A férfiak némán halnak

Posted by
Parászka Boróka
>(valami baj van a férfiakkal)
>Az elmúlt hetekben, napokban több, számomra nagyon fontos ember halálának az évfordulója volt. Mindeközben jöttek a hírek, ismert és kevésbé ismert emberek távozásáról (tegnap este Homonnayé, ma reggel kedves kedves ismerősömé). Néhány napja a Damué – ami különösen megviselt a nívótlan viták miatt, de kiváltképp azért, mert annak a személyes tragédiának az igazán mély dimenzióit meg se érintette senki. Pedig szimptomatikus tragédia zajlott a szemünk előtt.
Homonnay, Damu annak a generációnak – generációnknak a tagjai, amely a rendszerváltás éveiben indult. Az ígéretes, a szabad generáció. Első percttől látszott, tudtuk, tapasztaltuk, hogy semmi sem az, aminek látszik.
17 éves koromban álltam először egykori szerelmem sírja mellé. Azóta temetésekre járok, járunk – kortársaink temetésére. Osztálytalákozóinkat évtizedek óta (!) a temetőben kezdjük. Baráti társaságaim egyben gyászközösségek is.
Arról, hogy mi nők minek vagyunk kitéve, mibe rokkanunk bele, betegszünk bele, mi visz el – sokat beszélünk. Szerencsére. Sokat köszönhetünk a feminizmusnak: kialakult a szolidaritás igénye, kialakultak a szolidaritás hálózatai, rítusai, gyakorlata. Van sisterhood tudat.
Arról, hogy mi tizedeli korosztályom férfi tagjait, hogy aránytalanul sokan, túl korán mennek el, alig esik szó. „Tragikus körülmények között” – ahogy a borzalmas eufemizmus szól. Hogy gyűlölöm!
Nem akarok most mezitlábas szociológiai fejtegetésbe belefutni, hogy a mai negyvenes-ötvenes férfiak miben élnek. Ha jól körülnézek, mindenkinek, kivétel nélkül mindenkinek súlyos krízise van. Egészségügyi, lelki, szociális, mentális. Így kezditek, így végzitek srácok. Kapunyitási pánik, életközepi válság, kapuzárás. Túlterheltség. Mellőzés. Munkanélküliség, alulfizetettség, túlzott elvvárások, menedzser szindróma. Hajléktalanság. Kiégés. Izoláció. Társas magány. Függőség. Gyomorfekély. Visszér. Hátgerincferdülés. Függőségek. Kényszerbetegségek.
Nem akarom a személyes felelősséget hárítani. A magamét sem – túlélőként élni azt jelenti, van ideje gondolkodni az embernek.
A közösségit sem hárítom. Nincs szociális háló. Nincs mentális gondozás. Addiktológiai ellátás. Lelki támasz. Krízisközpont. És egyáltalán: fel sem tűnik, hogy azok mennek el, „tragikus hirtelenséggel” (basszameg), akiknek a legaktívabbnak, legerősebbnek kellene lennie.
A férfiak halála – gender halál. Nagyon nem mindegy, hova születsz. Milyen családba, milyen etnikumba, milyen térségbe. Most úgy érzem, generációm férfi tagjai kitettebbek, veszélyeztetebbek, mint mi nők. Nekünk legalább van veszély-tudatunk és veszély-nyelvünk. A férfiak némán halnak.

Bocsánatot kérek azoktól a barátaimtól, akikben pont ezzel a poszttal tépem fel a sebeket, akiket ezzel a szöveggel emlékeztetek arra, amit nem tudunk felejteni, és amiről nem beszélünk. De hát lassan nem is kell feltépni a sebeket, mert egyébből sem állunk, mint veszteségből meg sebből.

Címkép: Homonnay Gergely és Erzsi macska