Száz éve született Nemes Nagy Ágnes

Posted by

Nemes Nagy Ágnes (Budapest, 1922. január 3. – Budapest, 1991. augusztus 23.) Kossuth-díjas magyar költő, műfordító, esszéíró, pedagógus, a Digitális Irodalmi Akadémia posztumusz tagja; Lengyel Balázs műkritikus első felesége. Az író díjat, kitüntetést keveset kapott. Fiatalon, első kötetével elnyerte a Baumgarten–díjat (1948), első válogatott kötetéért kapta a József Attila–díjat (1969) és életművének elismerésére a Kossuth–díjat (1983). Halála után, 1997-ben Lengyel Balázzsal közösen megkapta Izrael Állam „Yad Vashem” kitüntetését, mert a Holocaust idején azon bátrak és igazak közé tartozott, akik biztonságuk kockáztatásával védték, bújtatták és mentették az üldözötteket.

A vers:
Egy ing rohan a réten.
Nap-éj-egyenlőségi viharban
a szárítókötélről elszökött,
s most rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött
egy sebesült katona testtelen
koreográfiája.

Ott futnak ők. A vásznak.
Villámok torkolattüze alatt
már hadseregnyi végső mozdulat,
ahogy rohannak, zászlók, lepedők,
egy hasonlíthatatlan szisszenéssel
lehasadt orrvitorla, rongy,
a szünhetetlen zöld mezőben
bukóban, kelőben,
egy tömegsír legvégső vásznait
mutatják lobbanásaik.

Kilépek én, bár mozdulatlan,
körvonalamból kifutok,
s az árnyalatnyit áttetszőbb futó
elnyúlt testtel utánuk és közöttük,
s mint féleszű, ki elszállt madarát,
mint puszta fa, ki elszállt madarát
úgy hívja vissza nyujtott karral őket –
Most arcra buknak.
S egy fehérszárnyú, széles mozdulattal
egyszerre csap fel az egész sereg,
úgy csap fel, mint egy mozdulatlan ábra,
úgy csap fel, mint a test feltámadása,
egy vízről induló
öröklét, pisztolycsattanásra.

Utánuk nem marad
a réten, csak a hívó mozdulat,
s a fű sötétzöld színe. Tó.

 

Vihar című versében a háborús élmény, áttételesen kerül ábrázolásba. Az elsötétült ég alatt villámlással, égzengéssel támadó vihar által elsodort fehérneműk kavargásának guernicai látványa idézi fel a költő képzeletében a háború vízióját. Ezek, nagyjából: – a viharban rongyként-sodort-ing-sebesült-katona – “hadseregnyi végső mozdulatot” mímelő vásznak – villám-torkolattüze-ágyúzás – lobogó lepedő-zászlók

S ha a szélroham kissé alábbhagy: “bukóban, kelőben, egy tömegsír legvégső vásznait mutatják lobbanásaik.”

A látvány úgy válik vízióvá, hogy a valós képre (elsodort ruhák kavargása) rávetül a memóriából előhívott, a virtuális (a háború okozta pusztulás képei). A segíteni akarás “árnyalatnyit áttetszőbb” plátói ideája, valamint az eleai Zénon mozdulatlan futója másának “szerepeltetésével” a költő utal a közbeavatkozás hiábavalóságára. Valóságos felszabadulásszámba megy, megkönnyebbülésként hat, amikor a verszárlatban a víziót kiváltó rongy-lényeket a vihar egy utolsó “vízről induló / öröklét-pisztolycsattanásra” kisodorja a látómezőből.

Lator László esszéjéből veszem kölcsön ennek a résznek az értelmezését: “A dallam megint meredeken emelkedik, erősödik a háttérderengés, a “test feltámadása” és az “öröklét” bibliai kötődésű, éteri ragyogású, lélekkel telített szavak s hozzá a sokféle képzetet sűrítő “fehérszárnyú”. A hatásosan zenei hangszerelés, a háromszor ismételt” (…) “csap fel” motívum, a párhuzamos szerkezetek erős lüktetése félreérthetetlenül tudatja, hogy valami csodának vagyunk a tanúi. A vers elhiteti velünk, hogy a bukásba, halálba futó sorsokat jó irányba lehet fordítani, jóvá lehet tenni a katasztrófát. Van test szerinti feltámadás, a színjáték katarzissal végződik. Olyan magasan, olyan elragadtatott tenorban, hogy vissza is kell téríteni a földre. A feltámadás, mint egy futóverseny, startpisztolycsattanásra indul (de azért mögéje gondolhatunk egy igazi pisztolyt is), ez a furcsa motívum vesszővel elválasztva egy kicsit le is szakad a más anyagú mondatról. A jelenések elvonultak, csak az üres színtér marad ott. A képsort nem is a pont zárja le, hanem a mondatnyi súlyú szó. A vizes, Medárd-zöld rét és a viharos zöld Balaton képe egymásra csúszik. Ha úgy tetszik, akár valami jelentést is érezhetünk abban, hogy a “tó” az “induló”-ra rímel vissza: eszünkbe juthat, hogy a vízhez ősidők óta születésmítoszok, teremtésmondák kapcsolódnak.” (Lator László: Kinek mi jut eszébe.(Nemes Nagy Ágnes: Vihar), http://dia.pool.pim.hu/html/muvek/LATOR/lator00172_kv.html)

Visszatérnék a fenti – csupán felvázolt – képértelmezések egyikére-másikára.

A versfelütés ingjelenete a “prélude”. Az éppen beinduló vihar első szele csupán a szárítókötélre kiteregetett inget sodorta el. Ez olyan lehet – láthattak ilyesmit önök is – mai modern sportesemények, focimeccsek alkalmából a stadion fölé kikötött lenge műanyagból készült, belül üres emberforma bábut, aránytalanul hosszú karokkal-lábakkal, amelybe alul egy kompresszor állandó jelleggel fújja a levegőt, és amint az ájer a feje búbján és a karjai végén lyukas látványosság-bábu testét elhagyja, az egész alak emelkedik és süllyed és lerogy és bólogat és integet és groteszk mozdulatokat tesz hol egyik, hol a másik, hol mindkét kezével. Én ilyennek képzelem el a szárítókötélről a viharban elszabadult inget. A különbség csupán annyi, hogy az ing nincs kikötve, szabadon száguldozhat a széllökések ritmusára, a “Medárd-zöld fű” előterében még jobban kirajzolódnak állandóan változó körvonalai: “rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött”.

A költő, bár kétségek között hagyhatná az olvasót, gondoljon éppen, amire akar (mint én például a felfújt és lelohadó látvány-bábura), ám Nemes Nagy Ágnes az a költőnk, akit – annak idején, eszmélésekor – először a hírekben dúló “majdnem”-háború, majd a valódi, véres, bombázással és hullákkal és deportáltakkal és katonai behívókkal és éhezéssel és döglött lóhússal és tömegsírral teljes világpusztulás szocializált emberré és költővé. Aztán az ötvenes évek és 56 és Budapest újbóli feldúlása… Úgyhogy ő néven nevezi, hogy mit idézett fel benne a látvány. A kép konnotátuma ott a versben: “egy sebesült katona”. Aki már olyan mértékben nem ura a testének, mint üres ing, amely valami “testtelen koreográfia.”szerint “rogy-rohan Medárd-zöld fű fölött.” Megfigyelhetjük, amint a költő a “szárítókötélről elszökött” ing valószerűtlenül szokatlan mozgásának visszaadására a teljesen költői kitalációszámba menő, rendkívüli tömörítőerővel felruházott, ellentétes jelentésű, ám azonos tövű “rogy-rohan” szavakból alkotott igeikerítést (figura etymologica) alkalmazza.

Részletezzük a “részvétel” mozzanatát (harmadik szerkezeti egység)!

A költői én “árnyalatnyit áttetszőbb… testtel” kilép körvonalaiból (önmagából), miként a részvétel, a segíteni akarás, végső soron: a jó platóni ideája. Ám rögtön meg kell tapasztalnia, hogy közbeavatkozása hiábavaló, hiszen mozgása csupán csak illúzió, valójában mozdulatlanságra ítéltetett: “kilépek én, bár mozdulatlan/ körvonalamból kifutok…” Miként eleai Zénonnak a teknősbékával vívott versenyben is alulmaradó futója, Akhilleusz, vagy a nyíl: “qui vibre, vole, et qui ne vole pas!” (Valéry: Le cimetière marin).

Végső soron mindeme jóra való törekvéséből, igyekezetéből csupán az “elnyúlt testtel”, “nyujtott karral” történő visszahívás-póz passzív igyekezetére futja. Amely visszahívás mikéntjét egy elvont-ironikus- (“mint féleszű, ki elszállt madarát…”) és egy konkrét-plasztikus hasonlattal (“mint puszta fa, ki elszállt madarát…”) értelmezi, szemlélteti. Figyeljük meg a két hasonlatban a verssorok végén megismételt szó (epifóra) egyszer konnotatív (madár = ész), aztán denotatív (madár = madár) jelentését. (A költő maga is – ha elszenvedett élettapasztalatait vesszük alapul, ez nem is megmagyarázhatatlan – valóban félt az őrülettől.)

Ugyancsak a már említett “világosságigény”, értelmi aszkézis munkál Nemes Nagy Ágnesnek abban a törekvésében, amelynek eredményeként költészete elmozdul a látványtól a látomásig, a látomástól a mítoszig. Ez utóbbi egy, a Vihar után következő költői szakasz megnyilatkozása. “A modern vers – írja – általában bonyolult, mert bonyolult dolgokat akar tisztázni. A mai költészet homálya: voltaképpen világosságigény.”

Az írás az Új Hétben megjelent esszé rövidített változata

Címkép: Nemes Nagy Ágnes

 

%d bloggers like this: