesült nyugatiból a polgári demokratikus NSZK lett. Keleten – a Varsói Szerződés címkéjével ott maradtak a szovjet csapatok – nyugaton a NATO-egységek. Ilyenformán a két német állam érintkezési vonala – határa – egyben a két katonai szervezet találkozási (ütköző?) pontja is lett. Berlinen belül a határ viszont nyitott maradt – hiszen egy városról volt szó. De a német főváros három nyugati megszállási zónája mégis más volt, mint a keleti. Így a történelem fintora: Berlin itt helyezkedik el, egy kommunista állam kellős közepén, ott meg a polgári rendszer „kirakata” – közös háborús győzelmük, a közös megszállás emlékeként: a szovjetek hajdani szövetségesei, amerikai, brit és francia csapatok. Ha jelképes mennyiségben is. De ezúttal nem a létszám volt a lényeg, hanem az ott állomásozás joga.

De ha a szovjet birodalom határai – amelyeket igen szigorúan őriztek – itt nyitva voltak, miért vártak a háború befejezése után tizenhat, az NDK megalakítását követően tizenkét évig a lezárással? Mert eddig abban reménykedtek, hogy valahogy megszerzik a város nyugati felét is, és kitessékelik onnan a nyugatiakat. A remények akkortájt, a hatvanas évek küszöbén omlottak végleg össze. A fal megépítésével Nyugat-Berlin teljesen körülzárt szigetté lett, amelyet azonban az NSZK-ból sikerült táplálni, fenntartani.

A várost kettévágó határzárat az NDK hajtotta végre, jelszavaiban „a szocialista német állam szuverenitásának védelmét” szolgálta.

A nyugati hatalmak tiltakoztak, nyilatkoztak, de semmit sem tettek ellene. „Az angolok (idéztem az Esti Hírlapban az 1961-i riportutamról írt sorozatban egy nyugat-berlini újságírót) rendkívül nyugodtan viselkednek. Látja, éppen most halad el katonai páncélautójuk a kerítés mellett. Azért járőröznek, hogy valami baj ne történjék, nyugat-berlini tüntetők zavart ne okozzanak. Sőt, itt, a Brandenburgi kapu előtt néhány száz méternyire lezárták a sugárutat, a szovjet hősi emlékmű környékét (az emlékmű az angol övezetben van), s nem engedik, hogy szervezett csoportok bajt csináljanak.”

Nyugat-berlini fiatalok a falépítés napjaiban szét akartak szedni egy ideiglenes drótkerítést, de a nyugat-berlini rendőrség gumibottal verte szét a csoportot.

Mindez mutatta, hogy a nyugati hatalmak valójában elfogadták a falfelhúzást, tudták, belátható időn belül nem számíthatnak Európa és ezzel Berlin kettéosztottságának megszűnésére. Mi több, már korábban is sejtették, hogy ez a falépítés előbb-utóbb bekövetkezik. A másik változat a fegyveres összecsapás lett volna a Szovjetunióval, földrészünk szívében, az atomháború kockázatával.

És most arról, hogy mivel indokolták az NDK-ban a falépítést.

Röviddel a bejelentés után tettem meg ugyanis az említett riportutat a két Berlinben. A keleti tapasztalatszerzés után átmentem a nyugati félre. De hogy mit mondtak minderről ott, a másik oldalon, arra egy szocialista újságban még célozni sem szabadott.
(Folytatása következik)