Konnektor

>Úgy kezdődött a barátságunk, hogy két korty kávé között Andrei váratlanul megkérdezte van-e ebben a lakásban csavarhúzó. Volt, persze elsőre nem olyan, mint neki kellett volna, az egyiknek a feje, a másiknak a fogója, a harmadiknak meg már nem is tudom mije nem felelt meg, de aztán mégis megbékélt a kínálattal, s miközben mi, mármint a vendégek többsége kortyolgattuk tovább kávénkat, ő feltápászkodott és sorra végigbabrálta a lakás valamennyi konnektorát.
Mindegyikhez volt egy jó szava: ez aravit avoda, ez ruszit avoda, ez ivrit, szóval kiosztotta az előtte járt szakipart, s nem is feltétlenül igazságtalanul. Szar munka és nyomatékul még hozzáfűzte anyanyelvén is, hogy munca asta a afost un rahat, vagy valami effélét.

Hogy ezek még nem vágtak agyon – dörmögte tettetett haraggal – az maga a kész csoda. A szerencse fia vagy, hanem mostantól tartózkodj a lakás villamosberendezéseinek megközelítésétől, mert ez lesz a véged! Különösen a konnektoroktól óvakodj. Alattomos szerkezet, ráz. Az egyik fázis az élet és a másik is, látszólag. A kettő együtt a nagy piros vonal: te vagy magad a Kháron ladikjának csónakmestere. Vagy ide, vagy oda.
Szóval csak csínján a konnektorral! Öreg a ház, vének a vezetékek, töredezettek a kábelek, a fene se tudja mi érintkezik mivel és miért éppen akkor, amikor. Hatvan-hetven éves épületek ezek már, mind felett eljárt az idő, ahogyan persze felettünk is. És öreg kutya már nem tanul új kunsztot, úgyhogy a konnektortól coki!

Andreit amúgy egyik haverom hozta magával a szokásos péntek délelőtti kávézásra, emlékszem bemutatására, „ő is magyarnak mondja magát, de van benne román vér, meg persze zsidó is, tehát a fajtánk legrosszabb keveréke, szóval meglátjátok, köztünk a helye.”

Annyira köztünk volt, hogy idővel, a korábban szebb napokat látott kávézó (amit egyébként a magunk Arany Bikának neveztük) vezéregyéniségévé lett. Amikor beszélni kezdett, egyszerűen nem lehetett nem ráfigyelni. Nem mondanám, hogy mindig zsebében lett volna a bölcsek köve, de hogy egy kis kavicsnyi feltétlenül, arra leteszem a nagy-esküt. Különös módon szinte kivétel nélkül mindig jókora viták kerekedtek megállapításaiból, lett-légyen az a pártok választási marakodása, hogy milyen az igazi kürtős kalács, vagy hogy tényleg mindenki hülye-e Izraelben vagy csak mi magyar-ajkúak nem. Évekig jól megvoltunk, aztán ahogyan lenni szokott, ingerszegények lettünk egymásnak, lassan-lassan ráuntunk egymásra. Azt egyikünk sem mondta ki, hogy megöregedtünk volna, hogy elszálltak fölöttünk az évek, bizony az idő vasfoga mindannyiunkból harapott.
Aki tegnap még mérnök úr volt, tanár, fotográfus, vegyész vagy géplakatos, maga ura testének és szellemének, mivé lett mára? Képességeink lassan megkoptak, észrevétlenül épültek mind alább, lettek semmivé. Láttuk ezt a folyamatot, de mindig csak a másikon. Vettük észre a változásokat. Persze voltak ezer apró s nagyobb jelei a mulandóságnak. Andreit is például elébb csak a felesége kísérte péntekenként a belvárosi teraszig, majd hol a lánya másszor a fia, aztán már csak kimentette magát egy telefonnal, végül már nem is adott hírt magáról, s a gyerekeitől szereztünk tudomást állapotáról, hogy jól elvan. Elfogadtuk, mint a világ rendjét: aki jön, az egyszer el is megy. Andrei most van út közben.

De ez nem ilyen egyszerű! Ezt nem lehet csak úgy elfogadni, tudomásul venni. Andreivel más volt a helyzet. Barátok lettünk, s aki tudja, mi az a férfibarátság, az érti azt is, milyen erős az a kábel, s milyen mérhetetlen feszültség az ami két embert összeköt. Ha éppen semmi dolga nem akadt, mindig nálunk kötött ki, s anélkül nem ment el, hogy valami reparálni valót ne talált volna a háznál. A szerelések mindig elmélyült beszélgetésbe torkolltak. Mindig a politika vitte a prímet, Ha valakinek, hát neki köszönhetem, hogy mára már valamelyest értem Izrael minden realitásra rácáfoló létezését, megmaradását a világtérképen, hogy kapiskálom a zsidó-arab fogvicsorogtató egymásmellettiségének ezerfelé ágazó, halandónak kibogozhatatlan gubancát, s bár maga sem volt templomjáró, segített visszakeresni apám yorcájtjának idejét a zsidó naptárban, s velem tanulta, mit is kell mondani ilyen alkalmakkor. Szóval mondom, különleges ember volt a mérnökúr!

Soha nem mentünk egymáshoz üres kézzel, tőlem könyveket kapott, jobbára a magyar nyelvű zsidó irodalom legjavát, Závadát, Benedek István Gábort, az ő zsebéből pedig mindig kikandikált az ingyenes héber napilapba tekert angol-amerikai magazinok valamelyike, hogy aztán együtt keressük a górcső alá vett cikkekből a magunk igazát. A végére mindig sikerült hajbakapnunk, s nem ritkán csaptuk egymásra az ajtót. Az asszonyok nem is igen értették, mit tartja össze ezt két öregembert, ha mindig egymással perlekedve, haraggal válnak el.

Sokat vitatkoztunk, mint általában mindig, ha egy gépészmérnök és egy bölcsész egymásnak ereszti mániáit. A köztünk lévő évtized eleinte fel sem tűnt, de az esztendők múlásával egyszerűen nem lehetett nem észrevenni, hogy lassul az öreg beszéde, ismétli percekkel előtti kérdéseit, de ezeket leszámítva még mindig lenyűgözött irigylésre méltó tárgyi tudása és az összefüggések átlátásának képessége. Sokszor és nagyokat röhögtünk a kondukátoron, aki hajdanán pár ezer dollár fejében eresztette szélnek (valójában világgá zavarta) honfitársai legjobbjait, gondolván így szabadulhat meg a mindig akadékoskodó értelmiségeitől és még hízik az államkassza is. A Kárpátok Géniusza kivágta maga alatt a fát, rá is dőlt a saját erdeje, az Aradról, Vásárhelyről, Szalontáról és a ki tudja még honnan mindenhonnan elszármazottak pedig jöttek egy új világot építeni. És – tettem hozzá röhögve saját viccemen – villanyt szerelni!

Lett, ami lett, közben az évek elperegtek, s bár a barátságok megmaradtak, a valamikor még téphetetlen szálak elébb megfakultak, aztán elrongyolódtak. Megöregedtünk. Egyre kevesebb időnk maradt másokra magunkon kívül, s a hajdan jóízű politikai csatározásaink helyét átvették a szakorvosoktól elcsent félmondatok ismétlése a telefonban, hogy nagy baj nincs, de azért tessék magára jobban vigyázni. Jobban… Ugyan, hogyan jobban…?

Aztán jött a hír, Andrei ágynak esett. Mire eljutottunk volna hozzá, már kórházban volt. Nem a covid, az idő tette azzá, amivé lett. Kábelek és csövecskék kusza összevisszasága tartotta benne a lelket. Minden rendben – nyugtatott az ápolónő -, a körülményekhez képest minden rendben, lát, hall és ért is, csak a beszédjére kell jobban odafigyelni. A szélütés tette ezt vele. Nézem a hajdan bivalyerős férfit. Hogy összement, milyen semmivé lett! Ülök az ágya szélén és kérdezem, tudok-e valamiben segíteni. Nehezen értem amit mond, közelebb kell hajolnom hozzá, de így sem értem tisztán. A fal felőli kezével mutat valamerre a bizonytalanba, a fehér csempe semmije felé. A konnektor – kérdezek vissza az alig kimondott szóra – a konnektor? Mi van vele? A takaró alól kikígyózó kábelt emeli felém és bólint, s inkább csak sejteni vélem, mintsem érteni, amit mormol mosolyogva:

Húzd ki.

Azóta is szinte minden éjszakám első álma Andrei, amint derűsen nyugtázza, hogy megértettem a kérését, s aztán elfordítja a tekintetét, mint aki azt mondja, soha nem fogod megérteni az elektronikát.