A kutya neve, Ego

Posted by
Bruck András
>Két és fél hónappal ezelőtt úgy tűntek el az ellenzéki politikusok, mintha illegalitásba kényszerültek volna. Hébe-hóba jött tőlük egy-egy nem túl fontos bejelentés, azon kívül semmi. Annál nagyobb a zaj az általam látott „buborékban”. Forrnak az indulatok, olykor szinte parttalanul, és mindenekelőtt két személy körül. Az egyik állítólag alkalmatlan a feladatára, nem csapatjátékos, az egyéni babérokra tör, ezért jobb azonnal megszabadulni tőle. A másik meg állítólag inkább érdekelt saját pártja további erősítésében, mint a kormányváltásban, ezért minden eszközzel nehezíti az előző dolgát. Fogalmam sincs, melyiküknél van az igazság, ki miben hibáztatható az együttműködés „zavaraiért”, de számít ez? Olykor vannak fontosabb dolgok az igazságnál. Most például az ellenzék áprilisi győzelme, ami egész biztosan meghiúsulna, ha a viták végképp elmérgesednének. Nincs olyan ár, amit a hat párt egységének megtartásáért ne lenne érdemes megadni, és az egységbe a párt nélküli Márki-Zay Péternek is muszáj beletartozni. Ha ez az egység megroppan, akkor vége. Mindennek vége.
Egy viszonylag fiatal politikusgeneráció áll szemben patologikus hazudozókkal és kivénhedt tolvajokkal, bankrablókkal, akik akárcsak a filmekben, még egy utolsó, nagy dobásra készülnek áprilisban, hogy aztán felfoghatatlan vagyonuk mellé végre a nyugalmat is megszerezzék maguknak. Mert az ellenzéki vereség egyben az összefogás végét is jelentené. A hat párt évek hosszú tárgyalásain megszült és az előválasztáson megszilárdult egysége többet így nem lesz összerakható: minden, ami most egyben tartja őket, elemeire hullna szét. De az ellenzéki szavazók hite, reménye is végzetes sérülést szenvedne, választói apátia, közöny, a kilátástalanság érzése lenne úrrá rajtuk. Rajtam is. Nyilvánvalóan Orbán konkrét lépései se sokáig váratnának magukra: vége lenne a bíróságok és az önkormányzatok maradék önállóságának, még tovább nehezedne az ellenzéki média helyzete, az alaptörvény újabb módosításai után a honvédség akár civilek ellen is bevethető volna, az ellenzék bármiért az alkotmányos rend felforgatásával lenne megvádolható, és így tovább, és így tovább: Orbán már most is kontroll nélküli hatalma abszolút és kikezdhetetlenül totálissá válna.
Ezért számomra nagy megkönnyebbülés, hogy a két főszereplő között már az előválasztás során is megmutatkozó repedések és ellenszenvek nem nőttek olyan mély szakadékká, ami elnyelne minden ellenzéki reményt és esélyt. Bár kevés jut ki a háttérben zajló és nyilvánvalóan feszült egyeztetésekről, vitákról – egyébként helyesen -, tudni, hogy a színfalak mögött folyik a munka, az ellenzéki képviselőjelöltek valóban készülnek rá, hogy az egyéni választókörzetükben áprilisban majd nyerjenek a Fidesz jelöltjével szemben. Azért egy erős, látványos kampány, a „győzelem szaga” őket is biztosan még jobban motiválná. A hat párt viszont tartja magát az előválasztás megállapodásaihoz, és nincs szó közöttük miniszterelnökjelölt-cseréről sem. Tehát tisztában vannak vele, hogy a szavazókkal kötött szerződés megszegése súlyosan visszaütne.
Úgy érzem, az ellenzék meghatározó politikusai pontosan tudják, hogy egy újabb, sorrendben negyedik vereségük milyen végzetes következményekkel járna Magyarország további sorsára, az Európában és az EU-ban elfoglalt helyére, szerepére nézve. Orbán Viktor tizenkét éve szisztematikusan kiépülő rendszere már most is párját ritkítóan ocsmány, róla magáról meg egy pillanatra sem tűnik el, Petri György szavaival, „a gonoszság megoszthatatlan gyönyöre”. Semmi nem érdekli, ami emberi. De amennyiben áprilisban megint kap négy évet, utána majd újabb szintet lép. Az általa követett minták, a vonzódásai és barátai mindent hajszálpontosan előre jeleznek: a kriminalitás határáról soha el nem mozduló Putyin, a félelmetes kommunista diktatúra, Kína, az eszeveszett Lukasenka, vagy legújabban Kazahsztán és a testvéri orosz csapatok behívása… Nem ismerős? Orbán is bármire képes és egyre inkább az lesz. „Akinek a lényege gonosz, az örökre az is marad” – írta egy másik költő, a nyolcszáz évvel ezelőtt élt iráni Saadi Shirazi. A gonoszság örök és univerzális.
Orbán bukásának sokfelé kisugárzó pozitív hatása lenne a térségben, ami még kívánatosabbá teszi, hogy Márky-Zay Péter ne afféle magányos bolygóként keringjen a hat párt körül. Mert egyelőre a Fidesz helyett mintha még mindig az ellenzéki politikusokkal vívná az előválasztás csatáit. Én magam kedvező fejleménynek tartom, hogy két hónap után végre engedett a pártoknak, és feladta a saját frakció igényét. Nem azért, mert biztos, hogy ebben a kérdésben semmi igazsága nem volt, hanem, mert a pártok ezt többféle okból sem akarták. Márpedig az ellenzék legjobban azzal jár, ha minél zavartalanabb az együttműködésük. Ez egész biztosan több szavazatot hozhat, mint amennyit esetleg ez a sokat vitatott hetedik frakció hozott volna. MZP legfőbb feladata most az, ami egy karmesteré: a zenészek (a pártok) már a színpadon vannak, és csak az ő beintésére várnak, hogy végre-valahára igazi kampányüzemmódba kapcsoljon az ellenzék. Beethoven Örömódája vagy Chopin Gyászindulója – ez a választék, és nagyon sok függ az ő rátermettségétől, emberi, politikusi érettségétől, hogy a választás éjszakáján nekünk ellenzékieknek melyik fog felhangzani.
Egy miniszterelnöknek, egy jelöltnek is, szüksége van jól fejlett egóra, de azért a jóból is megárt a sok. Épp ezért sokszorosan megfontolandó Nietzsche fontos önismereti reflexiója: „Bárhova megyek, egy Ego nevű kutya követ”. Ami, teszem én hozzá, megszámlálhatatlan szép karrier végét okozta már. Jung pedig így látja ezt: „Úgy az életünk felénél ideje elengedni túl domináns egónkat…”. Na és, ha nem sikerül? A New York Times épp a minap írta meg, hogy Orbán Viktor 2018-ban ezzel fenyegette meg az Európai Néppárt akkori vezetőjét, Manfred Webert: „hogyha megpróbáltok kirúgni, tönkreteszlek titeket”. A legkisebb a legnagyobbat! Íme, az ön-és nemzetpusztító ego egy kirívó példája. S bár épp jelleme korrigálhatatlan fogyatékosságai miatt a pozíciói mindenhol gyengülnek, már a V4-eken belül is, minket itthon még tönkre tud tenni.
Az ellenzéket ért ezernyi kritika közül az egyik, hogy nincs rezsimbuktató narratívája. Már hogyne lenne: egy Orbán nélküli Magyarország – az elmúlt tizenkét évünk tragikus története. S benne mindaz a gyalázat, ami a világ legtöbb sportpályája és a legtöbb covid-halottja között van. Való igaz, akit ezen kívül az is érdekel, hogy mennyi lenne az ÁFA és lesz-e bérlakásprogram, neki is kell erről valamit mondani. De akár nulla is lehet a beígért ÁFA, és százezer ingyen lakás épülhetne, ők akkor sem fognak az ellenzékre szavazni, hacsak nem érzik benne a kormánybuktató erőt. Akkor viszont fognak.
Orbán áprilisban még verhető. Utána többé nem.